Zack

A KÖLTÖZÉS 
 

Anyám a kormány kereken dobolt rikító piros körmeivel. Szörnyen ideges és mérges volt, de ez engem nem igazán érdekelt. Dühös voltam rá, s úgy éreztem, megérdemli.

   A sztrádán hatalmas dugó alakult ki egy baleset miatt. Annyit már tudtunk – hála a rádiónak, ami azóta ment, hogy elindultunk  a régi házunkból-, hogy nem sérült meg senki komolyabban, de ettől függetlenül a kocsik egy helyben pöfékeltek.
   Kinéztem az ablakon: a puszta közepén álltunk, száznál is több autóval együtt, ráadásul két város között, így semmi más látványosság nem akadt, mint száraz fű, még szárazabb fű, egy félig kiszáradt fa, az előbbinél is jobban kiszáradt fű és legjobban kiszáradt fű. Bemutatom a Hortobágyot…

Rá kellett volna gyújtanom, de még muszáj volt tartanom magam. Nem akartam egy újabb veszekedést szítani a cigi miatt, mert tudtam, hogy mi lenne a vége: a harag miatt ki kellene szállnom a kocsiból, de mivel a puszta közepén vagyunk, ahol jóformán a madár se jár, nemhogy busz, Anyu hamar utolérne még gyalog is és ott tartanák, ahonnan elkezdtük.

   Kösz, de inkább nem...
   Így aztán az autórádió hangoló gombját tekergettem, egy valamire való számot keresve. Miután túltettem magam egy iszonyatosan kornyikáló, romantikus szám pár másodpercének borzalmain, máris megtaláltam, ami illett a hangulatomhoz: egy rock szám. Bár egy kicsit lassabb volt, mint amit elvártam, de hát koldus ne válogasson.

   Anya fájdalmasan nézett rám a smaragdzöld szemével, mivel utálta a zenei ízlésemet. Na, nem mintha a többi ízlésemmel is jól kijött volna…
   Festetett vörös, gyűrű-göndör haját – eredeti hajszíne a szőke volt, amit én is örököltem, de valamiért nagyon utálta - egy hajpánttal fogta le, s bár már a harmincas évei végén járt, ha kitett magáért, bármelyik húszéves nőt lepipálta.
   Csak akkor azt tudnám, mi a fenéért kellett Apának otthagynia minket…
   Anya minden tőle telhetőt megtett, hogy elviselhetőbbé tegye számomra a költözést, de engem ez hidegen hagyott.

   - Kicsim, kérlek, kapcsold ki, megfájdul a fejem – mondta.

   Na igen. Ez anyám. 17 éves korom ellenére „kicsim”-nek szólít…

   Továbbhallgattam a zenét és a zene ütemére bólogattam.

   - Zakariás…

   - Anya! Nem érdekel! – néztem rá dühösen. Nem volt elég, hogy a kocsiban a klíma ellenére is van vagy 40 fok, nem elég, hogy a nyári szünet utolsó napját a kocsiban kellett töltenem, nem elég, hogy nem gyújthattam rá, még azt sem engedi, hogy olyan zenét hallgassak, amit akarok. Na jó, ez utóbbi nem 100%-osan igaz, de akkor is. - És sokszor mondtam már, hogy ne szólíts Zakariásnak. Utálom. Miért nem tudsz úgy hívni, mint mindenki más: Zack-nek?

   - Nézd, tudom, hogy mérges vagy a költözés miatt… - vette elő az én-nagyon-is-megértő-anya-vagyok stílusát, amitől legszívesebben a falnak mentem volna.

   - Érdekes, amikor elfogadtad az új munkát, akkor bezzeg nem tudtál ilyen megértő lenni. – vágtam vissza akaratlanul, de szinte azonnal meg is bántam. Most majd jön az előadás második felvonása…

   - Azonnali választ kellett adnom, nem lehetett sokat gondolkoznom – mondta sóhajtva. - De ezt már ezerszer megbeszéltük. És különben is: úgyis új suliba kellett volna menned, így hát nem mindegy, hogy hol kezded újra? – nézett rám egy halvány mosollyal az arcán. Ez az, hozd még elő azt is, hogy kicsaptak a suliból!

   Ez volt az utolsó csepp a pohárban. Lehajoltam a táskámhoz, kihalásztam belőle a cigit és meggyújtottam. Anya szemrehányóan nézett rám.

   - Zack, oltsd el!

   Válaszul letekertem a kocsi ablakát és kifújtam a füstöt. Végre valahára megindult a sor.

   Azóta cigiztem, hogy Anyuék elváltak. Mindenki azt mondja, a válás nagyon megviselt. Pedig nem. Csak attól kezdve nem érdekelt semmi az ég egy adta világon, s ez meg is látszott rajtam: a jegyeimmel nem volt gond, mindig is gyorsan s jól tanultam –ez volt Anyuék egyetlen kikötése: amíg a jegyeim nem romlanak, nem lép életbe semmiféle szigorúbb szabály, sem takarodó, elmehettem akárhová -, egyedül a magatartásommal lettek problémák. A gimnázium eddigi három évét 5 suliban végeztem el.
   Persze azért az se volt igaz, hogy nem érdekelt semmi. Egyetlen egy dologért bármit megtettem: hogy vámpírvadász legyek. A tehetségem megvolt hozzá, de azzal, hogy új városba költöztünk, az esély nullára csökkent. Azt sem tudtam, melyik városba megyünk, de nem is érdekelt. Úgy éreztem, amilyen mázlim van, az itt élő emberek megvannak abban a röhejes tudatban, hogy vámpírok csak a mesékben léteznek.
   Miközben azon agyaltam, hogyan fogom kibírni a 11 hónapos száműzetést – ugyanis a fejembe vettem, hogy ha betöltöm a 18-at és nagykorú leszek, bárki bármit mond, visszaköltözök Apuhoz -, elhaladtunk a ripityára összetört autó mellett. Kész csoda volt, hogy a sofőr meg az utasa túlélték, sőt, megúszták pár karcolással. Ezek után nem kellett még 10 perc se és beértünk a városba. Anyuval ezt a 10 percet néma csendben töltöttük el.

   Anyu kitette az indexet és lefordult balra, majd megállt egy 12 emeletes ház előtt. Na nee…

   - Anyu, ugye nem azt akarod mondani, hogy ez az – mondtam rosszat sejtően, s undorodva néztem szét a környéken: egy park, egy új játszótér, bicikliút. S mindenhol fa, fa és fa.

   - Gyere, a lakásunk a másodikon van – nyitotta ki a vezető felőli ajtót Anyu, s kiszállt a kocsiból.

   Ha az ő szemszögéből nézem a dolgot, neki tökéletesen megfelelt a lakás: egy nagynevű cégnél volt lakberendező és jó, ha aludni hazajött. Ezért is váltak el egy fél éve Apuval. Egyiknek sem volt sok ideje a családra, én pedig a nagyanyámnál dekkoltam minden egyes tanszünetben. Amikor Apu bejelentette, hogy átszervezték az állását, vagyis végre igazi riporter lehet, aki beutazza az egész világot újabb és újabb hírek után, Anyu besokallt és beadta a válókeresetet. A válásuk ezek után viszonylag csöndben zajlott. Csak engem nem kérdezett meg senki, hogy mi a véleményem.

   A fejetlenség közepette az azért egy biztos érzést adott, hogy Apu új lakása a régi sulimtól kétutcányira volt, s ha úgy adódott, bármikor felugorhattam hozzá. Na, ennek, hála a költözésnek, most már vége.

   Az új lakásunk "E" alakban helyezkedett el: két szélén volt a két szoba, a középnél pedig egy kis folyosó, a végén a konyhával. A folyosó mellett nyílt a fürdőszoba.
   - Imi, először a szekrényeket hozzátok fel, csak aztán a többi bútort, jó? – mondta Anyu az egyik költöztetőnek, aki történetesen a bátyja volt, bár egyáltalán nem hasonlítottak egymásra: Imi közepes termetű ember, barna szemmel, fekete hajjal és mély, basszushanggal.
   A nagybátyám mosolyogva nézett körül az új lakásunkban, minden helyiséget alaposan szemügyre vett. Ezt sose értettem nála, ugyanis mi érdekes van egy tök üres lakáson, ahol még a szőnyeg sincs lerakva? Számomra semmi.

   - Anyu, én megyek, körbenézek. Majd jövök. – mondtam és a hátizsákomat, amire nem volt már szükségem, letettem a szobám ajtaja mellé és kihúztam a zárból a bejárati ajtó kulcsát.

   Nem akartam végignézni, ahogy Anyuból előbújik a lakberendező és a kisfőnök és utasítások tömkelegét adja az ismerőseinek, aztán háromszor átrendezteti az egészet „Ez a képzeletemben sokkal jobban nézett ki! Na, jó, akkor fogd azt az asztalt és cseréld meg azzal a szekrénnyel, azt a lámpát pedig…” mondatokkal , mire mindenki kiborul és elszabadul a pokol. Kösz, nem.

   - Jó, de… - jött a válsz, mire válaszként becsuktam magam mögött az ajtót. Nem volt kedvem meghallgatni anyám prédikációját.

   A liftnél összefutottam Anyu egyik barátjával és annak a menyasszonyával.

   Mind a ketten önként vállalkoztak, hogy részt vegyenek a saját kivégzésükön… na, jó, hogy segítenek a költözésben.
   Részvétem…

   Andris nem volt egy jóképű alak a sötétbarna hajával és ugyanilyen szemével, meg a szeplős arcával, viszont annál szembe tűnőbb jelenség volt Rita. Csinos volt, fekete hajú, rikító kék szemű. Mindig mosolygott és sütött róla, hogy szerelmes. Az arca pedig gyönyörű volt. Csak hát menyasszony.

   - Máris meglépsz Judittól? Azt hittem, tovább bírod. – nevetett Andris és Rita is rám nézett a kék szemeivel.

   - Bocs, ez van. – szúrtam oda és beszálltam a liftbe, amiből az imént szálltak ki. Semmi kedvem nem volt pont a folyosón és pont nekik kiönteni a lelkem. Kösz, inkább nem.

   A lakás túl félreeső helyen volt. Megpróbáltam koncentrálni, de semmire sem mentem. A közelben nem volt egyetlen egy vámpír, de még csak egy vadász sem. Mérgemben belerúgtam egy eldobott sörös dobozba. 

   Rágyújtottam egy újabb cigire. Az végre egy kicsit lenyugtatott.

   Isteni. A nyári szünet utolsó napját a kocsink anyósülésén töltöttem.

   Holnap pedig kezdődhet az egész rémálom. Egy rémálom, amiből tuti, hogy nincs felébredés.

