|
Hat - Dake
Beletelt egy kis időbe, míg lenyugtattam Sheilát. Tény, a nyomi hirtelen feltűnése eléggé megzavarta a hangulatot, de végül minden jól alakult – egy kellemes reggeli zuhany, ami mindkettőnk számára kielégítő eredménnyel zárult. Amint letudtam a csajt, aki egy kicsit tapadósabb volt az átlagnál, elő is vehettem a kis törpét – hiszen, ha minden jól alakul, egy nem akármilyen bigét kaphatok meg a közvetítésével. Lucy a szokásosnál is ellenállóbb, látszólag egyáltalán nem érdeklem… de ismerem én már a nőket jól: ilyenkor pont azt várják, hogy még jobban nyomuljak, hogy bevessek mindent – a lovagot a fehér Ferrarin, aki rózsákat szór a lábaik elé, puccos étterembe viszi őket, és olyan nyálas szövegeket nyomat, mint „Még soha nem találkoztam hozzád hasonlóval. Megbabonázol.” vagy „Melletted más ember vagyok, jobbá teszel.” Pont ilyen filmeket szokott nézni Boris… Fogalmam sincs, hogy bírja. Néha nem értem, hogy lehetünk rokonok…
Most is – amint búcsút intettem az édesnégyes utolsó tagjának… mi is volt a neve? Mindegy… - olyan megrovóan nézett rám, ahogy csak tudott. Ilyenkor tisztára olyan volt, mint az anyám… Végül is, testvérek… Szóval játszotta a felnőttet, de hál’istennek nem volt ideje belekezdeni a szokásos hegyi beszédbe, mert Kentin elejtette a bögréjét. Anyám, ekkora nyomorékot…
- E-elnézést – dadogott, ahogy szokott; olyan vékony hangon, hogy általános iskolásnak is elment volna.
Enyhe ingerültség kerített hatalmába. Leöntötte az egyik kedvenc ingemet… Ha nem lett volna fontos, hogy a kedvében járjak, már rég halott lenne. Mindegy, neki adom, rohadjon meg. Egy fokkal normálisabban néz ki, bár… nem. Ez az ing csak rajtam mutat jól. Vagyis mutatott…
- Semmi baj, haver, majd Boris feltakarítja – legyintettem mosolyogva.
A nagybátyám felvont szemöldökkel nézett rám.
- Majd Dake feltakarítja. Ha már az ő vendége – hangsúlyozta ki az utolsó szót, mire fintorogtam. Szóval a kis nyomi elköpte, hogy én hívtam ide. Mindegy, ennél jobb dolgom is van. Pont elég szívességet teszek neki, ha ma el bírom viselni.
- Ja, persze… Gyere, dolgunk van.
- Nem, Dake, előbb…
- Nem vagy az anyám – vágtam a szavába, miközben eltávolodtam tőlük. – Gyere, Kenny, hosszú napunk lesz…
A gyerek mentegetőzve rohant utánam, csoda, hogy nem esett el közben. Istenem: add, hogy ne tegyek kárt benne, amíg meg nem kaptam Lucyt…
~
Azóta már beértünk a városba, az én legdrágább kincsem, Mary-Angela jóvoltából (aki egyike Aston Martin Rapide-ok legújabb modelljeinek). Vicces, hogy mikor a nyomi meglátta, szó szerint leesett az álla. De a legjobb az volt, amikor beültünk – tartottam neki egy gyorstalpalót, hogy MIT NE merjen soha tenni benne; szerencsére viszonylag gyors a felfogása, meg se mert mukkanni az út alatt -, és gázt adtam, azonnal lesápadt, és olyan erővel kapaszkodott az ülésbe, mintha az élete múlna rajta. Pedig most még „nyugisan” vezettem. Amúgy is, Dajan sokkal durvább, folyton driftelne, ha engedném…
Szóval kiszálltunk a plázánál, és a törpe úgy nézett ki, mint aki mindjárt kidobja a taccsot.
- Ott egy kuka – intettem neki. – Ha kár teszel Mary-Angelában…- mosolyogtam rá, de sikerült elég fenyegetően beszélnem, hogy a gyerek remegő lábain elvánszorogjon a kocsi közeléből. – Helyes. Szóval… fogsz rókázni? Mert ha nem, akkor bemegyünk…
Kenny zöldes arca kezdett más színt ölteni; megtörölte verejtékező homlokát, majd nyelt egyet.
- Ne-nem. Rendben vagyok. Mehetünk.
- Jó, de ha nem… Nem mutatkozok egy gyomorbajossal…
Csak megcsóváltam a fejem, és elnyomtam feltörni készülő nyögésemet. Istenem…
Feltettem napszemüvegemet, s miután lezártam az autót, megindultam a főbejárat felé. Nem egy miniszoknyás lány viháncolt arra felé. Lehengerlő mosolyt vetettem rájuk, mire még hangosabban kezdtek kuncogni. Előre engedtem őket, miközben tartottam az ajtót, s így nemcsak gentlemannek tűntem, de hátulról is jobban meg tudtam őket nézni. Ó, hogy én mennyire szeretem a szebbik nemet…
Egyszer csak még hangosabb kacajra lettem figyelmes: megfordultam. A nyomi épp orrát dörzsölgette, s közben leesett szemüvegét kereste. Felsóhajtottam: hogy is gondoltam egy pillanatra is, hogy ez a srác kicsit is érdekli Lucyt…?
Odamentem, és felvettem a szemüveget, majd a kezébe nyomtam.
- Öregem, vigyázz, merre nézel… - Hirtelen elvigyorodtam. – Csak nem a csajokat stírölted? Melyik volt az…? – fordultam előre, de közben láttam, hogy a srác fülig pirul. Egy százast tennék rá, hogy még szűz… Sőt, szerintem még recskázni se mert, mert az anyja azt mondta neki, hogy megvakulhat tőle. De várjunk csak, akkor miért szemüveges…? Jó, ezt inkább nem akarom tudni…
- Köszi – mondta elhaló hangon, de kerülte a pillantásomat, s véletlenül se nézett egy lányra se, aki elhaladt mellettünk.
Valamiért rám tört a röhöghetnék, de azért visszafogtam magam. Egy kicsit.
- Jól van, menjünk be. Tököm se akar egész nap ajtókat nyitogatni… - Ennyire azért nem voltam úriember.
Kenny bólintott, majd, mint egy engedelmes kiskutya, követett. Végül csak bejutottunk. Már, mikor az egyik kedvenc kávézómban voltunk, észleltem a különbséget – a pincérnő bájosan mosolygott rám, uramnak szólított, mire én hölgyemnek… Szóval elvoltunk, aminek az lett a vége, hogy megadta a számát. Mosolyogva tettem zsebre. Jól jöhet még az… A srác közben feszengve ült a sarokban, és legalább századjára olvasta át a menüt.
Fingom sincs, miért csinálta, talán csak így foglalta el magát, míg hódítottam, de a belépésünk óta meg se mukkant. Még köszönni se hallottam.
- Nyugi, nem kérdezem ki – szólítottam meg, s próbáltam úgy tenni, mintha mulattatna a viselkedése.
Zavartan tette le a lapot, ezek utána rá se mert nézni. Felsóhajtottam.
- Jól van, én nem csaj vagyok, velem azért még kommunikálhatnál. Érted, szavakkal vagy jelbeszéddel…
Motyogott valamit. Azt hittem, megrúgom. Bár, a zuhanyzós jelenetet visszaidézve, nem szívesen hallottam volna újra a sikolyait…
- Artikuláció, please. Még nem tanultam meg szájról olvasni – mosolyogtam rá. Ki hitte volna, hogy ennyi türelem kell majd hozzá…
- Sajnálom – mondta, valamivel hangosabban. – Tudom, hogy nem vagyok olyan menő, mint te… Nem is értem, miért foglalkozol velem… - motyogta szerencsétlenül. Óóó, ha te azt tudnád…
Bátorítóan mosolyogtam rá, s kissé előredőltem.
- Héé, mi ez a szöveg? Dehogy vagy nyomi, bármelyik csaj örülne, ha megfektetnéd – biccentettem, s külön hasznosnak tűnt, hogy szemrebbenés nélkül tudok hazudni; pókerben verhetetlen vagyok. Hiába szántam bóknak azonban a szavaimat, Kenny mintha nem örült volna annyira. Mélyen elpirult, és makogni kezdett. Oké, a homlokára van írva, hogy SOHA NEM DUGOTT MÉG. Mármint élő nővel.
- Én nem… Mármint…
Jól van, rövidre akartam zárni a dolgot – így is több időt szántam rá, mint kellett volna.
- Naa, elég volt. Ha még egyszer elpirulsz, a fejedre öntöm ezt a vizet – mutattam fel a poharat. Időközben megérkezett a kávém és a gyerek forró csokija. Ez a gyerek tényleg Lucyval egyidős? Nem, az lehetetlen…- Érted, csak hogy lehűtselek. Már nekem fáj, ha rád nézek – csóváltam a fejem, s hátradőltem a csészével a kezemben. Mmm, a pincérnőnek aranykeze van. Vajon más környezetben is…?
Lemaradtam pár mondatról, annyira beindult a fantáziám, de mikor meghallottam, miről beszél a srác, beláttam: nem maradtam le semmiről.
- … de tudom, hogy még itthon van, csak azt nem tudom, ráér-e…
- Mármint Lucy? – érdeklődtem. Engem csak ez a része érdekelt a beszélgetésünknek.
- Nem, hanem Lynn – motyogta, és közben a tejszínhabot figyelte a kakaóján. Kedvetlenül forgatta kezében a kanalát, nem kezdett neki a finomságnak. Lynn? Az meg ki…? Ismerős a neve… - Azt mondta, kedden utaznak. Esélytelen, hogy addig tudjunk találkozni…
Mintha megremegett volna a hangja, de reméltem, hogy csak képzelődök. Az még oké, ha elhányja magát, de ne bőgjön, amikor velem van…
Mosolyt erőltettem az arcomra.
- Hé, mondtam, hogy ne beszélj így. Egyik csaj se érdemli meg, hogy ennyire befordulj miatta.
Azt már nem tettem hozzá, hogy valószínűleg a lánynak még csak az eszébe se jut, mert akkor tuti, eltört volna nála a mécses. Síró nőkkel nem tudok mit kezdeni. Síró pasikkal meg…
- Tu-tudom… de… annyira szeretem – szipogta. – Tudnom, kell… hogy mit érez… Küldtem neki levelet, de… Nem tudom, elolvasta-e… Mióta apa kiíratott a Sweet Amorisból, nem is találkoztam vele…
Jól van, tesó, gondolj Lucyra. Megéri miatta elviselni ezt a síró görcsöt? Talán életem legrosszabb döntése lesz, de hát…
- Hé – tettem a vállára a kezem, és kényszerítettem, hogy a szemeimbe nézzen. Nem buzisan, csak mint egy haver. Persze nem voltunk azok, de a látszat a fontos. – Jó arcnak tűnsz, látom rajtad, hogy szükséged van egy szárnysegédre. Vagyis mesterre. Itt jövök a képbe én… Adj egy napot és egy mobilt, és elintézem, hogy könyörögjön érted a kiscsaj… - mosolyogtam rá magabiztosan.
Hálás, s kissé hitetlen pillantással nézett a szemeimbe. Fúj, ilyen közelről láttam a taknyát is…
- Tényleg? Me-megtennéd?
Olyan boldog lett, amilyennek még nem láttam. Hú, tényleg odáig lehet azért a csajért…
Biccentettem, majd elvettem a kezem, de továbbra is szuggeráltam zöld szemeimmel, amik már annyi ember vettek rá arra, amit akartam.
- Cserébe csak egy apróságot kérek.
Épp kifújta az orrát, majd pislogva nézett fel.
- Mit?
- Intézd el, hogy Lucy randizzon velem.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó