Zack

Az utak elválnak

   - Anya, ne sírj, kérlek! – mondtam és átnyúltam az ebédlőasztal fölött, hogy rátegyem a kezem az övére.
   Péntek délután volt és Nóri én meg Anyu a konyhánkban ültünk. Néhány perccel ezelőtt fejeztem be Apuval az egyeztetést, hogy akkor mehetek hozzá lakni.
   Apu persze egy kicsit meglepődött a fejleményeken, de végül abban állapodtunk meg, hogy vasárnap délutáni vonattal elutazom hozzá.
   Mindenki szépen lassan belenyugszik, hogy elmegyek, egyedül Anyu nem tudott némán belenyugodni a központ döntésébe.
   - De nem azért költöztünk el, hogy... hogy most visszamenj hozzá! – szipogta Anyu. – Ez annyira…
   - Vasárnap délután indul a vonatom – mondtam. – Apával beszéltem telefonon és… azt mondta, majd megoldjuk.
   - De ez akkor is… - mondta Anyu és egy zsebkendőt nyomott a szeméhez, hogy felitassa a könnyeit.
   - Szabály, Anya – mondtam. – Mind a ketten elfogadtuk, mikor akkor elmentünk Péterhez. Sőt, még Apu is.
   - Tessék megnyugodni, Judit néni! – próbálta vigasztalni Anyut Nóri és megsimogatta Anyu felkarját. – Zack majd jön látogatóba… Tessék úgy felfogni, mintha kollégista lenne. Az is majdnem ilyen.
   Anyu azonban a tenyerébe temette az arcát és nem mondott semmit.
   - Gyere, menjünk – mondtam és kézen fogtam Nórit, majd kimentünk a lakásból.
   Már a házunk előtt jártunk, mikor a lány megszólalt.
   - Biztos, hogy jó lesz ez így? – kérdezte.
   Szívem szerint azt mondtam volna, hogy nem. Igazából már régen nem akartam elmenni innen. Hirtelen eszembe jutott egy emlék, még mikor legelőször jöttünk ide és Anyu kocsijában az anyósülésen ültem. Arra gondoltam, hogy úgyis csak egy évet kell kihúznom itt, ugyanis augusztus elején betöltöm a 18-at és elmegyek innen.
   Most pedig lám, a kívánságom valóra vált. Jól tartja a mondás: vigyázz, mit kívánsz.
   Átöleltem Nóri vállát és elindultunk az egyik irányba. Hogy őszinte legyek, ne, érdekelt, merre megyünk, csak Nóri mellettem legyen.
   - Sajnálom, Zack – mondta a lány és megállt, mire felvontam a szemöldököm.
   - Mégis mit?
   - Ezt az egészet. Ha nem vagyok olyan ostoba… ha nem viselkedem úgy, mint egy gyerek… ha… - a lány hangja végül olyan halk lett, hogy semmit nem értettem, de a könnyekkel megtelő szeme mindent elárult.
   - Gyere ide! – mondtam és magamhoz öleltem, majd a feje búbjára tettem az állam. – Ne légy csacsi! Én nem bántam meg semmit. Ha nem ugrasz a nyakamba és nem ölelsz meg akkor, azt hihetném, hogy nem is szeretsz. Akkor most nem ölelkeznénk, hanem veszekednénk. Na, nem mintha azt nem élveztem volna, de ez akkor is jobb, nem?
   A lány sírósan elnevette magát, majd elengedett és kitörölte a könnyeket a szeméből.
   - Olyan hülye vagyok! – mondta és elmosolyodott. – Holnapután utazol, én meg itt itatom az egereket! Menjünk inkább a parkba! Az olyan szép ilyenkor! Bár tavasszal minden sokkal szebb, ha virágoznak a fák, meg…
   A többire már nem figyeltem és hagytam, hogy Nóri gondolatai elkalandozzanak az utazásról, mert különben a következő két és fél napot sírással töltené.
  A parkban aztán még egy meglepetés várt: a lány barátnői és a központi barátaim is mind ott voltak.
   Mint kiderült, időközben párok is születtek. Úgy nézett ki, Anna és Ármin, Eszter és Félix, Enikő és Robi, Noémi és Sanyi egész jól érzik magukat egymás társaságában. Aztán mikor csatlakozott hozzánk Ez, meg Rebeka és a barátja, Balázs már mindenki egy nagy körben ült a földön.
   Továbbá az is feltűnt, hogy Ez és Dóri is egész jól kijönnek.
   Végignéztem a barátaimon. Mikor idejöttem, még szentül hittem, hogy simán meg tud lenni az ember barátok nélkül, de most, hogy itt ültem közöttük és hallgattam a nevetésüket meg a hangzavart, már tudtam, hogy mekkorát tévedtem.
   - Minden rendben? – kérdezte Nóri halkan és aggódva nézett rám.
   - Persze, minden rendben – bólintottam. Különösen most, hogy itt vagy velem.
   Az egész délutánt együtt töltöttük, sőt, még az estét is. Olyan hét óra fele bekérezkedtünk Nóriékhoz és a legnagyobb meglepetésünkre, a szülei megengedték az egész bagázsnak, hogy elfoglaljuk a nappalit.
   Nóri anyukája és a lányok szendvicseket készítettek és mindenki boldog volt.
   Egészen sokáig voltunk náluk.
   A másnapi napot pakolással töltöttem: ide-oda rohangásztam a bőröndöm és az utazótáskám, meg a lakás többi pontja között, egészen addig, míg délután környékén Nóri be nem csengetett.
   - Hello! – mondta mosolyogva. – Hogy állsz a pakolással?
   - Kb. olyan a szobám, mint egy csatatér, de gyere be nyugodtan.
   A lány leült az ágyam szélére.
   - Este lesz egy kis buli a központban – csacsogott a lány. – Amolyan búcsúztató buli.
   - A központban? – kérdeztem, miközben a téli pulcsikat pakoltam be az egyik bőröndbe. – De hisz onnan már "eljöttem".
   - Ez igaz – bólintott Nóri. -, de Kornélék megengedték, hogy ott búcsúztassunk el. Ráadásul még lesz egy kis ajándékunk is.
   - Ugyan már – legyintettem. – Már megmondtam, hogy ne vegyetek nekem semmit!
   - Nem vettük, hanem csináltuk – mondta a lány és felállt az ágyamról. – De többet nem szedsz ki belőlem!
   Odajött hozzám és megölelt.
   - Mindig szeretni foglak! – suttogta.
   - Megbeszéltük igaz, hogy nem beszélünk arról, hogy holnap utazom! – emlékeztettem.
   - Jól van, na! De úgy gondoltam, ezt tudnod kell.
   Lehajoltam és egy csókot nyomtam a szájára.
   - Na, menj, készülj az esti bulira!
   - Ez azt jelenti, hogy ki vagyok rúgva? – kérdezte a lány, de a hangján hallatszott, hogy csak évődik.
   - Őszintén szólva? Igen! – mondtam nevetve.
   - Jól van, jól van, megyek már! De ne felejtsd el, hogy este nyolc, központ!
   Még utoljára megcsókoltam a lányt, majd kiengedtem a bejárati ajtón. S ugyanazzal a lendülettel össze is rogytam az ajtó mögött.
   Nem akartam elmenni innen. Én már ide tartoztam. Itt van az anyám, a barátaim és az a lány, aki a legfontosabb volt számomra az életben. Hogy lehet ilyen szar az élet?! – gondoltam és belebokszoltam a falba, hogy megakadályozzam a könnyeim kicsordulását.
   Este nyolcra odamentem a központba, de az egész estéről szinte alig maradtak meg emlékképek. Két dologra emlékeztem: az egyik az volt, mikor megkaptam az ajándékomat: egy A/4-es méretű fényképet, amely a központ előtt készült és mindenki rajta volt, aki számított.
   A másik dolog az volt, hogy egész este nem engedtem el Nóri kezét.
   A buli után egyből hazamentem, de otthon szinte alig találtam a helyem. Tudtam, hova akarok menni, de ugyanakkor féltem megtenni. Mi lesz, ha azt mondja, menjek el?
   Azonban hiába agyaltam a dolgon, a testem magától beindult. Mire észbe kaptam, már Nóriék háza előtt voltam.
   Szinte önkéntelenül másztam fel Nóri erkélyajtajáig. Ekkor megtorpantam.
   - Nem kellene itt lennem… - suttogtam.
   Életem egyik legnagyobb meglepetését okozta az, hogy az ajtó egyszer csak kinyílt és Nóri állt előttem pizsamában.
   - De igen – mondta a lány komolyan. – Itt kellene lenned…
   Nóri a kezem után nyúlt és behúzott a szobájába.
   - Holnap utazom – jelentettem ki feleslegesen.
   - Tudom.
   - Honnan tudtad, hogy ide jövök?
   - Sehonnan – csóválta a fejét a lány. – De reméltem.
   - Egy darabig ez az utolsó éjszakánk.
   - Úgy van – bólintott.
   - Szeretlek.
   - Én is szeretlek téged.
   - Nóri, én… - mondtam, de megakadtam. Ugyanakkor, mikor ránéztem a lányra, már tudtam, hogy meg fogja engedni. – Szeretnék itt aludni nálad. Veled.
   - Azt hittem, már sose mondod ki – mosolygott a lány.
   Mikor már mind a ketten az ágyban voltunk, magamhoz húztam a lányt. Régóta szerettem volna itt lenni vele, egy ágyban.
  és most, életemben először nem bántam, hogy együtt csak alszunk és nem történik semmi más.
   A lány a karjaimban aludt el és a karjaimban is ébredt. Nórinak szénaboglyát idéző haja volt reggel és elaludta az arcát, de ettől függetlenül, vagy pont ezért ő volt a legcsodálatosabb lány, akit valaha is láttam.
   Miután hazamentem, az egész napom a maradék holmim összecsomagolásával telt. Délután pedig fél négykor, mikor Nóri becsöngetett hozzánk, már minden útra készem állt.
   - Hiányozni fogsz, kisfiam! – mondta még utoljára Anyu és magához ölelt.
   - Te is nekem, Anyu! – motyogtam a vállába.
   Anyu vitt ki minket kocsival az állomásra, ahol megint csak összegyűlt az összes barátom.
   - Hát akkor - mondtam egyik kezemben a két utazótáskámmal, a másikban Nóri kezével. -, ennyi volt.
   - Hiányozni fogsz, Zack -–mondta Józsi, akivel tegnap este beszéltem. A részleteket sajnos nem mondhattam el neki, de annyit igen, hogy el kell mennem. Ennyi pedig pont elég is volt.
   - Te is nekem! -–mondtam és magamhoz öleltem a legjobb barátomat.
   - Vigyázz magadra, jó? -–kérdezte Dóri és ő is megölelt.
   - Persze - motyogtam.
   - A neten keresztül majd úgyis beszélünk, nem? -–kérdezte Robi, a következő búcsúzkodó.
   - Még szép - bólintottam.
   - Az őszi szünetben meglátogatunk! Nehogy azt hidd, hogy ilyen egyszerűen megszabadulsz tőlünk! -–fenyegetett Sanyi, amivel egy mosolyt csalt az arcomra.
   A vonat megérkezett és a peronon állók elkezdtek sorakozni az ajtókhoz, hogy feljussanak a szerelvényre.
   Nóri a nyakamba ugrott, mire én elengedtem az utazótáskám fülét.
   - Szeretlek, Zack! -–motyogta a lány és apró csókokat nyomott az arcomra. -–Hiányozni fogsz!
   - Te is nekem – mondtam és letettem a lányt a földre és feltettem az egyik lában a vonat lépcsőjére.
   Hirtelen azonban sebes lépteket hallottunk és egy hangot, amely a nevemet kiabálta:
- Zack! Ne szállj fel a vonatra, Zack!
 

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó Még nincs hozzászólás.