   Egy jó óráig a környéken bóklásztam és feltérképeztem azt. Legnagyobb sajnálatomra, nem volt semmi különös, vagy esetleg érdekes a környező utcákon. Nem messze, egy elhagyatott játszótérre bukkantam, amire erősen ráfért volna egy felújítás.
   Ezek szerint inkább építtettek egyet, minthogy ezt rendbe hozták volna…
   Egyre jobban azt éreztem, hogy az új életemnek nem sokára véget vet a dögunalom.
   Túl sokszor váltottam már sulit ahhoz, hogy tudjam, hogy megy ez: az első napok még érdekesek, senki nem ismer, aztán ahogy egyre jobban beilleszkedem az új helyre, egyre több ember talál unszimpatikusnak. Idővel pedig, ahogy a tanárok rájönnek, hogy nem vagyok egy pincsikutya, aki a legelső hangos szótól fülét-farkát behúzva, megszeppenten pislog, egyre jobban rám szállnak, amit nem szeretek és a végén ott tartunk, hogy állandóan ellenszegülök nekik. Mire meg már egész jól ellennék és megszoknám az új módit, kicsapnak rossz magaviselet miatt – mást ugyanis sose tudtak felhozni ellenem, hiszen az osztály egyik legjobb tanulója voltam, akárhová is íratott be az anyám.
   De eddig legalább ugyanabban a városban maradtam, ugyanabban a lakásban laktam és központom se változott semmit.
   A legtöbb ember, ha elköltözik, mindig a barátait sajnálja. Na, nálam ilyen gondok nincsenek. A vadászokkal inkább rivalizáltam, az egyszerű embereket pedig messze elkerültem. Túl unalmasak a számomra.
   Mire már kisétáltam magam és szebbnél szebb gondolatokkal a fejemben hazamentem, Anyuék nagyjából rendet raktak.

   - Na, milyen? – kérdezte rögtön Anyu, mikor meglátott és körbemutatott a lakáson.
   Egy futó pillantást vetettem a nappalira, ami Anyu szobája is volt egyben. Anyu régi rekamiéja a szoba közepén volt szorosan a fal mellé tolva, az ablaknál egy mennyezetig érő állvány a virágai számára – amiket nekem kellett locsolnom, mivel felőle már rég kiszáradtak volna -, az ággyal szemben pedig egy szekrénysor volt, tévével, hifivel, DVD lejátszóval és egy jó pár hímzett és csipkéből készült terítővel. Minden az ő stílusát tükrözte.

   - Nekem mindegy – mondtam vállat vonva és becsuktam a szobám ajtaját. Anyuék már minden bútort a helyére pakoltak, nekem már csak a dobozokból kellett kirámolnom. Az ráért.
   A szobám, ahhoz képest, elég jól nézett ki. Látszott, hogy nem volt felesleges annyit veszekednem Anyuval. Ő minél csicsásabbra akarta, én minél egyszerűbbre. És végül én nyertem.
   A téglalap alakú helyiség nem volt olyan nagy, mint az előző szobám, de azért olyan kicsi sem: jól elfért benne az ágyam, egy íróasztal, egy könyvespolcos szekrény, egy kétajtós szekrény és egy komód, tetején a tévémmel.
   Fáradtan zuttyantam le az ágyamra, s szinte azonnal elaludtam.

   Másnap reggel Anyu bevitt a suliba, hiszen „új helyen vagyunk és még sosem jártál erre, meg aztán elég messze is lakunk az új lakástól és persze nem tudod, hol kellene leszállnod a buszról…”. Na, nem mintha mondjuk 21. századi gyerek lévén a neten nem nézhettem volna meg, merre van a suli és milyen busz megy arra, valamint a buszsofőrt se tudtam volna megkérdezni, hogy melyik megállónál szálljak le. Ááá, dehogy, ezek meghaladták volna a képességeimet…

   Amint Anyu megállt a suli előtt, kirázott a hideg. A hatalmas épület láttán nem igazán az „Óh, de jó, ide fogok járni”, sokkal inkább a „Bassza meg! Én ebbe a suliba be nem teszem a lábam!” érzés kerített a hatalmába.
   - Anya… - kezdtem kialakulóban lévő dühvel a hangomban, de a szavamba vágott.
   - Igyekezz, csak 40 percünk maradt csengetésig! – azzal kivágta a kocsiajtót. Egy röpke pillanatig elgondolkoztam azon, hogy átülök a volán mögé és gázt neki!, itt sem vagyok, de végül győzött a becsületes énem és követtem Anyát.

   Kicsit sem volt ciki őt követve kerülgetni a folyosón lebzselő diákokat és felügetni a második emeleti igazgatóiba.

   Nem voltam valami lelkes az első találkozást illetően.  
   Sokszor volt már szerencsém ismeretlen tanárokkal. Mindnek jó volt az első benyomása rólam, idővel aztán szép lassan kiábrándultak belőlem, mikor megtudták, hogy nem vagyok egy kockafejű stréber, aki minden egyes füttyentésükre haptákba vágja magát.
   Szerencsénkre a beiratkozás hamar lezajlott, hiszen Anyu az összes papíromat továbbította már az iskola felé, csupán néhány iratot kellett aláírnunk az igazgatói irodában. Nem sokkal becsengetés előtt pedig az új osztályfőnököm is megérkezett.

   Szirmai Olívia fiatal, huszonnyolc év körüli, kedves arcú nő volt, festetett világos barna hajjal és sötétzöld szemekkel valamint molett alkattal. Fájdalmasan sóhajtottam arra a gondolatra, milyen rossz lesz vele hadakozni, de ahogy magamat ismertem, ez elkerülhetetlen volt. Előbb vagy utóbb úgyis lesz valami, vagy inkább több dolog is, amiben nem értünk egyet és nem kell hozzá sok idő, hogy valami kihágás miatt majd ő támogassa a legjobban a kicsapásomat.
   Az új osztályfőnököm, akivel Anyu telefonon már sokszor beszélt, de személyesen még sosem találkozott, hamar elintézte őt. Közölte, hol lehet beszerezni a könyveimet, odaadta neki a tankönyvek listáját a kötelező olvasmányokéval együtt, amit az irodalom tanárnőmtől kért el, majd váltottak még pár szót és kecsesen lerázta.
   - Nos, gyere, kövess. Az osztályba, úgy látom, nem lesz gond a beilleszkedéssel– nézett végig rajtam, mikor már csak ketten voltunk és visszamentünk az előtérbe. Nem igazán értettem, mi a baja, mivel spotcipő, egy sötét farmer meg egy fekete póló volt rajtam. Kérdőn néztem rá, de a tanárnő elfordult, ugyanis sietős lépteket hallottunk. – Nóri! Legjobb lesz, ha sietsz, két perc múlva becsengetnek! – nézett a lépcső irányába.
   Túlságosan lefoglalt a magam baja, és későn vettem észre a borzongató érzést. Megperdültem a tengelyem körül.
   17 év körüli, feltűnőem csinos lány igyekezett fel a lépcsőn. Hosszú, világosbarna haját lófarokba kötötte, bő szoknyát viselt, hozzá illő, pántos toppal. Döbbenten néztem rá: egy vadász volt.
   Ő is döbbenten fékezett le tőlem úgy két méterre, és csodálkozva nézett fel rám, így megfigyelhettem őt.
   A lány alacsony volt. Borostyánbarna szem, nem túl szép arc jellemezte. Nem volt benne semmi különleges, mégis… Már most, egyetlen egy szó nélkül valahogy úgy éreztem, hogy utálni fogom őt. Szóval Nóri… S máris nem éreztem olyan fojtogatónak ezt a sulit. Legalább már van benne egy értelmesnek tűnő személy. Bár a látszat néha csal…
   - Tudom – magyarázta a lány a tanárnő felé fordulva, amivel megtörte a szemkontaktust, s már nem is nézett rám többé. - Elaludtam.  

   - Z…                         
   - Zack – vágtam a tanárnő szavába, mire Nóri és offő azonnal felém fordult.

   Mind a ketten kérdőn néztek rám, de nem akartam, hogy nagyon sokan tudják az igazi nevem. Bár tisztában voltam vele, hogy ez elkerülhetetlen, de megpróbáltam elhúzni a dolgot. Nem volt kedvem elmagyarázni, hogy utálom a nevem, és így inkább használom az angol/ amerikai megfelelőjét.
   - Ideje lenne bemennünk a terembe. – törte meg a tanárnő a csendet. – Ja és Nóri! – fordult még utoljára vissza a tanerő. – Az idén, ha egy mód van rá, légy szíves nem elaludni az órámon!

  És megszólalt a csengő.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés