Zack

Baljós előjel

  
   A karácsonyi buli óta eltelt majdnem három hét alatt sok minden változott.

    Iza és én megint együtt voltunk és ez leginkább abban nyilvánult meg, hogy – legnagyobb meglepetésemre - a lány egyre több időt töltött a központban. Aminek pedig talán ugyanúgy örültem, mint ennek, az az volt, hogy ezt mindenki a veszélyre fogta és senkinek meg se fordult a fejében, hogy összefüggésbe hozza velem.
   Ez persze annak is volt köszönhető, hogy a városban mi jelentettük az egyetlen, „kiképzett” vadászokat. Mindenki más egy amolyan továbbképzésen vett részt, ugyanis a központot 4 éve hozták létre.
   Aztán ott volt Ez, aki végre leszállt rólam Nórival kapcsolatban. Azt hittem, lefejelem a falat, mikor napi rendszerességgel jött azzal, hogy mennyire megbántottam a lányt. No de kérem! Ki a fene tudja őt elviselni?! Az a lány egy gyerekes, minden lében kanál, idegesítő, okoskodó, hülye liba.
   Ja, igen. Ami pedig a lányt illette, az utóbbi időben már nem loholt állandóan körülöttem, ami végre jelentett egy kis pihenőt.
   Az edzéseken pedig végre tényleg úgy tűnt, átvettem a helyét. Olyan mutatványokat is tudtam, amelyek neki csak a sokadik nekifutásra sikerült és ha valamelyik kezdőnek volt valami problémája egy gyakorlattal kapcsolatban, inkább hozzám jött tanácsért, vagy segítségért, mint hozzá.
   Ami mondjuk furcsa volt, hogy a lányt ez egyáltalán nem zavarta. Sőt! Mintha már nem is érdekelte volna az egész.
   Végignyúltam az ágyamon. Anyám már megint sokáig dolgozott, úgyhogy nem számítottam rá valami hamar. De ezt már egész jól megszoktam.
   Épp bekapcsoltam a notebook-omat, hogy játsszak egy kicsit a kedvenc logikai játékommal, mikor hirtelen hatalmába kerített az érzés és már tudtam, hogy Ez nem is olyan soká be fog toppanni a szobámba.
   - Zack – nyitotta ki az erkélyajtónkat Ez a másik szobában, az időtartamból ítélve még be sem jött, máris kiabált. – Nagy baj van!
   A hangjában határtalan rémület volt. Felpattantam az ágyról és átrohantam hozzá, majd ugrásra készen fékeztem le előtte.
   - Mi történt?! – kérdeztem. A rémülete kezdett rám is átragadni.
   - Gyere gyorsan! – mondta Ez, be sem lépve a szobába. – Megint megtámadtak valakit!
   - Mi történt? – ismételtem meg még egyszer, miközben visszarohantam a saját szobámba és elkezdtem felrángatni magamra a farmerom.
   - Megtámadtak egy vadászt! – jött utánam Ez, de megállt az ajtóban és nézte, ahogy magamra kapkodok néhány ruhát. Jaj, ne!! Ugye nem…
   - … Nóri az? – fejeztem be a kérdésem hangosan, de Ez a fejét rázta.
   – Nem, nyugi, nem ő az! Egy idegen az áldozat! De ez is épp olyan ijesztő helyzet… - pirított rám, látva a megkönnyebbülésemet.
   - Jó, oké persze… - mondtam, miközben magamra kaptam a kabátom és csak most jutott el a tudatomig, hogy Ez mit is akart az utolsó mondatával. Kristálytisztán tudta, hogy mi játszódik le a fejemben. De jóóóó…
   - Most pedig merre? – kérdeztem és bezártam belülről az ajtót. Majd reggel megmagyarázom Anyunak…
   - Nóriékhoz! – válaszolt Ez, miközben szétnéztünk, majd mind a ketten kiugrottunk az ablakomon.
   - Na, várj csak! – álltam meg az épületünk előtt. – Minek kell a lánynak is szólni?
   - Mert rá is tartozik.
   - Egyáltalán merre lakik? Én még életemben nem jártam náluk.
   Tudtam jól, hogy az akadékoskodásommal csak húzom az időt, de valahogy nem akaródzott a lány közelébe mennem.
   - A kedvenc játszóteretek közelében. Magyarul nem messze innen – mondta Ez, egy leheletnyi dühvel a hangjában.
   Ez nem lehet igaz!!
   - Gyere már, sietnünk kell! – indult el Ez. - A támadó amúgy elmenekült, ezért szükségünk van rá. Át kell kutatnunk a környéket.
   Miközben futni kezdtünk, az agyam egyáltalán nem állt le.
   - De hogy a fenében történt? – kérdeztem, miközben beértünk a Virág közbe.
   - Csak annyit tudunk – magyarázta Ez futás közben. -, hogy megtámadták a pasast, ő azonban talpraesettebb volt, így aztán kitört a harc. A zajra kijöttek a szomszédok, akik hívták a rendőröket. Amúgy Nóri apját, aki nyomozó és az embereit. Legalább egy értelmes embert. – tette hozzá, majd legyintett. - Na, mindegy. A vadásznak valahogy sikerült értesítenie a központot – egyelőre még rejtély, hogy hogyan. Szóval mire mi is odaértünk, a vámpír még ott volt, de meglógott. A vére alapján tudtuk követni egy darabig. A sebesülése súlyos, ezáltal pedig a vámpír közveszélyessé válhat.
   - A rohadt életbe! – szitkozódtam. - Pont ez hiányzott nekünk. Egy elszabadult, sérült vámpír. Azt legalább tudhatjuk, hogy hogyan néz ki?
   - Épp ez az. Az áldozat komolyabb sokkot kapott, semmire sem emlékszik. Még arra se, hogy egyáltalán harcolt volna. Persze az a sok vér rajta, azért elég árulkodó… - mondta Ez.
   - Fő a változatosság – morogtam enyhe gúnnyal a hangomban. - Akkor csak azt tudnám, hogy mi a fenének hívják ezeket szemtanúknak. A szomszédok semmit nem láttak?
   - Hagyjad már! – legyintett. - Tudod jól, hogy a közemberek még csak abban sem hisznek, hogy létezünk. Ők simán azt hiszik, hogy egy csúnyán végződő rablótámadásról van szó…
   - De jó. – mondtam, de semmi öröm nem volt a hangomban. - Ha valakit megtaláltak harapásnyommal a torkán, rögtön jön a briliáns ötlet, hogy biztos egy tinikből álló szekta végzett az áldozattal. – morogtam.
   - Itt is vagyunk – lassított Ez, majd végül megállt egy emeletes ház előtt.
   Ránéztem az épületre. Egyszerű, fehérrel bevakolt ház volt, takaros kis kerttel, tujákkal és gyümölcsfákkal az elején. Semmi különöset nem láttam rajta. Mégis mit vártam? Temetőt a kertben? Esetleg rózsaszín műagyag székeket? Nem tudtam, de hogy nem egy átlagos kertes házat, az biztos.
   Odabenn nem világított egyetlen egy lámpa sem, s ebből következtettem, hogy mindenki aludt a házban.
   - Nóri apja nem a helyszínen van? – kérdeztem. – És akkor nem kéne fent lennie valakinek és várnia a családfő hazaérkezését?
   Amennyire Nórit és az öccsét, Alexet ismertem, egy normális családnak gondoltam őket, ahol jóban-rosszban kitartanak egymás mellett. Ilyenkor, például, fényárban kellene úsznia az egész háznak, a nappaliban az anyukájának kellene ülnie a kanapén és idegesen várnia, mikor jön már haza a férje, a két gyereknek meg a saját szobájában kéne gubbasztania és imádkozni az apjukért. Valamiért mindig ehhez hasonló kép ugrott be, ha Nórira és a családjára gondoltam. De tévedni emberi dolog…
   - Szerintem most ne ezzel foglakozz! – szólt rám Ez. – Na, gyerünk, mássz be! Én majd itt megvárlak! – mondta Ez és körbenézett a környéken.
   Döbbenten néztem rá.
   - Miért kéne nekem felmennem?! – kérdeztem. – Majd a nyakamba ugrik örömében, csak azért, mert az éjszaka közepén felébresztettem. Egyszerűen csak csengessünk be, vagy hívjuk fel telefonon…
   - Menj már, az ég áldjon meg! Szorít minket az idő! – szólt rám Ez. – Én meg figyelem, hogy nem jár-e erre valaki.
   - Kapd be! – tanácsoltam és átmásztam a kerítésen. Biztosra vettem, hogy egy-két másodpercen belül egy hatalmas nagy fenevad fogai fognak a seggembe harapni és lesegíteni a földre. De tévedtem.
   A ház szinte megkönnyítette a dolgom. A – gondolom - előszoba tetején volt a terasz, amiből tolóajtóval lehetett bejutni a házba. Odáig feljutni gyerekjáték volt: nekifutottam, majd megkapaszkodva a korlátban és felhúztam magam. Nesztelenül az ajtóhoz lopóztam, majd mikor megbizonyosodtam róla, hogy senki nem fogja a frászt hozni rám, kinyitottam.
   Döbbenten álltam meg a lány szobájában.
   A helyiség elég tágas volt, tiszta és rendes. A besütő utcai lámpa fényében láttam, hogy a falon egy hatalmas földtérkép, egy hatalmas Magyarország térkép és pár poszter van. A szekrény falára pedig egy kinagyított fotót ragasztott, amin 6 lány állt és lelkesen mosolygott.
   Oldalra fordítottam a fejem és szinte azonnal megláttam a lányt. Nóri az ágyán feküdt, az arca felém fordult. A lassú lélegzetvételéből és abból, hogy még nem kezdett el velem üvölteni, arra következtettem, hogy mélyen aludt. Álmában olyan… aranyosnak, mi több, sebezhetőnek tűnt, s nem annak a harcias, idegesítő libának, mint aki a valóságban volt.
   Átfutott az agyamon a gondolat, hogy nem keltem fel. Talán jobban járunk, ha most békén hagyom. Aztán pedig rájöttem, hogy a lány nélkül nem boldogulnánk.
   Hangtalanul sóhajtottam, majd odalopóztam az ágyához. Az ajkamba haraptam és pár perces, néma, önmagammal lefolytatott vita után megráztam a vállát.

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó Még nincs hozzászólás.