Zack

Furcsa helyzet
 

   Bementem töri órára. Még mindig mosolyogtam magamban, hogy mennyire kiborítottam a lányt. Persze mikor bementem hozzá az órára, még egyáltalán nem volt szándékomban feldühíteni. Simán oda akartam menni hozzá, félrehívni egy percre; és minden gúny nélkül közölni vele: Kornél hívatja. De most is, mint a legelső alkalommal, felhúzott a mozdulataival és a vidámságával.
   Közben az offő nekiállt, hogy folytassa a diktálást onnan, ahol a múlt órán abbahagyta. Elővettem a füzetem és a tollam, s elkezdtem leírni a vázlatot, s ez elterelte a gondolataimat a lányról.

   Mire aztán kicsengettek az óráról, már teljesen megfeledkeztem róla. Délután elmentem edzeni, de a csaj akkor már nem volt ott. Edzettem egy darabig.
   Mikor hazaértem, otthon nem volt még senki. Megszoktam már az egyedüllétet. A válásuk előtt se sűrűn volt otthon senki, most pedig, hogy csak ketten éltünk együtt Anyával, nem is változott a helyzet.
   Leültem a notebookom elé, és bekapcsoltam. Játszottam az egyik kedvenc stratégiai játékommal, majd valami kaja után néztem. A hűtőnk, hála Anyámnak, mindig tartogatott valamilyen ételt. Most épp virslit.
   Anyám mindig sokáig dolgozott, bár az elmúlt 3 hétben annyi változás azért történt, hogy legkésőbb hétre már itthon volt.
   Zajt hallottam a bejárati ajtónk felől, s kinéztem a konyha ajtaján. Döbbenten néztem a belépő Anyára, majd az órára lestem. Fél 5 volt.
   - Hát te? – kérdeztem meglepetten.
   - A főnököm kényszerszabadságra küldött két napra – magyarázta Anyu, és beleszippantott a levegőbe: a főtt virsli illata mindent betöltött. – Szerinte ugyanis túlságosan is nyúzott vagyok. Szerintem viszont inkább az a baja, hogy nem akar ennyi túlórát kifizetni…
   - De jóóó – mondtam minden lelkesedés nélkül.
   - Nincs kedved elmenni az egyik kínaiba? – kérdezte Anyu. A virslire néztem. Miért is ne? Négy virslivel nem fogunk mind a ketten jóllakni.
   - Rendben, menjünk – bólintottam.
   Anyu elég jó fej, ha nem jön rá a lakberendezhetnék, vagy nincs éppen más baja. Emlékeztem még, milyen jó volt, ha egyszer-egyszer mind a hárman elmentünk egy étterembe. Ritka, értékes pillanatok egyike.
   - Na és milyen az új suli? – érdeklődött, mikor már a kínaiban voltunk, s kihozták a rendelésünket: két adag ananászos csirkét. - Még nem is beszélgettünk erről részletesebben.

   - Nem rossz – mondtam, és bekaptam egy falatot, miközben Anyu kért egy villát. Sose tudott rendesen enni az evőpálcikákkal. – A színvonal nem olyan magas, mint nálunk, de azért itt is eléggé kell tanulni – magyaráztam, miközben néztem, ahogy beleszúrja villáját a csirkébe.
   - És mi van az edzéssel? Hogy megy? – kapott be egy falatot.
   - Hááát…

   Elgondolkoztam. Erre most mit mondjak? Te, Anyu, van egy csaj, akinek a helyére pályázom, és akit annyira utálok, hogy az már fáj… Na, nee. Anyu nem értékelte volna a viccemet.

   – Elmegy – böktem ki végül.
   - Vannak már barátaid? – érdeklődött tovább.
   - Persze – mosolyogtam. Már ha barátnak nevezhetünk valakit, aki az agyadra megy. És itt most Marcira gondolok. Józsival viszont egész jól kijöttem. - Tudod, hogy ezzel sosem volt gondom… - rántottam meg a vállam.
   - És a… lányokkal hogy jössz ki? – bökte ki egy kicsit pironkodva. A válásuk előtt inkább Apu volt az, aki ilyenekről kérdezgetett. De most nem akartam erre gondolni, s inkább eltöprengtem azon, mit is mondhatnék. Hirtelen beugrott egy kép, amint két kézzel fojtok meg egy rémisztően idegesítő lányt, majd örömtáncot lejtek a hullája fölött…

 Elmosolyodtam a gondolatra.
   - Anyuuu – mondtam dorgálva, és elkerültem a válaszadást. Egyetlen egy lány volt, akivel jól kijöttem, de ő most nagyon távol volt tőlem. Inkább témát váltottam, hogy ne kelljen mélyebben belemenni a dologba.
   - Milyen az új melód? – kérdeztem inkább, és bekaptam egy újabb falatot.
   - Annyiban jobb – mondta Anyu, miközben összevillázott egy adagot -, hogy nincs akkora hajtás, meg mint láthatod, a főnököm sem hajcsár… legalábbis annyira – tette hozzá.
   Ezek után kellemesen telt az este, s Anyuval mindenféléről beszélgettünk. Mikor hazaértem, olyan dolgot éreztem, amilyet a válásuk óta nem: boldog voltam. Bebújtam az ágyba, s szinte azonnal elaludtam.
   Másnap szombat volt. Nem kellett suliba mennem, és nem kellett tanulnom sem. A szombat - tanulás szempontjából – szent volt.
   Mindezek ellenére korán reggel ébredtem. Elhatároztam, hogy olyat teszek, amit az ideköltözésünk óta nem: elmegyek futni.
   Telefonnal a zsebemben, egy bemelegítőben és egy fél liter ásványvízzel indultam el.
   Azért szeretek futni, mert közben az ember gondolatai bármerre elkalandozhatnak, nem kell összpontosítani.
   Elnevettem magam, mikor elhaladtam pár, korán kelő lány mellett, s azok utánam fordultak, vagy éppen vihogtak a közelemben. Ezen már egyáltalán nem tudtam meglepődni.
   Miközben elhaladtam a közeli, lerobbant játszótér mellett, megnéztem magamnak. Ha úgy lenne időm, ahogy nincs, simán ki lehetne jönni ide gyakorolni. A hinta állvány igaz, alacsonyabban van, mint a központban a gerenda, de arra, hogy tökéletesítsem a mozgásom, tökéletes lenne. Meg aztán itt van a libikóka, ami segíthetne az egyensúlyom fejlesztésében. Nem mondom, hogy kockázatmentes lenne, de egy vadász nem hivatkozhat a veszélyre, ha vámpírokról van szó.
   Másfél órán keresztül futottam a környéken, s csak a zene ütemére koncentráltam a fülemben. Olyan jó volt. Végre szabadnak érezhettem magam.
   Hazamenetem, lezuhanyoztam. Mire végeztem, Anyu már a reggelit csinálta.
   - Szia, kicsim. – Már csak egy fáradt grimaszt vágtam erre. Kicsim… - Mi a terved mára? – kérdezte.
   - Nem t’om – vontam meg a vállam, s egy törülközőt akasztottam a nyakamba.  
   - Mit szólnál, ha elmennénk vásárolni? – kérdezte Anyu, noha már előre tudhatta volna a választ.
   - Na, nee. – mondtam. - Akkor már inkább itthon maradok takarítani.
   Anyu nevetve megcsóválta a fejét, majd megkeverte a tejberizst, amit reggelire szánt.
   - Akkor reggeli után elmegyek bevásárolni, rendben? – kérdezte. – Most már kezdem megtanulni, hogy melyik bolt merre van.
   - Felőlem nyugodtan mehetsz – feleltem, miközben előszedtem két tányért és két kanalat, hogy megterítsek. – Ha nem lennék itthon, mikor visszajössz, a központban leszek.

  - Csak ne maradj sokáig! – szólt rám Anyu, és letette a lábast az asztalra.
   Jó vicc. Sokáig maradni…

 Reggeli után segítettem Anyunak elmosogatni, majd egymás után kiléptünk az ajtón. Én ballra indultam el, Anyu pedig jobbra, a kocsijához.
   A központhoz vezető út most hosszabbnak tűnt, mint eddig bármikor.
   Mint mindig, a kapu most sem volt bezárva, de ezen már meg sem lepődtem. Beléptem az ajtón, s szinte azonnal Marába botlottam, aki épp akkor jött ki Kornél szobájából.
   - Zack! – nézett rám meglepve. – Ha Kornélt keresed…

   - Nem – mondtam, és megráztam a fejem. – Csak az edzőtermet használnám.
   - Ja – bólintott a lány. - Csak nyugodtan. Nem te vagy az első… elkísérlek.
   Bólintottam. Végül is mindegy volt, hogy Mara velem jön-e, vagy sem. A felfelé vezető lépcsőt megkerülve elhaladtunk az irattárak előtt, ahol a központhoz tartozó vadászok és vámpírok iratait őrizték.
   Az ajtók mellett, közvetlenül a falaknál üveges vitrinek álltak. Kíváncsiságból ránéztem az egyikre. Döbbenten láttam, hogy fényképek sora áll benne, alattuk dátummal. Eddig sose vettem észre ezeket.
   - Az itt tanuló vadászok fényképei a beiratkozásuk dátumával – mondta Mara a fel nem tett kérdésemre válaszolva. - Majd rólad is fogunk készíteni egyet.
   - Jó vicc volt – mondtam, és tovább menetem. Aztán megakadt a szemem egy képen, ami aztán megint megállásra kényszerített. Döbbenten néztem a kép alatti névre: Takáts Nóra.
   - Nóri?! – fordultam Mara felé, aki, velem ellentétben, nem állt meg. - Ez az a Nóri lenne?
   - Mikor ide került, igen – mondta Mara.  Az arca egyáltalán nem mutatott érzelmet. Mit vártam, egy Bizalmas… - Nem egészen így néz ki most, ugye?
   Az nem kifejezés. A képen látott lányra csak a szeme alapján ismertem rá. Nem láttam senki mást, akinek ilyen borostyán színű szeme lenne.
   Amikor ez a kép készült, Nóri – az évszám alapján – kb. 13 éves lehetett. Nem volt olyan vékony, mint most és - mint azt megállapítottam – nem volt olyan szép sem – nem mintha a mostani Nóri az lett volna, ráadásul a haja is szőke volt.
   A fotón Nóri mellett állt még egy lány és négy fiú, akik egykorúak lehettek a lánnyal. Vagyis velem is.
   Elfordultam a vitrintől, s meglepődve láttam, hogy az összes vitrin képekkel van tele. Az alattuk szereplő dátumok pedig egyre közeledtek a mai naphoz.
   Megfordultam és most már csak az évszámokat néztem. A dátumok alapján Nóriék képe készült a legrégebben. Négy éve.
   Lementünk a lépcsőn. Mara itt elvált tőlem, s bement a lépcsővel szemben elhelyezkedő orvosi szobába. Vállat vontam.
   Az utam az orvosi szoba melletti fiúöltözőbe vezetett. Odaléptem a szekrényemhez, s az apró kulccsal, amit Kornél adott, kinyitottam azt. Gyorsan átöltöztem, és végre beléptem az edzőterembe.
   Megálltam az ajtóban, s meglepődve vettem észre, hogy azok, akiket Nórival a képen láttam, mind, egytől egyig a teremben voltak, beleértve magát a lányt is.

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó Még nincs hozzászólás.