Olyan szépet álmodtam, bár, hogy mit, sajnos nem tudtam felidézni… Jessica ébresztője szinte azonnal kiverte a fejemből, pedig… Á, mindegy. Lassan kinyitottam a szemem, így visszatértem a valóságba. Vár rám egy újabb hétfő a Kansasi East Gimiben. Nem, nem mondhatnám, hogy kitörő öröm fogott el a gondolatra…

- Lizzie drágám, ma nem tudlak elvinni - szólt anya hangja a fülembe -, rohannom kell! Jók legyetek, legyen szép napotok, lányok!

Válaszolni se nagyon tudtam, már hallottam is az ajtó csapódását. Ilyen az, ha valakinek gazdasága van. Nem, nem volt nagy birtokunk, mint a filmekben, de azért így is sok teendővel járt: anya és John szinte egész nap kint voltak a földeken, ellenőrizték a begyűjtést és a szállítást. Mindketten nagyon szerették a birtokot, amit még születésemkor vásároltak… vagyis anya. Kellemetlen érzésem támadt, így inkább másra fordítottam a figyelmemet. Szerencsére – vagy épp nem – Jessica segítségemre volt benne…

- Nem hiszem el, hogy megint lenyúltad!

Aztán már csak annyit láttam, hogy lerántja rólam a takarót. Mint mindig, most sem tudtam megállni, hogy ne gyönyörködjek el benne: festett vörös haja lágyan borult vállára, tökéletes keretet adva hibátlan arcának, amin most is kifogástalan smink volt… De amit a leginkább irigyeltem tőle, az alakja: karcsú volt, 175 cm magas, tökéletes arányban volt izmos vagy gömbölyű. Simán elmehetett volna modellnek. Istenem, én miért nem tudok így kinézni?

 Értetlenül pislogtam rá.

- Mit?

A kérdés óvatos volt és nagyon halk, de mintha valami hatalmas sértést mondtam volna: Jessica gyönyörű vonásait megváltoztatta a harag, de így is tündökölt. Inkább a hangja volt, ami tükrözte a valós énjét.

- Mit?! Mit?! – toporzékolt. – Nagyon jól tudod, miről beszélek! Ezerszer megmondtam, hogy ne merd használni a gépemet! Ott van apáéké, az pont neked való – olyan visszamaradott, mint te – köpte.

 - De anya azt mondta…

Hamar összeszedte magát. Elmosolyodott, de a legkisebb melegséget sem láttam a gesztusban. Így félelmetesebb volt, mint amikor dühöngött.

- Nem érdekel. Az az ÉN gépem. Meg ne lássam még egyszer, hogy hozzáérsz, megértetted? Nem hiányzik neked, hogy még szarabbá tegyem a szánalmas kis életedet, ugye?

Mellbe vágtak a szavai, pedig már megszokhattam volna.

- Rendben, bocsánat…

Egy pillanatig még összehúzott szemekkel nézett rám, majd megvetően végigmért. Hogy hogyan festhettem az ő szemével nézve? Nagydarab lány a takarójába csavarodva, akin bő, epermintás pizsamája van, attól függetlenül, hogy már évek óta kihízta… Igaz, azalatt rendesen kibővült,  így mintha a lánnyal együtt változott volna a mérete. Haja? Unalmas barna, jelenleg a szélrózsa minden irányába álló tincsekkel, így a hosszát is csak tippelni lehet; talán vállig érő. Barna szemei alatt karikák; hiszen titokban hajnalig emailezgetett mostohatestvére laptopján, annak tudta és beleegyezése nélkül. Az alakját ne is részletezzük, nem érdemes… A lényeg, hogy a vonzó volt az utolsó jelző, amit aggathattunk volna rá.

Jessica végül egy fintor után a laptopja után kapott, s egyetlen további szó nélkül ellibbent. Mintha csak egy rossz álom lett volna… De nem volt az, mert azok nem tudnak ennyire fájni.

Csendesen öltöztem a szokott szerelésembe (szürke pulóver és póló, fekete farmerrel), csináltam valamit a hajammal (fésülködéssel próbálkozni se mertem), majd összeszedtem cuccaimat, és kibandukoltam a ház elé, ahol az iskolabusznak kellett felvennie. Eddig szinte sosem jártam azzal, mert csak katasztrófával végződött volna.

Mivel még mindig nem jött a busz, gondoltam, előveszem az egyik Snickersemet. Ennyit megérdemeltem, hiszen a hétfőket különösen utáltam, ráadásul ez a kezdés sem volt az igazi…

Felsóhajtottam, és a számba vettem a szeletet. Ez amúgy egy sütifajta neve, amit az eredeti édesség ihletett: én fejlesztettem tovább, rengeteg krémmel dúsítottam, így a piskóta és a keksz megpuhult az éjszaka alatt. Egyszerűen isteni! Örömmel vettem észre, hogy most is működésbe lépett a hatása: valamennyivel jobban éreztem magam, mikor feloldódhattam a csokoládé, a karamell és a mogyoró édes találkozásában. A pad, amin ültem, kicsit még nedves volt a tegnapi esőtől, de annyira nem zavart, hiszen a nadrágom sötét volt, és ez amúgy is csak víz. Majd lehúzom a pólót, vagy leveszem a pulcsit, és a magam köré tekerem, így nem tűnik úgy, mintha… nos, vizelettartási gondjaim lennének. Már csak az hiányzik a listából…

Erre a gondolatra kicsit megkeseredett a számban a csokis süti. Jó, tényleg nem voltam egy nádszálkisasszony, de amiket néha a fejemhez vágtak a suliban… Nem estek jól.

Próbáltam elterelni a figyelmemet, mielőtt elsírom magam. Valami vidám kéne, valami pozitív… Szinte azonnal beugrott a válasz.

Iris mit mondana most?

Elgondolkodtam.

Bár még sosem találkoztunk – igazából csak augusztus óta beszélgetünk; eltörött a lába, és szegény nem sok mindent tudott csinálni, míg feküdnie kellett, így egymásra találtunk a neten -, én mégis a legjobb barátnőmként tekintettem rá. Elég volt ránézni a képeire, az ember rögtön tudta, hogy vele képtelenség nem jóban lenni. Annyira kedves, figyelmes, vicces… Mindig tud mondani valami olyat, amitől felvidulok, és máris jobban érzem magam a bőrömben. Igen, ez még engem is meglep, pedig ez az igazság. Szerintem nincs nála jobb ember a földön.

Jaj, mit meg nem adnék, ha osztálytársak lennénk, vagy… Nem, az is elég lenne, ha itt laknak a közelben, de így… New York sajnos nem egy köpésre van. Nem sok esélyem van, hogy találkozzunk… Ez van, c’ est la vie.

Végre megérkezett a busz. Nehéz szívvel és derekamra kötött pulcsival szálltam fel, hogy belevágjak a saját, ötnapos kálváriámba…

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó Még nincs hozzászólás.