Nóri

AZ ÚJ SRÁC

   Döbbenten néztem a fiú után. Egy vadász volt. Már megszoktam, hogy a suliban egyedül én vagyok az egyedüli vadász, így érdeklődve vártam, hogy hogyan fogunk tudni együtt dolgozni a suli védelméért – már ha beszélhetünk védelemről, hiszen az elmúlt három évben egyetlen egy vámpír még csak a suli közelébe se tévedt, de ki tudja, mit hoz a jövő? – és a központban.

   Megfordultam, az osztályterem felé vettem az irányt, és már megint hatalmába kerített a jóleső izgalom, hogy újra láthatom az egész osztályt. A következő pillanatban pedig teljesen megfeledkeztem a jövevényről.A termünk, amely a másodikon volt, semmit sem változott; amikor beléptem, ugyanazok a fehér falak, a zöld tábla, a szürke, támlás, párnázott tanári szék, a fehér csipkefüggöny a kék sötétítővel, és 3 éve ugyanazok az arcok fogadtak, mint kilencedikben.
   - Nóri! – harsant egy kiáltás, és én mosolyogva fordultam a hang irányába.
   Végre ott voltak. Ott álltak a terem elülső részében: Anna, Eszter, Noémi, Dóri és Enikő. Ők voltak a legjobb barátnőim a suliban, s az egyetlenek, akik tudtak a vadász énemről.
   Eszter, aki mellett evidensként ültem, 170 centi körüli, barna hajú és szemű – bár szerinte a szeme inkább zöldes barna, de szerintem a barnához közelebb áll – lány volt. Sokat barnult a nyári szünet alatt, barna szeme azonban boldogságtól csillogott.
   Előttem, ugyancsak az ablak mellett Anna ült, s mint mindig, most is nadrágban feszített. Barna haját lófarokba kötötte, s kellett vagy fél perc, mire rájöttem, hogy már nem hordja a szemüvegét. Belenéztem a szemébe: az barna volt, s megnyugodtam. Ha valami miatt ideges vagy mérges lett, a szeme befeketült.
   Noémi, aki Eszter előtt ült, széles mosollyal az arcán fogadott; a nap kiszívta a haját, s most még szőkébb volt, mint valaha.
   Enikő Anna előtt ült; a barna szemű és hajú barátnőmön egyedül a hajának hossza változott a nyáron: most már a csípőjéig ért. Barnás-zöld szeme vidáman csillogott.
   Egyedül Dórin nem láttam változást: velem hasonló magasságú barátnőm barna haja ugyanúgy hullámzott, mint mindig, mogyoróbarna szemében pedig boldogság tükröződött.
   Egyenesen a barátnőimhez siettem, s a következő fél percben egy hatalmas ölelésben csak szorongattuk egymást. Hiába találkoztunk a nyári szünet szinte minden hetében, jól esett újra látni őket.
   Nem zavartattuk magunkat, hogy az óra már legalább két perce tartott: egymást túlharsogva meséltük, hogy mi történt, amíg nem találkoztunk, s szinte meg se hallottuk a másikat. Az volt a lényeg, hogy minél gyorsabban elmondjuk az érdekesnek tűnő részleteket.

   Azonban ezeknek az örömteli perceknek is hamar vége szakadt, mikor az osztályfőnökünk az új ellenőrzőkkel a kezében belépett a terembe. A nő semmit sem változott az elmúlt 2 és fél hónapban, legfeljebb csak még jobban hasonlított egy elsőbbségadás kötelező táblára: magas volt, vékony, s a haja pont olyan háromszögben állt, mint az említett tábla.
   Miközben előadta az ilyenkor megszokott beszédét, mi hatan folytattuk az óra elején félbevágott beszélgetésünket, fittyet hányva a dühös és sűrű szólongatásokra.
   Kicsengő után a helyünkön maradtunk, kivéve Esztert, aki leszaladt a földszintre megkeresni Fannit, az egyik barátnőjét, hogy megbeszéljék, melyik távolsági busszal mennek haza. Barátnőm ugyanis vidéken lakott, s inkább minden nap bejárt, mintsem az iskola kollégiumába költözött volna.

   – Semmi kedvem 5 másik lánnyal osztozkodni a szobán meg a fürdőn. Inkább felkelek fél hatkor! – mondogatta mindig, valahányszor szóba került a téma.

   Azonban alig telt el pár perc, máris futva berobbant a terembe, nem törődve az osztálytársaink meglepett pillantásaival.
   - El nem tudjátok képzelni, kit láttam! – huppant le a mellettem levő székre, s egy hatalmas vigyor jelent meg az arcán.
   - Hát, nem, de fogadjunk, mindjárt megtudjuk – sóhajtott Anna, miközben váltottunk egy pillantást. Már sejtettük, hogy hová fogunk kilyukadni, de azért úgy tettünk, mint aki mégsem.
   - Egy olyan oltári jó pasit! Fanni új osztálytársa. Ráadásul F-es, így még az is lehet, hogy lesz vele közös óránk!
   A suliban volt pár tantárgy, ahol csoportbontás miatt a különböző osztályok összekeveredtek. Ilyen például a matek, az angol, a nyelvtan és a tesi. 
   - Na és hogy néz ki a srác? – kérdeztem, miközben próbáltam elnyomni a mosolyomat. Lett volna egy tízesem rá, hogy ebbe az irányba fog terelődni a beszélgetés...
   - Magas, szőke hajú és olyan szép arca van! Igaz, majdnem nekimentem, mikor bekukkantottam Fanniék termébe... Ráadásul mikor megszólalt, hogy bocsánatot kérjen, a hangja…! Se nem mély, se nem magas, amolyan mindjárt-elolvadok-ha-csak-meghallom típusú… mondjuk, nem mintha sokat hallottam volna belőle… Épphogy csak odadobta, hogy bocs… bár ha azt vesszük, hogy némely srác az osztályunkból még erre se képes…
   - Fogadjunk, hogy máris rástartolsz – találgatott Noémi egy égre emelt pillantás kíséretében. Tisztában voltunk vele, hogy barátnőnk amolyan fekete özvegy. Ha meglátott egy jó pasit, rögtön meg akarta szerezni, azonban ha már sikerült neki, szinte pár napon belül szakított vele. – Nem az esetem – vonta meg ilyenkor mindig a vállát. – Valahogy hiányzott az a szikra, tudjátok…

   Így aztán érthető, hogy rosszallóan mosolyogtam, és megráztam a fejem, mikor hallottam a válaszát:
   - Háát, az is benne lehet a pakliban. – nevetett.
   - Nem is te lennél…
   - Jól van, na. Nem kell mindig bántani. Meg majd meglátjuk, hogy ti mit mondotok, ha meglátjátok!
   Ezek után ejtettük a témát.
   Valahányszor ki tudtam maradni a beszélgetésből, a gondolataim az edzések körül jártak. Kíváncsi voltam, milyen új gyakorlatokat veszünk. Hiába, mindig nehezen tudtam visszarázódni a 2 hónap kihagyás után, mindig fájt egy darabig a hát-, a láb- és a hasizmom. De azért kíváncsi voltam a többi vadászra is… Hirtelen beugrott Zack arca. Vajon ő melyik osztályba jár?
   - Kimegyünk egy kicsit az udvarra? – kérdezte hirtelen Eszter. – A tanárok ma úgyse lesznek nagyon zabosak, ha elkésünk…
   - Menjünk – sóhajtottam, és felálltam a székről. – Ti is jöttök? – Néztem Noémire és Annára.
   - Nekem semmi kedvem – mondta Anna, majd odafordult Enikőhöz, megvitatni az egyik krimisorozatot, amit nem régen kezdtek el nézni.
   - Én megyek – pattant fel Noémi a székről.
   Kimentünk a teremből, és balra fordultunk, a legközelebbi lépcső felé. Kinéztem az ablakon: mintha még az időjárás is csak a szívünket akarná fájdítani, ugyanis tökéletes, felhőtlen idő volt. Sóhajtottam. Bár szerettem tanulni, és soha nem volt gondom a sulival, azért kellemesebben el tudtam tölteni az időmet rajzolással vagy olvasással.
   Noémi és Eszter előttem haladtak, mikor éreztem, hogy valaki hirtelen megragadja a kezem, és beránt a sarkon túlra, vissza, a termünk irányába.
   - Aú! – kiabáltam. - Mi van?! – kérdeztem dühösen, és felnéztem az "elrablómra". Döbbenten láttam, hogy Zack az. Ezek szerint annyira lefoglalt az időjárás, s annyira belefeledkeztem a gondolataimba, hogy nem fedeztem fel a bizsergető érzést, egy vadász közeledtét.
   Dühösen néztem a srácra, bár ez a düh jóformán magamnak szólt.
   A fiú arcán megjelent egy halvány mosoly, amitől felállt a szőr a hátamon. A következő pillanatban pedig meglepve vettem észre, hogy már így, ismeretlenül is tartok – sőt! talán félek - Zacktől.
   - Csodálkozom – szólalt meg mosolyogva nagyon halkan, nehogy más is hallja a szavait rajtam kívül -, hogy itt, jóformán az Isten háta mögött is lehet találni egy… öhm… - Körülnézett. Nem lett volna szerencsés, ha egy illetéktelen füle hallatára használ bizonyos szavakat. Hallótávolságon belül ugyanis 3 lány trécselt, ráadásul pár méterre tőlem Noémi és Eszter kérdőn néztek rám, de én megráztam a fejem és intettem nekik. Nem akartam, hogy idejöjjenek. –… egy ilyen tehetséget – fejezte be a mondatát.
   - Eressz már el! – mondtam, és dühösen kitéptem a kezem az övéből. Bár ez a düh inkább volt csak tettetés, mintsem igazi. – Mit akarsz? Ha csak sértegetni tudsz, akkor én inkább lelépek.
   - Hol van a központ? – A mondat inkább hangzott követelésnek, mint kérdésnek.
   - Nem hallottam a kérdés lényegét – mondtam mindenfelé nézve, csak a szemébe nem.
   - A központ. Tudod, egy nagy épület, vagyis az a hely, ahol a… magunkfajták gyakorolnak. – magyarázta, mintha egy ötévessel beszélgetne, nem pedig egy 17 évessel.
   - Nem vagyok süket. Felfogtam, hogy mit kérdeztél. Sőt, még azt is tudom, hogy mi az a központ, azért kösz a felvilágosítást. De én nem hallottam sem a „légy szíves”-t, se a „kérlek”-et. Ezekre gondoltam. – mondtam angyali mosoly kíséretében, és a szemébe néztem, csak hogy lássam, hogyan reagál. Általában így viselkedtem, ha valaki hirtelen felidegesített, vagy ismeretlenül is szőke libának nézett. Azt ugyanis utáltam.
   A tekintetével mintha ölni tudott volna. Tisztán láttam rajta, hogy nem szereti, ha kioktatják és mivel én meg azt utáltam, ha lenéznek, máris egálban voltunk.
   - Tökmindegy. Utoljára kérdezem: hol van? – Ekkor már villámokat szórt a szeme, s látszott, nem sok hiányzik ahhoz, hogy komolyabban összevesszünk.
   Sóhajtottam; beláttam, nekem kell engednem, ha egyről a kettőre akarunk jutni: megmondtam a címet.
   - Na, látod  – mondta ördögi mosollyal az arcán. - Nem is volt olyan nehéz.
   - De én még mindig nem hallottam egy fontos kis részletet – kötöttem az ebet a karóhoz, bár magam se értettem, miért olyan fontos számomra az, hogy udvarias legyen velem, annak ellenére is, hogy tudtam: lehetetlent kérek.
   - Jó neked – mondta és már megfordult, mikor utána szóltam:
   - Nagyon szívesen. De ne is hálálkodj! Egy ilyen kis apróság miatt…
   - Nem is akartam – mondta, és eltűnt a folyosó tömegében.
   Legszívesebben lefejeltem volna a falat. Nem tudtam elhinni, valaki hogy lehet ekkora bunkó.

   - Ő volt az! – harsant egy hang.
   Hátra fordultam, mikor megláttam, hogy Noémi és Eszter állnak mellettem, s utóbbi a távozó Zack-re szegezte a mutatóujját..
   - Ki? – értetlenkedtem, pedig már sejtettem a választ.
   - Az a cuki srác! Fanni új osztálytársa!
   Éreztem, hogy elkomorodik az arcom, s kiül rá a gondolatom: még hogy ez egy cuki srác?!
   - Mi a baj? – ráncolta a homlokát Noémi, látva az arckifejezésemet.
   - Ő az egyik legbunkóbb srác a világon!! – tártam szét a kezem, és hitetlenkedve néztem Eszterre. Mégis hogy gondolhatja, hogy ez a bunkó aranyos?!?!
   - Ezt meg honnan tudod? – kérdezte Eszter elkomorodva. - Ki ez a srác?
   - Egy – Körbenéztem. Jó pár személy volt körülöttünk –, egy v.v. – A vámpírvadászt rövidítettük így egymás között.
   - Na, mesélj! – És mindent elmondtam nekik.
   - Lehet, hogy csak rossz napja van… - találgatott Eszter, és szemöldökráncolva nézett Zack után, akinek már rég nyoma sem volt.

 

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés