Nóri

A KEZDET 

 

   Jól emlékszem arra a napra, mikor megtudtam, hogy ki is vagyok. Bár lehet, hogy a mi, az jobb kifejezés… Vadász vagyok. Mégpedig vámpírvadász.
   Mindenki azt hiszi, hogy vámpírok nem léteznek, és csupán a képzelet szüleményei vagy régi horror-történetek szereplői. Pedig ha tudnák, mekkorát tévednek… 

   Akkoriban én is ezek közé az emberek közé tartoztam. Egészen 13 éves koromig meg sem fordult a fejemben, hogy ezek a lények akár a valóságban is létezhetnek.Azon a napon az öcsémnek, Alexnek fociedzése volt. Hála annak, hogy két évvel idősebb vagyok nála, és akkor még semmilyen iskolán kívül tevékenységen nem vettem részt, az ilyen napokon mindig én mentem érte a suliba, mivel a szüleink nem szerették, ha késő délután egyedül baktattunk haza. Az, hogy ők menjenek érte pedig szinte elképzelhetetlen volt: a szüleink mindig sokat és későig dolgoztak. Bár mindkettejük munkaideje négykor lejárt, szinte mindig csak jóval később tudtak elszabadulni.

   Apu nyomozó, Anyu pedig egy nagy cégnél könyvelőként dolgozott. Mind a ketten megbízható munkaerőnek számítottak, ezért nagyon sokszor későn jöttek haza, így Alex és én gyakran egymásra voltunk utalva, ami egy elég szoros kapcsolat kialakulásához vezetett.
   Bár kelletlenül és motyogva, mégis valahogy szerettem érte menni. Valahogy úgy éreztem, mintha meglógnék otthonról, s Alexet sem kellett sokáig győzködni, ha ilyenkor kitaláltunk valami apró elfoglaltságot, csakhogy minél később érjünk haza: elmenni a könyvtárba vagy boltba, esetleg fagyizni. Arra mindig ügyeltünk, hogy a szüleink előtt érjünk haza, hiszen senkinek sem hiányzott a szülői letolás, hogy mégis merre jártunk. Mondjuk, így utólag belegondolva, talán nem is kaptunk volna érte semmit.
      Egy dologra azonban mindig vigyáztam: soha, semmilyen körülmények között sem mehettünk haza sötétedés után. Mindig, valahányszor huzamosabb ideig a friss levegőn voltam, valami rossz érzés kerített hatalmába, amitől nem tudtam megszabadulni, sem elfelejteni, s ez az érzés naplemente után csak erősödött és erősödött, egészen addig, míg végül majdhogynem sikoltozva rohantam haza. Akkoriban még nem tudtam, hogy mit is jelent ez.
   Azon a tavaszi napon azonban a fociedző keresztül húzta a számításaimat: csak jóval sötétedés után engedte el a társaságot.
   Dühösen, félig-meddig tajtékozva vártam az öcsémet az öltöző előtt.
   - Sajnálom. – Alex bűnbánóan nézett rám, mire belenéztem a kék szemébe. Tisztában volt vele, hogy a késéssel milyen rémületet okozott.

   Az öcsém akkor még alacsonyabb volt nálam, kisfiúsan kerek arcát ugyanolyan vékony szálú haj keretezte, mint amilyen nekem is volt. Csak abban különböztünk, hogy nekem világosbarna hajam van, míg az övé sötétbarna.

   A különbségek ellenére is nagyon hasonlítunk egymásra.
   Haragosan összevontam a szemöldököm; bár tudtam, hogy tényleg nem az ő hibája, mégis nagyon mérges voltam.
   - Most mit csináljunk? – kérdeztem tehetetlenül, és az ablakon át kinéztem az iskola sötét udvarára.
   - Hívjuk fel Anyuékat.
   - Fél öt van. Esélytelen, hogy el tudjanak jönni értünk. Az egyik csapattársad szüleit nem tudnád megkérni, hogy vigyenek haza minket?
   - Nem – csóválta a fejét reménytelenül. – Balázs anyukája ma nem ér rá érte jönni, így megkérte az ikrek, Ákos és Krisztián anyukáját, hogy vigyék haza. Hozzájuk már nem férünk be.
   - A többiek?
   - Őket nem kérem meg – válaszolt Alex olyan hangsúllyal, ami egyértelműen jelezte: még ha ők is lennének az utolsók a világon, az öcsém akkor se kérne tőlük szívességet.
   Gyűlöltem, de megértettem, mit érez, így, bár körülbelül úgy, mintha a fogamat húznák, kimondtam azt a mondatot, amit akkor a legjobban utáltam, ma azonban már tiszta szívemből hálás vagyok érte:
   - Jól van, menjünk akkor haza gyalog. Azonban – fordultam szembe vele. – tisztázzunk valamit: futunk. Nem érdekel, hogy majd’ húsz perc lesz így is az út, végigrohanjuk. Nem állunk meg sehol, majd csak otthon, a házban! Értetted? – Bólintott. – Helyes! Indulás!
   Hatalmas lendülettel kicsaptam az iskola udvarának kapuját, és rohanni kezdtünk.
   A legjobban a Virág köztől féltem. A kb. 50 méteres utcácskát csak azoknak a 4 emeletes házaknak a hátsó részéhez felszerelt villanykörték világították meg, amelyek az egyik oldalán voltak, és amelyek éppen hogy csak adtak némi fényt. Ami a másik oldalát illette, ott elhagyatott telkek álltak, tele fákkal és bokrokkal: egy régi, elhanyagolt park maradványaival. Szóbeszédek voltak, hogy ott mindenféle nép megfordult, és a szülők és ottlakók nem egyszer tettek panaszt a hely felszámolására. Mégis, hogy, hogy nem, a Virág köz maradt ugyanolyan veszélyes hely, mint volt, minket, gyerekeket pedig óva intettek attól, hogy akár csak a közelébe merészkedjünk.
   Most azonban pont ott kellett elmennünk: ez volt a legrövidebb út hazafelé, és ha belegondolunk, végül is csak 50 méterről volt szó. Futva semmiség.
   Legalábbis ezzel győzködtem magam, miközben elértük a köz elejét, és tovább mentünk. Szinte azon nyomban valami rossz érzés kerített hatalmába, mintha valaki figyelne. Ráadásul a szűnni nem akaró figyelmeztetés is ott volt a zsigereimben, hogy minél hamarabb meneküljünk innen minél messzebb, így a szúró oldalammal mit sem törődve folytattam a futást. A páni félelem sokkal jobban a hatalmába kerített, mintsem megálljak levegőt venni.
   Valami nagyon nincs rendben.
   - Alex, ne állj már meg! – szóltam rá az öcsémre, mikor hallottam, hogy léptei lelassulnak, és átnéztem a vállam fölött.
   - Jó, de kikötődött a cipőfűzöm. Muszáj bekötnöm.
   A szememet forgattam, és zihálva én is megálltam. Megpróbáltam nem üvölteni kínomban, miközben idegesen kémleltem a sötétséget, és minden idegszálam megfeszült. Mi a francért van ennyire sötét, és mi a francért nem tudnak ide rendes lámpákat felszerelni?!
   - Siess már! – sürgettem, és percről percre idegesebb lettem.
   Épp mikor már Alex felállt, egy különös zajt hallottunk nem messze tőlünk a park felől: egy ág rezzenését, amiről mintha leugrottak volna. Mind a ketten megdermedtünk, és a zaj felé fordultunk, de szinte semmit nem láttunk a gyér fénytől megvilágított fákon túl. A zaj utáni csend szinte fülsiketítő volt.
   - Nóri, szerinted mi volt ez? – suttogta Alex. Nem mert hangosabban megszólalni.
  Próbáltam túllátni a sötétségen, meglátni a zaj forrását, miközben reménykedtem abban, hogy már csak mi ketten vagyunk a közben, de – amitől a hátamon égnek állt a szőr, és amitől a legjobban rettegtem - a megérzésem másról árulkodott. Még itt van!
   - Fogalmam sincs, de… - válaszoltam Alex kérdésére. Merre van? Melyik irányban?! Balra…. amerre épp mennénk… – Vissza! Előttünk van! – a hangomon még én is tisztán hallottam a hisztéria és a gúzsba kötő pánik jeleit.
   Ekkor az, aki miatt rossz érzésem volt, éreztem, hogy megindult. Egyenesen felénk.
   A léptei kopp, kopp, kopp – kopogtak az aszfalton és a hangjából ítélve nem futott, nem kezdett el rohanni. Szép lassan közeledett, mintha nem is miattunk ugrott volna le az ágról, vagy indult volna el felénk. És pont ettől vált annyira félelmetessé.
   - Alex, fuss! – mondtam, ám hangom nem volt több suttogásnál, de az öcsém így is követte az utasításomat: elindult visszafelé rohanni.
   Fogalmam sincs, hogyan, de az érzés belül azt sikította, hogy meneküljünk innen. Azonban míg az öcsém képes volt rá, én megmoccanni se tudtam a félelemtől. Csak álltam ott és jóformán vártam, hogy mi lesz velem, miközben le sem vettem a szemem arról a valakiről – valamiről -, ami közeledett felém.

   Az emeletes házak lámpáinak fénye édeskevés volt, hogy az alakjánál többet kivegyek belőle. Ő pedig szép lassan közeledett a fény, jobban mondva felém. Hiába lett volna még időm elmenekülni, a pánik és a félelem megdermesztett. Hiába adtam ki az utasításokat a lábaimnak, hogy induljanak, szaladjunk, meneküljünk innen minél messzebb, azok mozdulatlan maradtak. Miközben az ismeretlen egyre jobban közeledett, megpróbáltam belekapaszkodni abba az egyetlen esélybe, amim maradt: próbáltam összeszedni az önvédelmi tanácsokat, amiket Apu adott, de az agyam leblokkolt és egyetlen egy épkézláb gondolatom sem maradt.
   Ahogy lassan haladt előre, a hátam mögül jövő fény az ismeretlen arcára esett és én meg voltam győződve róla, hogy ez nem lehet más, mint egy lidérces álom.
   Meghűlt a vér az ereimben.  A támadóm egyáltalán nem hasonlított emberre.
   Magas, hórihorgas test. Hulla-fehér bőr. Bordó és tűzpiros árnyalatú szem, ami éhesen meredt rám. Hosszú, vértől csöpögő szemfog.
   Egy vámpír.
   Fel akartam sikítani, de nem ment, a hang elakadt valahol a tüdőm és a hangszálaim között. Ha a zsigereimből jövő félelem nem lett volna elég, most, hogy tudtam, láttam, mitől rettegek ösztönösen, a napnál is világosabbá vált, hogy itt a vég, ennyi volt, itt fogok meghalni. Ráadásul a félelmemet még fokozta, hogy a vámpír az utolsó métereket is épp olyan lassan tette meg, mint eddig. Lehetőséget adva a menekülésre és mégsem: mindenki tudja, hogy a vámpírok mennyire gyorsak, s még csak esélyem se lenne a menekülésre. Csak álltam ott a vámpírral szemben és a szemébe meredtem. Abban nem láttam semmi mást, csak színtiszta vérszomjat, a szó legszorosabb értelmében.
   Már csak kb. fél méter lehetett közöttünk és már kinyújtotta a kezét a torkom felé, mikor a semmiből hirtelen felbukkant még egy érzés: nem vagyok egyedül, s nemsoká itt a segítség. Fogalmam se volt, honnan jött ez az egész, de körülbelül olyan biztos voltam benne, hogy meg fogok menekülni, mint ahogy azt tudja az ember, hogy a fű zöld az ég pedig kék. A vámpír válla fölött elnézve előbb csak az alakja jelent meg, aztán ahogy beért a fénykörbe már megláttam őt is.
   Az érkező nem volt olyan magas, mint a vámpír. És mégis… a megjelenő új érzésre elkezdtem lenyugodni és a páni félelem lassan elkezdett múlni.
   A férfi szaladva közeledett felénk, hangos recsegéssel-ropogással tört utat magának a park fáin és bokrain keresztül. A vámpír nem törődött vele, még csak felé sem nézett, de én láttam, ahogy a férfi megállt a vámpír mögött, felemelte a kezében tartott pisztolyt, célzott, majd lőtt. Az arcán egy pillanatig mintha fájdalmat láttam volna, miközben leeresztette az enyhén füstölgő fegyvert. Csupán a szemem sarkából láttam, hogy a vámpír közben először porrá hullott, majd semmivé vált, mivel teljesen lefoglalt a megmentőm.
   - Hol az öcséd? – kérdezte köszönés gyanánt, miközben lassan megindult felém.
   - A… arra. – mutattam jobbra.
   Kavargott bennem minden, de ami még engem is meglepett, az az volt, hogy kezdtem megnyugodni és úgy hozzáállni az egészhez, mintha csak egy árnyékot láttam volna a falon, nem pedig egy vámpírt.
   - Márk… - szólt hátra a válla fölött a társának, akit csak most vettem észre, s akiből csak egy homályos foltot láttam a sötétség miatt.
   - Megyek. – válaszolt a hang a sötétben, majd távolodó léptek zaját hallottam. Kettesben maradtunk.
   - Jól vagy? – kérdezte rám nézve.
   - Igen. – bólintottam, de a lában eddig bírta: összecsuklott alattam. A férfi reflexből utánam kapott és segített leülni a földre. – Rosszul vagyok… - nyögtem.
   - Feküdj le! – utasított, mire engedelmeskedtem. Azzal sem törődtem, hogy koszos leszek, csak az érdekelt, hogy ne ájuljak el. A féri úgy fordított, hogy a lábam a padkára kerüljön, egy kicsivel magasabbra a fejemnél, s nem kellett hozzá sok idő, hogy jobban legyek.
   Most, hogy a vámpírból már semmi nem maradt és én is kezdtem jobban lenni meg még a megmentőm is velem volt, egyáltalán nem éreztem rosszul magam; nem kaptam sem sokkot, sem semmi mást. Kezdtem máshogy látni a dolgot, mint pár perccel hamarabb: egy élő vámpír volt. Na és? Eddig csak rémtörténetekben és horrorfilmekben szerepelt ilyen, most pedig a valóságban is megjelent. És akkor? Nem esett semmi bajom, hála a velem szemben álló pasasnak. Apropó megmentőm…
   Ránéztem a hősömre és meg kellett állapítanom, hogy ennél furább alakkal még nem hozott össze a sors.

   Hosszú, világos ballonkabátot viselt, az oldalára egy kardot kötött, a kezében pedig egy fegyvert tartott, amivel az előbb elintézte a vámpírt. Jóképű volt. Hosszú, szőkésbarna haját lófarokba kötötte.
   - Az, ugye – kezdtem – egy vámpír volt… Ugye?
   A férfi rám nézett, de válaszolni azonban már nem tudott, mivel megérkezett Alex és Márk.
   A férfi hatalmas volt, majdnem 2 méter. A legmegdöbbentőbb azonban az volt, hogy Alex barátságosan mosolygott, s úgy szorongatta az óriás kezét, mintha jó barátok lennének.
   Mikor már kiértek a lámpa fénykörébe, végre jobban szemügyre vehettem a férfit: magas volt, talán 190 cm környékén járhatott, szellő borzolta vörösesbarna haját. Barna szeme közömbösen meredt rám, de engem kétféle érzés kerített hatalmába: a bizalom a zsigereimből és a félelem az agyam által. Hirtelen nem tudtam, melyiknek is higgyek.
   - Gyertek, ezt majd nálatok megbeszéljük – törte meg a csendet a ballonkabátot viselő férfi.
   - De…  - kezdtem. Hirtelen nem tudtam megbízni – egyikükben sem. S ez még csak egy részét jelentette a problémának.
   - Később.
   A házunkig senki sem szólalt meg és elcsodálkoztam rajta, hogy senki meg se kérdezte, hogy merre is lakunk, vagy jó irányba megyünk-e. A megmentőm becsengetett és Apu kinyitotta az ajtót.
   Apu is magas, de Márk mellett eltörpült, ahogy csak állt az ajtóban összeráncolt szemöldökkel, s az olvasószemüvegével az orrán, amit gyorsan le is kapott.
   - Kornél, maga… - Apu eleinte meglepett arcot vágott, majd zavartan nézett rám, nekem pedig megfordult a fejemben a gondolat, hogy Apu vajon honnan ismerheti a férfit. De így legalább megtudhattam, hogy is hívják megmentőmet.
   Apu közben arrébb állt és beengedett minket.
   – Hát mégis megtörtént – nyögte.
   Egy szót sem értettem az egészből. És látszott, hogy Alex sem.
   Anyuval kiegészülve letelepedtünk a nappalinkban.
   Anyu két gyerek után a felszedett kilóival is elég csinos maradt, gyűrű göndör, szőke hajával és velem megegyező színű szemével, világos, már-már porcelánfehér bőrével tökéletes ellentéte volt Apunak, aki sötétebb bőrrel, barna hajjal és kék szemmel rendelkezett.
   Most, a két idegent látva, a szüleim döbbenten, de mégis "és most mi lesz?" pillantással néztek egymásra.
   Míg én és Alex a kanapéra ültünk, Kornél és Márk a vele szemben lévő fotelekre zuttyant le. Anyu a konyhából kihozott két széket apának és saját magának, s úgy helyezkedtek el, hogy egy kört alkossunk a dohányzóasztal – bár nálunk senki sem dohányzik – körül.
   - Sajnálom, hogy csak így magukra törtünk, de megtörtént, amit mondtam. – mondta Kornél, s kihúzta magát ültében.
   - Apu, Anyu, mi ez az egész? – néztem hol egyik, hol másik szülőmre, s volt egy olyan érzésem, hogy ők sincsenek a helyzet magaslatán.
   Apu a tenyerébe temette az arcát, s ettől egyáltalán nem nézett ki egy tapasztalt nyomozónak. Mi több, mintha vagy 20 évet öregedett volna.
   - 3 hónapja – kezdte el végül a dohányzóasztal egyik lábára szegezve a tekintetét. –, furcsa gyilkosságok történtek a megyében, s mi kaptuk meg az ügyet. Aztán egyszer csak felbukkant Kornél, mint külsős. Nem tudom, emlékeztek-e még rá, de akkoriban egyszer bejöttetek mind a ketten hozzám. Akkor még nem tudtatok Kornéllal beszélni, de ő látott titeket. Rögtön azután, hogy ti elmentetek, odajött hozzám, s furcsa dolgokat mondott: vámpírok a valóságban is léteznek és hogy ti ketten különlegesek vagytok, mivel vámpírvadászok lehettek.
   - Apu, ez… - kezdtem, de megakadtam. Azt akartam mondani, hogy ez hülyeség, de aztán eszembe villant annak a vámpírnak a képe, aki megtámadott minket, s nem tudtam, mit is mondjak.
   - Talán ez egy kicsit abszurdnak tűnik és hihetetlennek, de… - szólalt meg Kornél, s váltott egy pillantást a tőle egy méterre ülő Márkkal.
   - Nem is kicsit… - szólalt meg mellettem Alex, Kornél szavába vágva.
   - … de higgyétek el – folytatta Kornél. -, hogy nem olyan félelmetes ez az egész. Ráadásként nem minden vámpír ennyire veszélyes. Az, akivel most találkoztatok, a vámpírvilág szégyeneinek egyike.
   - Nem mind ennyire veszélyes? – kérdezte homlokráncolva Alex.
   - Nem – vette át a szót Márk. Mély hangja megnyugtatóan töltötte be a nappalit. – Egy vámpír csak egyetlen egy dologtól veszíti el ennyire a fejét: az emberi vértől.  – látva az értelem hiányát az arcunkon, magyarázatba fogott. – Azt ugyebár mindenki tudja, hogy a vámpírok vérrel táplálkoznak, s normál esetben állandóan szomjasak. Itt is ez a helyzet, de a központok összefogtak néhány vámpírral, s dolgoznak egy szeren, amit vértablettának hívunk. Ez a kis pirula enyhíti a szomjúságukat, így aztán egy időre tökéletesen olyanok, mint egy ember. De ha egy vámpír nem veszi be a tablettát, akkor a vérszomja felerősödik és ha a vadászok nem vigyáznak, ha ez a vámpír elszabadul, majd megharap egy embert, akire szintén nem ügyelnek a vadászok… nos, olyankor jön létre az a vámpír, amit láttatok. S ennek csak egy ellenszere van: ha megölitek őket.
   - Megölni? – néztem döbbenten Márkra.
   - Nincs más választás, Nóri – nézett rám Kornél. – Ha egy vámpír emberi vért ivott, megszűnik az öntudata, nem lesz képes kontrollálni magát, nem lesznek gondolatai… Láthattad: hiába álltam meg mögötte, hiába érzékelte a veszélyt, amit én jelentettem a számára, nem érdekelte más, csak a te véred.
   - Mindazonáltal nem csak közveszélyes vámpírok léteznek. Ott van például Mara… - folytatta a magyarázatot Márk.
   - Mara? – kérdezte Alex.
   - Ő a központ Bizalmasainak a vezetője. – sietett a válasszal Kornél. – Bizalmasnak nevezzük azokat a vámpírokat, akik bebizonyították, hogy meg lehet bízni bennük, mert nem isznak emberből – tette hozzá gyorsan.
   - Vagyis, ha jól vettem ki a szavaitokból, a vámpírvadásznak csak ölnie kell? – kérdeztem.
   - Nem feltétlen – magyarázott tovább Kornél. - A vadászok munkája szerteágazó. Mi tartjuk fenn a kapcsolatot az ország valamennyi Bizalmasával, Semlegesével – ők olyan vámpírok, akik egyszerűen csak szeretnének az emberek között élni - és vadászával. A vadászok csak a legvégső esetben gyilkolnak. A vámpírtámadás az egyik ilyen. S mint mondtam, ha egyszer egy vámpír iszik az emberi vérből, nem lehet megállítani, mindig vadászni fog.
   Sokáig senki sem szólalt meg. Millió meg egy kérdés visszhangzott a fejemben, bár a most kapott információkat se sikerült még teljesen megemésztenem. Nagy sokára Márk törte meg a csendet.
   - Mind a kettőtökben megvan a képesség, hogy vámpírvadászok lehessetek. Ez persze nem kötelező és egyáltalán nem könnyű, de mind a ketten tehetségesek vagytok. A tiétek és a szüleiteké a döntés.
   - És mit tanulnánk ott? – tette fel az egyik alapvető kérdést Alex.
   - Neked még várnod kell pár évet, hogy kierősödjön az ösztönöd – így már értem, hogy miért csak én érzékeltem a veszélyt… -, de a nővéred megtanulhatná, hogyan tudja megvédeni magát egy vámpírral szemben. S ez csak egy a rengeteg dolog közül.
   - Miért pont mi?  - faggatóztam tovább. - Úgy értem honnan ez a… öhm… tehetség?
   - Mint minden vadász, így ti is születésetek óta rendelkeztek egy adottsággal, ami lehetővé teszi, hogy megérezzétek egy vámpír vagy vámpírvadász jelenlétét. Ha jól gondolom, ezt már ti is tapasztaltátok…
   - Anyuék is… - kezdtem. Mi minden lehetett még a családban, amiről én nem tudok?!
   - Nem. Ők nem vadászok. De a felmenőitek között lehetett vagy lehettek vadászok és onnan örököltétek a képességeteket.
   Mindenki elhallgatott, bár a kérdéseim csak egy részére kaptam feleletet. Már-már megszólaltam, mikor Kornél kedvesen rám mosolygott.
   - A többi kérdésedre majd a központban válaszolunk, rendben?
   Vagyis ő teljességgel bízott abban, hogy beleegyezem a vadászságba.
   De én akarom ezt?
  Persze, hogy igen – válaszolta a belső hang. Lehetőségem volt valami nagyot tenni: megmenteni mások életét. Bepillantást nyerni egy világba, amelyről eddig azt sem tudtam, hogy létezik. Nem mondhattam azt, hogy nem félek, de tudtam, ha ezt most elszalasztom, nem lesz legközelebb, nem lehet visszacsinálni. Ránéztem a szüleimre, az öcsémre, Kornélra, majd közöltem a döntésemet:
   - Rendben – néztem bele Kornél mogyoróbarna szemébe. – Csatlakozom a központhoz. Szeretnék vadász lenni.
   Már akkor beláttam, hogy a normális életemnek befellegzett. Ha akartam se tudtam volna visszamenni és úgy tenni, mintha nem történt volna semmi.
   Ezek után egy jó fél órán keresztül beszélgettünk anyuékkal; nem volt egyszerű megszerezni a beleegyezésüket, de a végén sikerült.
   Így aztán még azon a nyáron részt vettem egy egyhónapos felkészítő táborban, ahol megtanultam az egyszerűbb tornagyakorlatokat. Meg kellett szoknom például a magasságot (akkor még páni félelem töltött el, mikor megláttam egy 2 méter magasan levő gerendát és megtudtam, hogy nekem azon kell végigegyensúlyoznom magam), meg kellett tanulnom - egy bizonyos fokig – szer-és talajtornázni, javítani kellett az állóképességemen, ez által ki kellett lazítanom az összes izmom. Nyár végére készen álltam, hogy elkezdjem a kiképzést.
   Szeptembertől pedig heti 2-3 alkalommal részt vettem az edzéseken, amelyeken megtanultam kiaknázni a képességeimet.
   Négy évvel később, szeptember elsején pedig a legnagyobb gondom az volt, hogy idejében beérjek a suliba és ne késsek el.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés