Zack

AZ ÚJ KIKÉPZŐKÖZPONT

   Otthagytam a csajt; félő volt, ha még egy percig vele maradok, beépítem a falba. Még egy ilyen idegesítő, okoskodó lányt nem hord, s nem is hordott a hátán a Föld.

   De, ha másért nem is, azért megérte odamennem hozzá, hogy megtudjam, pontosan hol is van a központ. Azt az infót már hamarabb megkaptam, hogy Kornélt kell keresnem; ő volt a központ vezetője.Visszamentem a terembe, s leültem új padtársam mellé. Marcinak hívták, nálam alacsonyabb, szószátyár fiú volt. A jegyei átlagosak, se nem kitűnő, se nem bukás közeli. Az előző padtársa megbukott, aki a legjobb barátja is volt egyben, s most – volt egy olyan érzésem -, engem tekintett a leendő legjobb barátjának.
   Szerencsétlen srác milyen hamar fog koppanni…
  Olívia ismét bejött a terembe, s most tűzvédelmi oktatásban részesültünk. Előhalásztam a táskámból a rajzfüzetemet, s elkezdtem rajzolni, miközben az osztályfőnököm épp a tűzoltó készülék helyes használatáról olvasott.
   Nem igazán értettem, minek kell megtanulnunk ezt, mivel van egy olyan kitétel a házirendben, hogy a tűzoltó készülékhez csak a tanárok nyúlhatnak…
   Hirtelen bizseregni kezdett a bőröm, mint mikor valaki figyel. Felnéztem a sátánról, amit rajzoltam, és láttam, hogy nem is tévedtem: a körülöttem ülő összes lány sóhajtozva, nyál csorgatva és bambán bámulva engem nézett. Sóhajtottam, letettem a ceruzát a kezemből, s kinéztem az ablakon.
   Megszoktam már, hogy a lányok mindig megbámulnak. Csak hát, sajna, egyik sem ér fel egy bizonyos lányhoz… A probléma viszont ott kezdődik, hogy Iza és köztem, most per pillanat, 250 km távolság van.
   - … Zack! – hallottam hirtelen az osztályfőnököm hangját.
   - Mit csináljak, tanárnő? – kérdeztem, s visszafordultam a tanerő felé. A szemem sarkából láttam, hogy az egész osztály engem néz.
   - Csak arra kérnélek, figyelj! – mondta a nő fölényes hangon. – De ha ennyire unod az órámat, akár távozhatsz is!
   Belenéztem Olívia szemébe. Azokból tisztán látszott: a nő megvan abban a röhejes tudatban, hogy úgysem merem itt hagyni az órát, elvégre nemcsak hogy ma van az első nap, de még új is vagyok. Micsoda amatőr!
   - Akkor engedelmével! – mondtam, s a füzetemet meg a ceruzát bedobtam a táskámba, s már ott sem voltam.
   Kifele jövet pedig meg mertem volna rá esküdni, hogy a tanárnő levegő után kapkod a szemtelenségem láttán.
   Bocs, de mondtam, hogy nem vagyok pincsikutya!
   Egyenesen haza mentem, s letettem a táskám. Biztosra vettem, hogy kicsengetés után Olívia első dolga lesz felhívni Anyát. Ő meg, majd ha hazajön, egy jó kis fejmosásban fog részesíteni, ami úgy kezdődik, hogy: "Édes kisfiam, ez volt az első tanítási napod!", a folytatás: „Most kezdtél az új iskoládban!”, a befejezés pedig: „Legközelebb elő ne forduljon ilyen!" Nekem pedig nincs más dolgom, mint beszúrni egy-egy „igen, Anya", „értettem, Anya", vagy „rendben, Anya"-t, valahányszor levegőt vesz.
   Bekapcsoltam a notebook-omat, s megnéztem a beérkezett üzeneteimet. Csak egy volt, az is Apától. Reméli, hogy minden rendben ment az első napon, s nem lesz velem semmi gond. Naná, Apu…
   A teljes délelőttöt és a délután egy részét a tv előtt töltöttem. Bár nem volt benne semmi jó, időtöltésre alkalmas volt. De semmi másra.
   Délután 4 óra fele bementem a központba. Úgy gondoltam, hogy itt – akárcsak nálunk otthon – ilyenkor indul be az élet, ilyenkor lehet biztosan megtalálni az irodában a vezetőket. Nem is tévedtem.

   Mikor odaértem, az első, amit megláttam, a kiírás volt: Horváth Kajetán Magánintézmény. Nem lepett meg. Az otthoni központom is „magánintézmény” név alatt futott.

   Az emberek szemében ezek az épületek adnak otthont a különböző gazdag családok csemetéinek, ahol a tanulmányi átlag legalább 5,00, a tandíj pedig az eget veri. Persze így is van néhány vállalkozó szellemű szülő, aki ide akarja íratni a gyerekét, de szerencsére ezek nem komoly próbálkozások. Meg aztán ilyenkor általában a központ vezetői előjönnek a „sajnálom, de most nincs lehetőségünk új diákot felvenni. A várólistánk így is százas nagyságrendű.” lényegű mondattal és nagyon szigorú hozzáállással, ami aztán végképp elveszi a kedvüket a dologtól. Legalábbis nálunk így volt.

   A következő, amit megállapítottam, hogy az épület nem volt feltűnő; egy nagy, fehérfalú iskola benyomását keltette, az utcafront felől szépen rendezett pázsittal és rácsos kerítéssel.
   A kapu nyitva volt, s így egyenesen a bejárati ajtóhoz mentem, majd tovább, egy helyiségbe, ami egy iskola előterére emlékeztetett.

    A recepción egy huszonévesnek kinéző lányt láttam. Mikor meghallotta a lépteimet, egyből rám nézett. A jól ismert, furcsa érzés kerített hatalmába, s tudtam, hogy egy Bizalmassal van dolgom. Egy vámpírral.
   - Egy pillanat – mondta, mikor elmagyaráztam, hogy mi járatban vagyok ott, és a telefon után nyúlt. – Megkérdezem, tud-e fogadni.

   Bólintottam.

   Míg a lány telefonált, először őt vettem szemügyre: kedves arca volt, hosszú, egyenes szálú, barna haja és barna szeme. Egy vékony garbót viselt, ami kiemelte karcsú alakját. Az egyszerű emberek egy manökennek hitték volna.
   Körbenéztem. A recepciótól – vagy, ha jobban tetszik, portától - jobbra is, balra is folyosó vezetett az épület többi része felé, velem szemben pedig lefelé is, felfelé is lépcsősor helyezkedett el, amik mellett szintén folyosó volt.
   - Rendben, azonnal odakísérjük – hallottam a lány hangját, mire hozzá fordultam. – Mindjárt jön valaki, aki odakísér – mondta kedvesen, és mosolygott is hozzá.
   - Oké – bólintottam, és elfordultam. Semmi kedvem nem volt egy csupa vidám lány mosolygását nézni. Nem kellett hozzá fél perc sem, hogy meghalljuk a közeledő léptek zaját, s ezzel egy időben megjelent a bizsergető érzés, és már tudtam, hogy egy újabb Bizalmashoz lesz szerencsém. 

   - Kérlek, kövess! – szólalt meg az újonnan érkezett idősebb női vámpír.
   Elindultam a kísérőm után.
   A vámpír a lépcső jobb oldalán elhelyezkedő folyosón indult el, mire követtem őt. Felnéztem a plafonra, s egy egész sor neonlámpát pillantottam meg. Tényleg olyan, mint egy iskolában…
   A nő egy irodába vezetett. Kinyitotta, majd mikor bementem rajta, bezárta mögöttem az ajtót. Nem csodálkoztam rajta; megszoktam már egyes Bizalmasok visszahúzódó viselkedését.
   A dolgozószoba, ahová a nő vezetett, nagy volt, szép és kényelmesen berendezett. Ahogy beléptem, pont előttem különböző kitüntetésekkel, érmekkel, kupákkal zsúfolt nagy, vitrines szekrény állt. Oldalra fordítva a fejem végre megpillanthattam azt, aki miatt idejöttem.
   Kornél, a központ vezetője, egy íróasztal mögött ült. Hosszú, szőkésbarna haját lófarokba kötötte, téglalap alakú, keret nélküli szemüvege mögül mogyoróbarna szempár nézett rám.
   Megfigyeltem a férfit; nagyjából 30 év környékén lehetett. A bizsergető érzés pedig elárulta, hogy vadász. 
   - Ülj le, Zack! – A hangja zengő volt, kedves. Mégis, valahogy volt egy olyan érzésem, ha a helyzet úgy kívánná, a szelídsége és kedvessége egy szempillantás alatt eltűnne.
   Miközben helyet foglaltam egy kényelmesnek látszó, kipárnázott széken, elcsodálkoztam azon, hogy honnan tudja a nevem.
   - Tegnap felhívott Péter. Ő mondta, hogy az elkövetkező napokban számíthatok a felbukkanásodra – mondta, és lapozott egyet az aktámban. Így már értettem, hogy honnan tudja a becenevem, és miért nem szólított Zakariásnak: Péter a régi központom vezetője volt.
   - Nos, itt az áll, hogy hat éves korod óta tudod, hogy mi vagy – olvasta fel sem pillantva a lapokból.
   - Igen. Azóta képeznek.
   - Mesélnél nekem erről egy kicsit? – pillantott fel a papírjaimról, és érdeklődve nézett rám.
   - Minden le van írva, részletesen, ha lapoz egyet – feleltem. Tudtam, hogy gorombán viselkedem, de ez körülbelül annyira érdekelt, mint mikor otthagytam az osztályfőnöki órámat.
   - Tudom – nézett hosszasan a szemembe Kornél, és úgy tett, mintha meg se hallotta volna a gorombaságomat. -, de mégis, szeretném a te szavaiddal hallani.
   - Mint olvashatja – sóhajtottam. -, hat éves korom óta tudom, hogy vámpírok léteznek. A szüleimmel voltunk nyaralni, és ott megtámadtak. Csak én és egy másik srác érzékeltük a jelenlétüket. Én megúsztam egyetlen karcolás nélkül, de a srácot megharapták. Át is változott.
   - Értem – bólintott Kornél, majd újból az aktámnak szentelte a figyelmét.
   Hosszas csend következett. Miközben Kornél a jellemzésemet olvasta az ötödik oldalon – volt mit olvasnia… -, addig én a Kornél mögötti ablakon bámultam a belső kertre.
   A kert körülbelül akkora lehetett, amint a főépület. A közepén állt egy szökőkút, ami körül padok álltak a kertben gyönyörködők számára. Ami a növényeket illette, volt benne egy tiszafa, több, számomra ismeretlen bokor és sokféle virág.
   A kerten túl a ház oldalépületét láttam, ahol – gondolom – a központ bizalmasai laktak és éltek. Mindent a kényelem és a nyugalom érzése hatott át.
   Szinte sóvárogtam a régi központom börtönszerű épülete után.
   - Úgy látom – szólalt meg sokára Kornél, és becsukta az irattartó fedelét. -, eléggé meg voltak elégedve veled – mondta elegánsan átugorva a jellemzésem értékelését. - Mielőtt még körbevezetnélek a központon, csak egyetlen egy kérdésemre felelj: mi a célod? – Állát az összekulcsolt ujjaira támasztotta, és töprengve, mégis kíváncsian nézett rám.
   Elgondolkoztam, hogy mit is mondhatnék. Az igazságot.
   - Az egyik, ha nem a legjobb vadász akarok lenni – mondtam, bátran a férfi szeme közé nézve.
   Nem érdekelt, mit szól hozzá. Ha minden jól megy, úgyis csak egy évet kell itt kihúznom…
   - Értem  – bólintott Kornél, majd a papírjaimat az íróasztalán hagyva felállt a székéből, és megindult az ajtó irányába. - Nos, akkor légy oly szíves, és gyere utánam.
   Felálltam, és a nyomában kimentem a szobából.
   Meg kellett állapítanom, hogy a ház óriási volt. A dolgozószobából kilépve pont a lefelé vezető lépcsőnél lyukadtunk ki. Kíváncsian balra néztem, s ott egy ajtót pillantottam meg.
   Vajon az hová vezethet?
   - Az ott a könyvtár – szólalt meg Kornél, követve a tekintetemet. – Bár inkább konferenciateremként szoktuk használni, elég gazdag készlete van. Ha szükséged lenne belőle valamire, nyugodtan elviheted, csak előtte szólj nekem vagy valamelyik trénernek!
   Bólintottam, s megindultam lefelé a lépcsőn.
   Nem volt szokásom fecsegni. Vagy a lényeget, vagy semmit – ez az elvem. Kornél sem szólalt meg. Lementünk egészen a lépcső aljáig, majd jobbra fordultunk. A folyosó végén aztán Kornél bement egy kétszárnyú ajtón. Követtem.
   Mint kiderült, az edzőterembe jutottunk, ahol már 10-15 fő gyakorolt. Volt, aki kötelet mászott, más gerendázott, megint más szekrényt ugrott, de sokan voltak, akik csak álltak és nézték társuk próbálkozásait.
   - Jól gondoltam, hogy erre voltál a legkíváncsibb? – kérdezte Kornél egy átható pillantás kíséretében.
   Bólintottam. Valóban ez volt az, ami a legjobban érdekelt.
   A csapat tagjai eléggé változóak voltak: fiúk, lányok vegyesen. Ami még szokatlanabb volt, hogy ugyanúgy láttam 13 éves kezdőt, mint 17 éves végzőst.
   Ez otthon egyáltalán nem így volt. Korok, nemek szerint külön válogattak minket. Az mindegy volt, hogy ha az egyik csoportba két egyén került, a másikba hat. A lányok valamivel gyengébb kiképzést kaptak, a fiúk pedig nehezebbet. Döbbenten kaptam fel a fejem, mikor az egyik lány felnevetett. Nálunk ez egyáltalán nem volt jellemző. Örültünk, ha a képzés után lerogyhattunk az öltözőben a padra a fáradtságtól. Itt, ezek szerint, minden más lesz.
   - Ki a legtehetségesebb? – kérdeztem. Ha én akartam lenni a legjobb, és át akartam venni a helyét, akkor mindenképpen ki kellett puhatolnom a gyenge pontját, s lehetőségeim szerint mindenben jobbnak kellett lennem nála.
   - Ő – mutatott Kornél a gerendára.
   - De hiszen ez egy lány! – fakadt ki belőlem a megdöbbenés. Otthon a legjobb mindig egy fiú volt. Egy nagydarab, benga állat, aki mindenkit levegőnek nézett, és külön megtiszteltetés volt, ha hozzád szólt.
   A képességeim alapján én is a legjobb lehettem volna, de, mint arra Péter felhívta a figyelmem, kevés volt a testtömegem. De itt, ezek szerint sokkal nagyobb volt az esélyem az álmom elérésére, mint otthon. Végre egy jó dolog.
   - Igen, ezt én is észrevettem – mondta Kornél, s meg mertem volna esküdni rá, hogy egy mosolyt próbál elfojtani.
   Mind a ketten a lányt néztük, amint leugrott a normálméretű gerendáról, és csatlakozott azokhoz, akik egy másik feladaton dolgoztak. Mikor meglátták, hogy a csaj feléjük közelít, utat engedtek neki, hogy ő gyakoroljon. Végre egy otthoni szokás.
   Ránéztem a feladatra, amit a lány meg akart csinálni. Három trambulin segítségével fel kellett jutni a 10 méter magasan levő, szárítókötél vastagságú, kifeszített kötélre. Szép!
   A lány nekiszaladt, hogy lendületet vegyen és ráugrott az első trambulinra. Két ugrás és máris olyan magasra szállt fel, hogy könnyen átugorhatott a másodikra. Jól ismertem ezt a feladatot; minden az időzítésen múlott, ugyanis a következő két trambulinon már csak egyszer-egyszer vehet lendületet. Ha elszámítja magát és kifogy a lendülete, akkor csak a 6 méterrel lentebbi biztosító háló menti meg a lezuhanástól.
   - Nagy lesz a lendülete – szólaltam meg flegmán, miközben a lány a második trambulinról a harmadikra ugrott. Túl nehéz volt a feladat, hiszen ezzel a képzett artisták is csak nagy nehezen birkóztak meg. Egy közepes teljesítményű vadászról akkor inkább ne is beszéljünk.
   - Majd meglátod – mondta Kornél, sokat sejtetően.

  És megláttam. Nagy volt a lendülete, amint azt előre megmondtam, de a lány az utolsó pillanatban beiktatott egy szaltót, majd csak fél centire kerülte ki a kötelet. Döbbenten néztem rá. Most már értettem, miért ő volt a legjobb.
   - Mióta gyakorolja ezt a feladatot? Egy, esetleg két napja? – Tudtam, hogy egy tanonctól ez a legtöbb, amit kihozhatott magából, s akkor is kb. 1-1,5 napot kellett végigedzenie - egyfolytában.
   Kornél az órájára nézett. 
   - Fél órája.
   Felvontam a szemöldököm. Lehetetlen volt, hogy a lány még csak fél órája csinálná a gyakorlatot, és máris ott tart, hogy majdnem tökéletes.
   - Nóri! Gyere csak ide! – harsant hirtelen Kornél hangja.
   A férfira néztem. Nem tudtam, mit akar a lánytól, de volt egy olyan érzésem, hogy le akarja teremteni. Nálunk mindig így tettek a legjobbal. Ha nem ment valami két, három próba után, büntetésként egész este a feladatot kellett gyakorolnia egészen addig, amíg nem ment tökéletesen. Persze ezt nem csak a legjobbal tették meg, hanem mindenkivel, aki a nap végére nem tudta tökéletesen bemutatni az aznapi gyakorlatot. Kárörvendően elmosolyodtam.
   Ha lehetett, még jobban megdöbbentem, mikor láttam, hogy a légtornász, aki kimászott a háló szélére, hogy onnan aztán kecsesen leugorjon a földre, ugyanaz a személy, akit nem is olyan rég még legszívesebben leütöttem volna.

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó Még nincs hozzászólás.