Zack

Rossz előérzet

   Csak álltam és döbbenten néztem az Apámra. Nem is olyan rég beszéltünk telefonon és egy szóval sem mondta, hogy ide akarna jönni.
   Legszívesebben odaugrottam volna elé, megragadtam volna a karját, hogy elhúzzam onnét, nehogy összetalálkozzon Anyuval, de mire már elhatároztam magam, Anyu megjelent mellettem.
   Lélegzetvisszafojtva vártam a robbanást. Igaz, hogy nem is olyan rég beszéltek telefonon, de az egészen más, hogyha összefutsz az exeddel valahol.
   A kínos helyzetet Kornél és egy idegen vámpír oldotta meg, ugyanis egyszerre léptek oda hozzánk.
   A vámpír – a fajának tulajdonságaihoz híven – magas volt, vékony és ijesztő aura vette körbe. Hulla fehér bőre volt és egyáltalán nem mondhatnám jóképűnek. Vagy épp vonzónak a másik nem számára.
   - Ha megengeded, bemutatnám őket – mondta Kornél hűvösen, amitől a szemöldököm a homlokomra szaladt. Sose hallottam még ezt a hangnemet a "főnökömtől". –  Takáts Nóra, Orosz Zakariás – mondta, s egyenként ránk mutatott. – Az úr pedig a Tanács Bizalmasainak a vezetője, Ébenézer.
   Az etikett előírta, hogyha egy Tanácstaggal találkozunk, a jobb kezünket ökölben a szívünk fölé kell tenni, majd meg kell hajolni, a fejet is meghajtva. Mi pedig így is tettünk.
   Anyuék ott álltak mögöttünk és – ha jól sejtem – nem igazán értették, hogy mi folyik itt, de a helyükön maradtak, s mi több, nem tört ki közöttük a Harmadik Világháború.
   Felemeltem a fejem és egy sötét szempárba esett a tekintetem. Tisztában voltam vele, hogy kivel állok szemben, így megpróbáltam kiüríteni a fejem, mentesíteni minden gondolattól.
   A vámpír azonban áthúzta a számításaimat, ugyanis felém fordult. A fény a retináira esett, s meg mertem volna esküdni rá, hogy lilás beütésű a szeme színe.
   - Örvendek a találkozásnak – szólalt meg Nóri, de a vámpír figyelmen kívül hagyta a lányt. Csakis rám figyelt.
   - Zakariás, remélem, elfogadod az ajánlatot – mondta.
   - Még nem döntöttem – válaszoltam pillanatnyi szünet után, majd önkéntelenül is Nóri felé néztem, egy futó pillantás erejéig.
   - Értem - bólintott a vámpír hosszas hallgatás után. – Nos, ha megbocsátotok, most nekem mennem kell.
   - Ilyen hamar itt hagy minket? – bukott ki Nóriból a kérdés, mire a vámpír – legjobb tudomásom szerint most először – a lányra pillantott.
   - Sajnos nem csak fecsegésből áll az életem… - válaszolta a vámpír kioktató hangon, mire bennem felfortyant a düh. Mielőtt azonban még levegőt vehettem volna, Kornél a szavamba vágott, tőle szokatlan, gúnyos hangsúllyal.
   - Végleg itt hagysz minket, vagy még számíthatunk a jelenlétedre? – kérdezte.
   - Még maradok – nyugtatta meg Kornélt, de az arca és a szeme nem mosolygott. –, de ha megbocsátotok… - utoljára még a szemembe nézett és meglepődve vettem észre, hogy nem csakhogy lilás beütésű a szeme színe, hanem tényleg lila. Csak éppen olyan sötét, hogy az már feketének hat…
   A vámpír elsietett.
   Egy darabig még mindenki döbbenten nézett a vámpír után. Én tértem legelsőnek magához.
   - Kornél, mi ez az egész?
   - Mármint? – kérdezett vissza.
   - A viselkedésed – mondtam. – Eddig még sose viselkedtél így és nem hiszem, hogy ezt írná elő az etikett…
   Kornél azonban nem figyelt rám, ehelyett a szüleimhez fordult, majd végül egy szívélyes "érezzék jól magukat"-tal – amely sokkal inkább ő volt, mint az előző hideg viselkedésű Kornél -, otthagyott minket.

   Homlokráncolva néztem Kornél után. Rossz előérzetem volt, de nem tudtam megmagyarázni az okát. És akkor leesett.
   - Nóri… - szólaltam meg idegesen, de a lány már nem állt mellettem. Körbenéztem; a folyosón, ahol álltam, kisebb-nagyobb csoportokban fellépők voltak mindenütt, de a lánynak és a szüleimnek nyoma sem volt.
   Pont most tűnik el, mikor szükségem lenne rá…
   Elindultam az edzőterem felé. Mindenáron meg akartam keresni a lányt és megbeszélni vele a dolgokat… Reménykedtem benne, hogy ő is észrevette, így nem kell sokat magyaráznom…
   Vajon hol lehet?
   Körülbelül tíz percnyi keresgélés után a könyvtárban bukkantam rá. A barátnőivel állt az ablaknál, s nevetve csacsogott velük. Odasiettem hozzá.
   Mikor észrevette, hogy közeledem, egyből lehervadt a mosoly az arcáról és felém fordult.
   - Nóri, beszélhetnék veled? – kérdeztem a lánytól, mikor odaértem hozzá.
   - Minden rendben? – kérdezte és homlokráncolva nézett rám.
   - Igen… - vágtam rá, de aztán meggondoltam magam. – Vagyis nem… nem tudom…
   - Mondd csak el nyugodtan előttünk! – szólalt meg Eszter, s mikor döbbenten-kérdőn ránéztem, elmosolyodott. – Azt hitted, nem vesszük észre? Pont mi? Jézusom, hiszen a napnál is világosabb, hogy együtt vagytok!
   Döbbenten néztem Nórira, amitől a lány elpirult.
   - Tegnap jöttek rá, az évzáró után – magyarázta a lány. -, ugyanis nem tudom, hogy ki hagyott egy piros foltot a nyakamon…
   - Na jó, majd ezt még megbeszéljük – mondtam. – De amit akarok mondani… Nem igazán vagyok benne biztos, hogy jó ötlet, ha ők is hallják… - mondtam és végignéztem a lány barátnőin. Nem arról volt szó, hogy nem bíztam bennük, csak hát… Elvégre ha igaz amit mondok… Ha kitör a pánik…
   - Bármit mondhatsz előttünk – mondta Noémi.
   - Vámpíros dolgokat is? – kérdeztem kételkedve, azonban mielőtt választ kaphattam volna, négy árnyék vetődött mellénk.
   - Mi ez a csoportosulás? – hallottuk Rebeka hangját, majd a lány, Ármin, Robi és Sanyi lépett oda hozzánk.
   - Zack mondani akar valamit… - sóhajtott Anna. -, de még mindig nem bökte ki…
   - Jól van na – visszakoztam. – De nem akarok felesleges pánikot kelteni - néztem rá a lány barátnőire.
   - Miről van szó? – nézett rám homlokráncolva Rebeka.
   - Oké – fújtam ki a levegőt. – Előtte csak egy kérdés: Nóri, felfigyeltél rá, hogy milyen színű volt Ébenézer szeme?
   A lány szemöldök ráncolva gondolkozott, majd lassan megrázta a fejét.
   - Csak annyira emlékszem, hogy sötét, talán fekete – mondta a lány. – Miért?
   - Jó, mindegy – legyintettem. – Másik irányból közelítsük meg a dolgot. Volt valaki közületek közel a Tanácstaghoz? Mármint Ébenézerhez?
   - Mégis mi ez a kérdés? – értetlenkedett Noémi.
   Dühösen legyintettem.
   - Mármint vadász. Volt? – kérdeztem ismét és éreztem, hogy kezdem elveszíteni a türelmemet.
   - A szüleim mögötte ülnek a sorban – mondta Ármin vállat vonva.
   - Én meg egy párszor elmentem mellette – nézett rám Robi.
   - Oké. – néztem rájuk bólogatva. – És érzékeltétek a jelenlétét?
   - Hogy mi? Mármint… - gondolkodott el Robi. – Nem.
   Éreztem, hogy diadalmasan felcsillan a szemem. Kettőből kettő, stimmt.
   - Ugyan már! – szólalt meg vigyorogva Sanyi, mikor látta a reakciómat. – Hisz vagy száz vámpír van körülöttünk! Lehetetlen megkülönböztetni, hogy ki kicsoda!
   - Épp ez az! – vágtam rá idegesen. – Senki soha nem venné észre, hogy ha valaki érzékelhetetlen!
   Mindenki értetlenül nézett rám.
   - Ezt még hogy érted? – kérdezte gyorsan Nóri.
   - Figyeljetek – magyaráztam. – Most, a központban itt vagyunk vagy százan. Vámpírok, vadászok vegyesen. Ez egy tökéletes hely valakinek, aki érzékelhetetlen.
   - Szerinted a Tanácstag érzékelhetetlen? Jó, hogy nem lila a szeme! – nevetett Rebeka, ám mikor látta, hogy nem nevetek vele, elkomorodott. - Ugyan már Zack, ez hülyeség!
   - Miért lenne az? – kérdeztem. – Amúgy pedig sötétlila a szeme.
   - Na, várjatok! – szólalt meg Robi. – Most mi van? – kérdezte kettőnk között jártatva a tekintetét.
   - Zack szerint Ébenézer, a Tanácstag, egy újfajta, gonosz vámpír – sóhajtott Rebeka, miközben a szemét forgatta.
   Mindenki döbbenten nézett rám, majd Nóri magához tért.
   - Oké – bólintott. – Honnan veszed, hogy az?
   - Sorolom: lila szem, érzékelhetetlen, senki, soha még nem látta a központban, ráadásul Mara látta őt és furán viselkedett, nem, Nóri?… - mikor a lány bólintott és senki más nem reagált, folytattam. - Nézd logikusan a dolgot! – mondtam, miközben a könyvtár kiürült körülöttünk. Az előadás folytatódott. - Ki az, akire soha, senki nem gyanakodna, hogy egy gonosz vámpír? Ki az, akiben mindig mindenki biztos, hogy nem az emberevő vámpírok mellett van?
   - Egy központvezető – tippelt Eszter.
   - És ha az illető vámpír, de gonosz? – mutattam rá a lányra. – Ki az, akiről soha fel nem merülne, hogy ellenünk van?
   - A központ Bizalmasainak a vezetője – mondta Rebeka. – Mondjuk olyan, mint Mara.
   - Vagy egy Tanácstag – mondta alig hallhatóan Nóri.
   - Pontosan – bólintottam a lányra, hogy végre van valaki, akinek ez is megfordul a fejében. - Ráadásul egyik másik Tag se jött el, úgyhogy még ez s összevág…
   - Ez abszurd… - mondta elhaló hangon Rebeka.
   Sorban végignéztem a többieken: látszott, hogy mindenki végiggondolja a dolgokat, s ahogy ránéztem az arcukra, már tudtam: nem tartják teljesen sületlenségnek a felvetésem.
   - De az – szólalt meg végül Sanyi -, hogy még nem járt a központban, nem bizonyít semmit.
   - Jó – adtam meg magam. -, de szerinted az totál véletlen, hogyha pont most jelenik meg, egy bemutató nap keretében?
  - Jézusom, Zack! – szólt rám Rebeka. – Ennyire pánikot akarsz kelteni?! Ő egy Tanácstag! Nem gondolod, hogy egy száz százalékig megbízható embert tesznek egy ilyen felelősségteljes posztra?!
   - És te meg nem gondolod – kérdeztem vissza. -, hogy azokat az emberkéket simán át lehet vágni?!
   - Oké, oké – szólalt meg Nóri. – Hagyjátok abba! Simán utána lehet járni a dolognak.
   - És hogyan? – tette fel a kézenfekvő kérdést Sanyi. – Mármint nem kötekedésből mondom. – tette hozzá, mikor látta, hogy az arcom elsötétül.
   - Utána megyünk – mondta Nóri. - Zack, nem láttad véletlenül, hogy hova ment?
   - Passzolom – vontam meg a vállam.
   - Na, jó, oké – mondta Rebeka legnagyobb meglepetésemre és átvette az irányítást. – Most különválunk – nézett szét a felé forduló arcokon. –, oké, most az egyszer a civileket is be lehet venni… Szóval kétfős csapatokra oszlunk, s megkeressük a vámpírt. Megpróbáljuk követni, esetleg elcsalni egy olyan helyre, ahol már lehet érzékelni. Ha Zack-nek igaza van és semmit nem érzünk, akkor…
   - Nem tévedek! – vágtam a szavába.
   - … feltűnés nélkül még tovább csaljuk, miközben a csapat másik fele riadóztat – fejezte be nyomatékosan a lány. – Ha pedig tévedsz, akkor nincs semmi baj. Nem kell a pánik. Világos?
   A lány körbenézett, egyenesen az emberek szemébe, mire mindenki bólintott.
   - Oké. – bólintott Rebeka. – Most pedig váljunk szét – adta ki az utasítást a lány, amivel elnyerte az elismerésemet.
 

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó Még nincs hozzászólás.