- Olyan bolond vagy! – nevetett rajtam a kávés csészéje fölött.
   Csúnyán néztem rá, pedig már megszokhattam volna, hogy gyerekként kezel, hiába vagyok már 17 éves.
   - Ne nevess! – sziszegtem az összeszorított fogaim közül, miközben a matekfüzetemen doboltam a kezemben tartott ceruzával.
   Olivér utoljára még elmosolyodott, majd belekortyolt a kávéjába.
   Emlékszem arra a 7 évvel ezelőtti napra, mikor bementem Apához, aki egy nyomdánál dolgozott, mint nyomdász. Olivér akkor náluk helyezkedett el nyári munkásként, és Apu volt a főnöke.
   - Ezek már elkészültek – mondta épp Apu, mikor beléptem, és az akkor 17 éves srác kezébe adott egy köteg frissen nyomtatott lapot. – Tedd rá a futószalagra!
   - Szia, Apu! – szólaltam meg, és odamentem hozzájuk. – Meghoztam a kulcsot, amit kértél.
   Apu reggel a nagy kapkodásban otthon felejtette a kulcscsomóját, amin az egyik nagyon fontos szekrény kulcsa is volt, így kénytelen voltam utána hozni.
   A hangom hallatára mind a ketten felém fordultak, majd az akkor még ismeretlen srác hátat fordított nekem, és a futószalaghoz vitte a kezében tartott papírokat, Apu arcán pedig megjelent egy megkönnyebbült mosoly.
   - Jaj, hála Istennek! – mondta Apu, és kivette a kezemből a kulcscsomóját.
   Szerényen elmosolyodtam, és zsebre dugtam a kezem, majd érdeklődve fordultam az akkor hatalmasnak tűnő fiú felé.
   - Tényleg, ti még nem is ismeritek egymást! – kapott észbe Apu, mikor elkapta a tekintetem. – Olivér, ő itt a kislányom, Aida, Aida, ő itt a nyári munkásunk, Olivér.
   Olivér felemelte a kezét, és intett.
   - Szia!
   - Szia! – mosolyodtam el, majd visszafordultam Apához. – Én most megyek vissza, ha nem baj, jó?
   Nem akartam zavarni, sem lábatlankodni, így aztán úgy voltam vele, inkább hazamegyek. A feladatot, amit rám bíztak, elvégeztem.
   - Persze, menj csak! – bólintott Apu. – Köszönöm a kulcsot!
   - Nincs mit. Sziasztok! – mondtam, majd megfordultam, és kimentem az ajtón.
   Akkor még nem tulajdonítottam nagy jelentőséget a srácnak, mi több, meg sem néztem különösebben. Persze abban a pillanatban még fogalmam sem volt, hogy Olivért nem akkor látom utoljára. A fiú ugyanis a következő évben is Apához ment nyári munkára, sőt, miután befejezte a sulit, a nyomdában helyezkedett el, mint üzletkötő.
   Ráadásul, miután Apával egész jól össze is barátkoztak, Olivér egész gyakran tűnt fel nálunk. Mire pedig észbe kaptam volna, már ő volt az egyik legjobb barátom.
   A szomszéd asztaltól jövő elfojtott vihogás rántott vissza a jelenbe, mire kénytelen-kelletlen odafordultam.
   Az asztalnál ülő három lány Olivért méregette, és vihogtak, valahányszor a fiú feléjük nézett.
   Mi tagadás, a srác tényleg jól nézett ki: sötétbarna, szinte fekete hajával, tengerészkék szemével és hosszú szempillájával, ráadásul bukott angyalt idéző arcával nem volt lány, aki ellen tudott volna állni neki. Ami pedig még meglepőbb volt, hogy mindezek ellenére egyáltalán nem szállt el magától, nem viselkedett pökhendien, és nem volt az a szoknyavadász, mint amit a külseje alapján gondolná róla az ember.
   Félszegen vetettem egy gyors pillantást Olivér arcára, s mikor láttam rajta, hogy elfojtja a mosolyát, lemondóan sóhajtottam.
   - Ha akarsz, nyugodtan átülhetsz hozzájuk – mondtam a szememet forgatva, és csak azért, hogy ne kelljen ránéznem, elkezdtem firkálgatni a füzetem margójára.
   - Már miért kéne átülnöm? – hallottam a meglepett hangját.
   - Mert bejössz nekik – mondtam nemes egyszerűséggel még mindig a firkámra összpontosítva.
   - Na és? Ez még nem ok arra, hogy itt hagyjalak. Amúgy pedig elrontottad – tette hozzá, majd átnyúlt az asztalon, kivette a ceruzát a kezemből és maga felé fordította a füzetem.  – Ha 5x-ből elveszel 2x-et, akkor 3x marad, és nem egy – javította ki a tökéletes írásával az én macskakaparásomat. – Ha azzal foglakoznál, amivel kell, és nem azzal, hogy kinek jövök be és kinek nem, már régen megoldhattad volna házidat, és mehetnénk haza, ahelyett, hogy még mindig itt ülünk, és ezzel szenvedsz.
   Elvörösödtem a kioktatás hallatán, azt ugyanis Olivér nem tudhatta, hogy félig meddig szándékosan húztam az időt. A cégnél az összekötői állás sok utazással járt, így aztán megragadtam minden alkalmat, csakhogy együtt lehessek vele.
   - Nem tehetek róla, ha egyszer elvonják a figyelmemet – morogtam morcosan, és egy megsemmisítő pillantást vetettem a szomszédos asztal irányába. A három lány felnevetett, mire az égre emeltem a tekintetem.
   A következő pillanatban Olivér felállt, és átült mellém, eltakarva a libákat.
   - Így már nem látod őket, és legalább ki tudlak javítani, akárhányszor elrontod a példákat – mondta, majd még mindig az egyenleteimet nézve, hozzátette: – Amúgy az előzőt is elrontottad.
   A mondatának az értelme nem jutott el hozzám. Megcsapott az illata, amely a dezodorának, a ruháihoz használt öblítőjének és a tusfürdőjének az egyedi keveréke volt, és éreztem, hogy elvörösödöm.
   Ez volt az egyik titkom, amelyet soha, senkinek nem árultam el: ha nem is a megismerkedésünk pillanatától, de majdnem akkortól kezdve totálisan bele voltam zúgva Olivérbe, és volt idő, mikor csak az önuralmamon múlt, hogy nem fedtem fel előtte az érzéseimet. De eddig még szerencsére megúsztam a lebukást.
   Tudtam, mit válaszolna, hogyha felfedném előtte az érzéseimet, ehhez nem kell egy agytrösztnek lenni. Állandóan gyereknek nevez, így aztán érthető, ha nem tud úgy tekinteni rám, mint egy majdnem felnőtt nőre. Meg voltam győződve, hogy inkább tart a húgának, semmint… egy olyan lánynak, akivel járhatna is.
   Olivér homlokráncolva felém fordult, és én kb. 15 centiről belenézhettem azokba a gyönyörű szemeibe.
   - Mi a baj? Miért nem kezded el a feladatot? – kérdezte.
   - Ja, bocsi, csak elbambultam.
   Erőnek erejével kellett uralkodnom magamon, hogy újra a matekra tudjak koncentrálni, majd a füzetem felé hajoltam, és elkezdtem rendezni az egyenletet, ám a következő pillanatban Olivér keze az enyémen landolt.
   - Hé, ha 25-höz hozzáadunk 7-et, az 32 és nem 23! – szólt rám.
   - Ja, tényleg – mondtam úgy, mintha ez egy mellékes dolog lenne, mire Olivér a homlokomra tette a kezét, amitől persze a gyomrom görcsbe rándult.
   - Biztos, hogy jól vagy? – kérdezte. – Nem szoktál ilyen szórakozott lenni!
   - Öhh… Lehet, hogy lappang bennem valami – mondtam sután, majd a tolltartómba hajítottam a ceruzát, és becsaptam a füzetet. -, úgyhogy mi lenne, ha hazavinnél? Nem igazán érzem jól magam.
   El kellett menekülnöm tőle, még mielőtt rájön, hogy mennyire bele vagyok zúgva. Nem akartam hallani az igazat, miszerint nem tudna beleszeretni egy olyan kislányba, mint amilyennek engem is tart, így inkább megszakítja velem még a barátságot is. Na, akkor nem tudom, mi tartana tovább életben. Így aztán érthető, ha inkább a menekülést választottam.
   - Ezt mondhattad volna hamarabb is – sóhajtott közben Olivér.
   - Ühüm – bólintottam, majd felvettem a kabátomat, és elindultam kifelé a kávézóból. Olivér kifizette a kávéját, majd csatlakozott hozzám.
   November közepe volt, így aztán az ötórai időpont ellenére már korom sötét. Megborzongtam a hideg miatt, és összébb fogtam magamon a kabátot.
   Olivér hirtelen átkarolt, az alkarját a vállamra tette, így a keze a mellem fölé került, mire újfent csak elvörösödtem, de semmi pénzért nem ráztam volna le őt magamról.
   - Sajnos csak egy kicsit odébb sikerült leparkolnom.
   - Semmi baj.
   Az ötperces gyalogúton egyikünk sem szólalt meg, miközben én az alakját vettem szemügyre a szemem sarkából.
   Olivér 180 centi magas lehetett, hosszú, térdig érő szövetkabátot viselt, és sötétkék farmert. Még nyárról emlékeztem, hogy szálkás izmai vannak, ez megmagyarázta az inkább vékonyabb testalkatát.
   - Nézd, esik a hó! – vonta el a figyelmemet.
   Csakugyan. Apró, fehér pamacsok kezdtek el szállingózni az égből.
   - Ha majd sok hó lesz, építhetsz hóembert – mondta, miközben lemosolygott rám, ugyanis a fejem búbja alig ért fel a válláig.
   Elfintorodtam, és leráztam magamról a kezét.
   - Nem vagyok már gyerek! – mondtam sértődötten.
   Olivér elnevette magát a sértődöttségemet látva, majd kisvártatva alig hallhatóan hozzátette:
   - Pedig néha úgy viselkedsz – mondta, mire megtorpantam és döbbenten néztem rá. Ő is megállt.
   - Persze, hogyha belekényszerítesz abba a szerepbe! – csattant a hangom.
   - Valamelyik reggel nem kellett belekényszerítenem semmibe! – vágott vissza halkan, mire éreztem, hogy újfent elvörösödöm.
   Körülbelül két hete egyik reggel egyszer csak megjelent nálunk, és Anyu a konyhába terelte egy csésze kávéra. Mivel akkor még a zuhany alatt voltam, így nem tudtam, hogy megérkezett, és mert Apu sem volt otthon, egy szál törülközőben, nyugisan járkáltam a szobámban, és válogattam, hogy mit is vegyek fel.
   Miután Anyu felkiabált, hogy kész a reggeli, inkább nem foglalkoztam tovább azzal, hogy mit viseljek, meg éhes is voltam, szóval úgy, ahogy voltam, lementem a konyhába.
   Olivér, aki s szokott helyén ült, pont az ajtóval szemben, meghallotta a lépteimet, és felnézett. Egy hosszú, végtelennek tűnő pillanatig bámultunk egymásra, majd Olivér tekintete elindult lefelé rajtam, aminek az lett a következménye, hogy felsikoltottam, Olivér meg magára borította a kávéját.
   A következő félórában pedig, amíg vártuk, hogy a mosógép kimossa az ingéből a foltot, nem győztem bocsánatot kérni. Olivér ezzel szemben, akár egy faszent, csak ült szótlanul, karba tett kézzel, miközben a vele szemben levő asztal lábát bámulta.
   - Arról nem én tehetek – mondtam, miután megráztam a fejem, hogy elfelejtsem a kínos szituációt. – Ha tudtam volna, hogy ott vagy, magamra kapok legalább egy köntöst.
   - Ha ott vagyok, ha nem, akkor sem kellene egy szál törülközőben mászkálnod a lakásban – morogta. – A végén még megfázol.
   - Na és te? – kérdeztem vissza morcosan, miközben éreztem, hogy elpirulok. – A múltkor, mikor fel kellett ugranom hozzád egy hülye szerződésért, egy szál bokszerben és atlétában flangáltál!
   - Akkor nyár volt – mondta, mintha ez magától értetődő dolog lenne.
   - Na és? Előtte beszéltünk telefonon, és tudtad, hogy felmegyek! Igazán… felöltözhettél volna…
   Hirtelen odalépett elém, és lehajolt hozzám, mire önkéntelenül is elkezdtem hátrálni. Sajnos azonban pár lépés után nekimentem az egyik ott parkoló autó oldalának.
   - Milyen jól emlékszel arra a két évvel ezelőtti eseményre – mondta halkan, majd felemelte a kezét, és a fülem mögé simított egy leszabadult tincsemet, amitől úgy éreztem, hogy a gyomromba, amely eddig is görcsben állt, most még egy hatalmas követ is belehajítottak volna. – Miért nem fogod fel végre, hogy már nem vagy egy gyerekes kislány, és én sem vagyok egy éretlen kamasz? – kérdezte halkan, és közelebb hajolt hozzám, egészen addig, amíg az ajkai puhán az enyémekhez nem értek.
   A már addig is remegő lábaim most már kezdték feladni a szolgálatot, így kénytelen voltam teljesen az autónak dőlni, hogy ne essek össze, miközben Olivér folytatta a csókot.
   Semelyik másik testrészem nem mozdult, kivéve a szám, mely viszonozta a tőle kapott gyengédséget.
   Olivér a következő pillanatban még közelebb lépett, és én a ruháin keresztül is éreztem, ahogy a lélegzete egyre gyorsabbá válik, egyenes arányban az egyre mohóbb csókjával. Ám még mielőtt pánikba eshettem volna – bár nem estem – a fiú hirtelen ellépett tőlem, és a kezébe temette az arcát.
   - A francba! – szitkozódott halkan. – Ezt most nagyon nem kellett volna megtennem!
   A lábam összecsuklott alattam, és végigszánkáztam a kocsi oldalán, míg a földre nem ültem. Döbbenten hozzáértem a számhoz. Valamilyen bizonyítékot akartam szerezni arra, hogy nem csak képzeltem a csókot, de az ajkaimon a forróságon kívül semmit nem találtam, ami persze érthető is volt, tekintve, hogy egy elég szenvedélyes szájra puszit kaptam, és pont azelőtt engedett el, hogy ez átment volna… valami másba.
   Felemeltem a tekintetem, és láttam, hogy Olivér még mindig háttal állt nekem, és idegesen a hajába túrt.
   Nem bírtam megszólalni, úgy ledöbbentett életem első csókja.
   Sokszor gondoltam már arra, hogy mi lenne, ha tőle kapnám, de arra, hogy ez a valóságban is megtörténhet, meg sem fordult a fejemben.
   Hirtelen egy árnyék vetült rám, mire felnéztem. Olivér ott állt tőlem félméternyire, és a kezét nyújtotta felém.
   - Ha megígérem, hogy most már rendesen viselkedem, megengeded, hogy hazavigyelek? – kérdezte, de nem mert a szemembe nézni, kerülte a pillantásom.
   Lassan felé nyújtottam a kezem, míg az ujjaim a tenyeréhez nem értek.
   - Bárhogy viselkedsz is, én bízom benned – mondtam, miközben hagytam, hogy felsegítsen.
   Alig tettünk meg két métert, mikor alig hallhatóan megszólalt.
   - Nem fogok bocsánatot kérni!
   - Tessék? – kérdeztem megtorpanva, és döbbenten néztem rá.
   - Azt mondtam, nem fogok bocsánatot kérni – ismételte meg hangosabban. –, mert akkor az igazságért kérnék elnézést.
  - Ki kérte, hogy bocsánatot kérj?
   Felém kapta a fejét, és ő is megállt. Most rajta volt az értetlenkedés sora.
   - Hogy?
   - Csak mert ez volt életem egyik legszebb pillanata… - mondtam, de a zavarom miatt nem mertem a szemébe nézni, így inkább elkezdtem az ujjaimat hajlítgatni.
   - Úgy érzem magam, mint egy perverz disznó – szólalt meg pár másodperces néma csend után, melyet csak a távolabbi, forgalmas utca zaja tört meg.
   - Mégis miért? – kérdeztem döbbenten.
   - Ennyi idősen el akarok csábítani egy kiskorút! – mondta felháborodva. – Szerinted ez normális?!
   - Ne csinálj úgy, mintha a 24 éved annyi lenne, mintha legalább 40 lennél! – csattantam fel. – Különben is: már csak egy fél év, és 18 leszek.
   - Pont ezt a fél évet kellett volna még kibírnom, és ellenállnom a kísértésnek. De könyörgöm, miért kellett neked akkor egy szál törülközőben császkálnod, és miért kellett annak a képnek beleégnie a retinámba?!
   - Miért, nekem jobb a helyzetem? – kérdeztem. – Miért kell neked ilyen jóképűnek lenned?!
   Egy hosszú, végtelennek tűnő kínos másodperc után mind a kettőnkből kipukkant a nevetés, mire önkéntelenül odaléptem hozzá, átöleltem a derekát, és a mellkasába fúrtam a fejem. Éreztem, hogy megdermed.
   - Aida, kélek, ne kísérts! Még kiskorú vagy – hallottam az enyhén rémült hangját.
   - Ugyan már! – mondtam bele a szövetkabátjába. – Ismerek olyat is, aki 15 évesen jött össze a 30 éves barátjával. Őket nem zavarja a 15 év korkülönbség. Akkor téged miért igen a 7 év?
   - Azért, mert én tudom, hol a határ – mondta, és gyengéden eltolt magától. – Nézd, próbálok rendesen és tisztességesen viselkedni veled, de nekem is vannak határaim. Egy fél év múlva majd elkezdhetünk járni és randizgatni, de addig…
   - Miért, mi lesz egy fél év múlva, azon kívül, hogy betöltöm a 18-at? – kérdeztem.
   - Nagykorú leszel – válaszolta. -, és akkor már nem mondhatják azt, hogy esetleg meg akarlak rontani.
   Egy darabig csak álltam, és néztem rá.  Nem értettem, hogy lehet valakinek a felfogása ennyire maradi. Már-már vettem volna a levegőt, hogy ellenkezzek, amikor újra megszólalt.
   - Bizonyítsd be nekem, hogy már nem vagy gyerek, és hagyd, hogy ezt most én döntsem el.
   Nem hiába ő volt a legjobb barátom. Elég volt egyetlen egy pillantást vetnie az arcomra, és máris tudta, hogy hisztizni akarok, ellenállni a józan szónak, bebizonyítani, hogy ezt most ő sem mondja komolyan…
   - Nem is akartam ellenkezni! – húztam fel az orrom sértődötten.
   - Oh, valóban? – kérdezte felvont szemöldökkel.
   - Igen – sziszegtem, majd megadóan felemeltem a kezem. - Rendben – mondtam sóhajtva. -, de csak egy feltétellel – tettem hozzá hirtelen ötlettől vezérelve.
   - Mi lenne az? – kérdezte rosszat sejtően, és összehúzva a szemét, végignézett rajtam.
   - Hogy most megcsókolsz! – mondtam, mire felvonta a szemöldökét, mintha azt kérdezné: Miért, eddig mit csináltam? – Úgy értem, rendesen. Elvégre jó pár éve várok már rá, hogy megtörténjen, és most még várhatok egy fél évet. Úgyhogy ez a feltételem, vagy nem megyek bele, és… - elhallgattam, ugyanis fogalmam sem volt, hogy mit tennék, ha nem egyezne bele.
   Lemondóan sóhajtott.
   - Rendben, megteszem, még mielőtt kitalálnál valami még esztelenebb dolgot, és még többel kötném be…
   Elvigyorodtam. Pontosan úgy éreztem magam, mintha azt mondták volna, hogy előrébb hozzák a karácsonyt.
   - Na, látod, ilyenkor mondom azt, hogy olyan vagy, mint egy gyerek – mondta, miközben odajött hozzám. – Mint mikor a szülő mondja, hogy irány az ágy, de a gyerek még kikunyerál öt percet, holott szinte semmire nem megy azzal a kis idővel.
   - Itt látszik, hogy milyen rossz hasonlatot találtál ki, mert míg a gyerek semmire nem megy az öt perccel, én igen is sokra megyek a csókkal – mondtam még mindig mosolyogva. – Amúgy is, ez inkább kompromisszum, nem?
   - Most akkor a csókot akarod, vagy azt, hogy tovább beszélgessünk a semmiről?
   Az ajkamba haraptam, majd a következő pillanatban lábujj-hegyre álltam, és a szájára tapasztottam az enyémet.
   Tudom, milyen egy rendes csók. 17 éves vagyok, és nem 7. De mikor már tényleg rendes, nyelves csók lett az egészből, hirtelen megváltoztak az érzéseim. Mintha elszabadult volna velem egy óriási sebességgel száguldó autó. Úgy éreztem, mintha ez az egész egy álom lenne, és nem a valóság. Mintha ez nem is velem történne meg.
   A következő pillanatban a kezem magától elindult a nyakához, és átfonta, ő pedig a derekamnál fogva, szorosan magához ölelt.
   Ha valaki akkor ránk nézett volna, egy szenvedélyesen csókolózó párt látott volna.
   Mikor Olivér elengedett, és errébb állt tőlem, még ugyanúgy álltam, mint ahogy hagyott. Nem bírtam megmozdulni.
   A fiú közben pár lépéssel arrébb ment, és kinyitotta a kocsiajtót, de én csak álltam, és döbbenten pislogtam. Hirtelen ráébredtem, hogy nem volt elég. Még többet akarok, nem csak ezt az egyetlen csókot. Őt akarom.
   - Jössz, vagy inkább maradsz, és odafagysz a betonhoz? – térített magamhoz a hangja, mire összerezzentem.
   Miután beszálltam mellé, és a kocsi elindult, kibámultam az ablakon.
   Újra és újra, akár egy végtelenített jelenet pergett a szemem előtt ez elmúlt 5 perc. Újra meg akartam csókolni, de mikor eljutott a tudatomig, hogy mibe is egyeztem bele a rendes csókért cserébe, elfogott a szomorúság. Az egyezségünk előtt teljesen meg voltam győződve róla, hogy az emléknek hála ki fogom bírni a fél évet úgy, mintha csak egy barát lennék. Elvégre mi az a fél év? Minden nap a csókja emlékével alszom el, majd arra gondolok, mikor nem lesz velem, és máris eltelik a fél év. Ezt hittem, akár egy ostoba gyerek.
   De most, hogy megcsókolt… Úgy tűnt, ez az idő nem is egy fél év lenne, hanem legalább egy fél évszázad. Ráadásul a tudat, hogy az útjai során majd találkozik egy másik lánnyal, aki nem olyan gyerekes, mint én, és aki majd elcsavarja fejét… Egyszer majd úgy jön haza, hogy bemutatja a menyasszonyát… Már csak a gondolat is elképesztően fájt.
   - Ugye nem azt akarod mondani, hogy zavarban vagy? – kérdezte, mire felkaptam a fejem. Kérdőn nézett rám, miközben egy piros lámpánál várakoztunk.
   Megráztam a fejem.
   - Nem.
   - Helyes – bólintott. – Bár legalább lesz időd hozzászokni a gondolathoz, hogy most már nem csak egy barát vagyok, hanem a barát.
   - Eddig is te voltál az egyetlen fiú az életemben – mondtam az igazsághoz híven. Nem vagyok épp népszerű a srácok körében, ugyanis valami miatt nem tudok szót érteni velük. Még azokkal sem, akik fiatalabbak nálam. Vagy olyan benyomást keltek, mintha egy hülye liba lennék, vagy pedig kioktatom őket, mint egy stréber. Valami miatt nem tudom önmagam adni.
   - Tudom – sóhajtott, és sebességbe tette a kocsit, miután zöldre váltott a lámpa.
   - Nem vagy meglepődve, hogy… - éreztem, hogy elvörösödöm. Már-már a nyelvem hegyén volt, hogy kimondjam: beléd szerettem, amikor hirtelen észbe kaptam. A fiúk ugyanis nem szeretik, ha hangosan kimondja egy lány az sz-szel kezdődő szót, pedig most nem igazán találtam rá más kifejezést. Improvizáltam. – …ennyire fontos vagy nekem?
   Isteni. Úgy hangzott, mintha közöltem volna vele, hogy ő a legjobb barátom, és némán elátkoztam magam. Jobb lett volna, ha befogom a szám, és meg sem szólalok.
   - Igazából véve ismerlek már, úgyhogy hamar rájöttem – mondta, mire döbbenten néztem rá.
   - Vagyis feleslegesen titkolóztam?!
   - Valahogy úgy – vigyorodott el. – Mégis mit hittél, hogy miért tartom a távolságot közöttünk? Miért nem megyek fel a szobádba, vagy épp miért megyünk mindig egy kávézóba? Hogy miért nem maradok veled kettesben sehol?
   - Azért mert… - gondolkoztam el. Tényleg, miért is? -… mert azt hittem, ennyire távolságtartó vagy - böktem ki végül életem egyik legértelmetlenebb mondatát. Önkéntelenül is a fejemet fogtam.
   - Aha - mondta a szemét forgatva. - Szóval akkor ezért adtam neked a 14.-ik születésnapodra egy szájfényt?
   Erre már nem tudtam mit mondani. Az volt az egyetlen alkalom, mikor tényleg kimutatta, hogy már nem tart gyereknek. Annyira örültem annak az ajándéknak, és azt hittem, megtört a jég, de körülbelül akkortól kezdve kezdett el Olivér még jobban eltávolodni tőlem.
   Már-már feltettem volna a kérdést, hogy akkor most mit is jelentek számára pontosan, mikor a kocsi hirtelen leállt. Körbenéztem. A házunk előtt álltunk.
   - Nos, akkor majd találkozunk - mondta Olivér.
   Az ajkamba haraptam. Tudtam, mit akarok, és azt is, hogy ezzel ellentmondanék az egyezségünknek. De nem bírtam megállni, hogy csak úgy kiszálljak a kocsiból, és otthagyjam őt. Hirtelen ötlettől vezérelve egy puszit nyomtam az arcára, és kipattantam a kocsiból. Anélkül, hogy hátrafordultam volna, egyenesen bementem a házba.
   Anyuék előtt sajnos nem mutathattam, hogy mit érzek, de mikor végre felmentem a szobámba, lerogytam az ágyra. Csak akkor véglegesedett bennem, hogy mibe is egyeztem bele: barátságba. Megjátszani azt, hogy csak egy barátnak tekintem, nem mutatni, mennyire kívánom a csókját…
   A következő pillanatban eldöntöttem, hogy másnap délután, mikor majd újra értem jön a sulihoz – elvégre most egyhetes szabadsága van – megmondom neki az igazat: nem tudok egyszerű barát lenni.
   Reggel morogva bújtam bele az iskolai egyenruhámba. Talán a miénk volt az egyetlen gimnázium, ahol kötelező volt az egyenruha.
   Most, mint mindig, valahányszor Olivér itthon volt, szerettem volna valami… dögösebbet felvenni. Ugyanakkor amennyire jól ismertem magam, ez egy V nyakú felsőt jelentett volna, és egy egyszerű farmert. Ennyit a dögösségről.
   De nem volt ilyen problémám, ugyanis a drága jó egyenruhám – ami egy idétlen, sötétkék és fekete kockás, rakott szoknyából és egy fehér blúzból, valamint egy sötétkék blézerből állt - tett róla.
   Épp mielőtt elindultam volna otthonról, megszólalt a telefonom. Miért is ne, a telefon, naná, hogy a táskám mélyén volt, ráadásul késésben is voltam. Egyik kezemmel a bejárati ajtó kulcsával bajlódva, másik kezemmel a telefon után kutatva átkoztam magam ezért a reggelért.
   Rápillantottam a kijelzőre, és láttam, hogy Olivér hív, mire homlokráncolva megnyomtam a Válasz gombot.
   - Halló?
   - Szia! - szólalt bele a fiú, de a nagy háttérzaj miatt szinte semmit nem hallottam. Már épp meg akartam kérdezni, hogy hol a fenében van, mikor hirtelen kiélesedett egy hang: Felhívjuk kedves utasaink figyelmét, hogy a Budapest-Hong Kong közötti járat 20 percen belül felszáll…
   Éreztem, hogy elsápadok. Tudnom kellett volna, mit jelent a reggeli hívás: megint el kell mennie.
   Éreztem, hogy a sírás összeszorítja a torkom.
   - Gondolom, már kitaláltad… - mondta semleges hangon.
   - Hova kell menned?
   - Vietnámba. Adódott egy kis gond a szerződéssel, így aztán oda kell repülnöm.
   - Mikor jössz vissza? – kérdeztem egy rövid szünet után.
   - Nem tudom – hangzott a felelet, de én kihallottam belőle az igazi választ: nem tudja, de egy jó ideig csak telefonon fogjuk tartani a kapcsolatot, ahogy eddig is, valahányszor el kellett mennie.
   Nem tudtam rávenni magam, hogy kimondjam a szavakat, amelyeket ki kellett volna mondanom.
   - Most mennem kell – szólalt meg egy újabb szünet után. – Majd beszélünk…
   Mielőtt bármit is mondtam volna, kinyomta a telefont, én pedig csak álltam, és némán meredtem a készülékre.
 

***
 

   Fél év múlva lélekszakadva rohantam keresztül a reptér épületén.
   Elkéstem. Életem egyik legfontosabb napján nekem muszáj elkésnem. Nem is én lennék, ha nem tenném. Viszont alapos okom volt rá: mire leráztam a barátokat, családtagokat, ismerősöket, akik mind-mind boldog szülinapot akartak kívánni, máris késésben voltam.
   A váróterem órájára néztem. Olivér gépe már 10 perce leszállt. Vajon megvár? Elvégre tegnap beszéltünk, és mondtam neki, hogy kijövök elé. De akkor merre lehet?
   A reptérnek két emelete van: a földszinten voltak azok, akik a gépük felé igyekeztek, illetve akik el kívánták hagyni a repteret. Az emeleten pedig ellenőrizték a csomagokat, ott lehetett átvenni a jegyeket illetve itt volt található a váróterem is.
   Elindultam felfelé a lépcsőn, kerülgettem az embereket. Épp azt figyeltem, hová lépek, mikor éreztem, hogy valaki figyel.
   Felemeltem a fejem, és ott állt. Egyenesen rám nézett.
   Olivér szinte semmit nem változott az elmúlt fél évben. Ennyi idő telt el ugyanis azóta, hogy utoljára láttam őt.
   Szinte anélkül, hogy felfogtam volna, mit teszek, a nyakába ugrottam, ő pedig elengedte a kezében tartott bőröndöt, átölelte a derekam, és egyetlen szó nélkül magához szorított.
   - Végre! – motyogtam a vállába. – Végre, itthon vagy! – és a nyakára szorítottam az ajkamat.
   - Igen – bólintott, miközben leeresztett. – Hazajöttem – azzal lehajolt, felvette a bőröndjét, míg a másik kezével megfogta az enyémet és összekulcsolta az ujjainkat.
   Miközben megindultunk a kijárat felé, azon agyaltam, hogy ugyan mit is mondhatnék neki. Elvégre minden nap beszéltünk telefonon és beszámoltam neki minden apró-cseprő dologról, ami csak történt velem. Ennek ellenére mikor idefelé jöttem a taxival, még annyi mindent el akartam neki mondani, de most, hogy itt állt mellettem és fogta a kezem, valahogy nem találtam a megfelelő szavakat.
   Hirtelen megállt és felém fordult.
   - Mi az? – kérdezte szemöldök ráncolva, és belenézett a szemembe.
   - Se-semmi – mondtam, de kerültem a tekintetét. Mi a fene van velem?!
   - Aida, nézz rám – mondta olyan halkan, hogy csak én érthettem a szavait. Mikor megtettem, amire kért, hirtelen lehajolt, és megcsókolt, én pedig viszonoztam.
   Ez a csók már nem olyan volt, mint az, amit fél éve váltottunk. Azt az óvatosság jellemezte, a gyengédség, a türelem. Ezt azonban a vágy, a birtoklás. Ebbe a csókba próbáltuk belepasszírozni mindazon érzéseket, amelyek a külön töltött fél év alatt összegyűlt bennünk: a félelmet, a hiányt, a sóvárgást.
   Mikor elengedett, a világ, amelyet a csók kiszorított, most robbanásszerűen visszatért. A moraj, amelyet a csók alatt nem halottam, most szinte sértette a fülem. De nem bántam.
   Egy fél éve még sikongattam volna, most csak vigyorogni tudtam, pedig szívem szerint ugráltam volna örömömben.
   A változást pedig Olivér is észrevette.
   - Hoppá – szólalt meg kuncogva. -, csak nem felnőtt lett a gyerekből?
   - Ha tényleg a barátnőd akarok lenni, muszáj volt megkomolyodnom - mondtam és elfordultam tőle, mire Olivér hirtelen átkarolta a derekam.
   - Hidd el – suttogta olyan közel hozzám, hogy a fülemen éreztem az ajkait. -, nekem nem az a fontos, hogy milyen gyerekesen viselkedsz.
   Hirtelen megfordultam, hogy a szemébe tudjak nézni.
   - Szeretlek! – mondtam ki egyszerűen azt a szót, amit akkor, fél évvel ezelőtt abban a bizonyos telefonbeszélgetésben nem mertem megtenni.
   - Bármily meglepő – mondta, és megfogta a kezem, majd ismét elindultunk a kijárat felé. -, de én is szeretlek!
   Csak ez az egy szó kellett, hogy máris gyönyörűnek lássam a világot.

Vége

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés