Nóri

A FURCSA HELYZET
 

   Odaléptem Kornélhoz. Zack ott állt mellette, bennem pedig fellángolt a harag és a gyűlölet.

   Karba tettem a kezem.
   - Bemutatom Zack-et. – Kornél a fiú vállára tette a kezét. Ennek nem értettem a pontos okát, ugyanis lehetett azért, hogy visszatartsa a srácot, nehogy nekem ugorjon, esetleg azért, hogy mind a kettőnket figyelmeztessen a jelenlétére, de lehetett azért is, hogy baj esetén meg tudja védeni az újoncot tőlem.

   - Már volt hozzá szerencsém – mondtam hidegen Zack szeme közé nézve, mire a srác hideg, szürke szeme összeszűkült...Egy hosszú, szinte végtelennek tűnő pillanatig összekapcsolódott a tekintetünk, s csak most tudatosult bennem, hogy alig érek fel a válláig, ami nem igazán tetszett.

   - Nóri – szólalt meg a főnököm ellentmondást nem tűrő hangon, mire felé fordultam. Tudtam, hogy ez a hang nem nekem szól. Zack előtt próbálja megjátszani a kemény vezetőt, bár a srác is nem soká ráébred majd: Kornél egyáltalán nem az a tipikus veszélyes pasi, akitől tartani kell. -, ha egy kicsit kevesebb lenne a lendületed, simán megcsinálhattad volna. Holnap ezt küszöböld ki, rendben?
   - Persze – mondtam. Meg akartam csinálni a gyakorlatot, s azzal is tisztában voltam, hogy képes vagyok rá.
   - Helyes. – Kornél felemelte a hangját. – Köszönöm mindenki részvételét, nagyon jók voltatok!
   Mint mindig, most is udvarias taps hangzott fel a teremben. Ez volt az egyik, számomra szép szokásunk. Így mindenki elhihette, hogy tökéletes munkát végzett. Kornél kitűnően értett a pszichológiához.
   Miközben kimentem a teremből, Zack csak állt, és a padlót tanulmányozta. Fellélegeztem, hogy nem találkozott a tekintetünk.
   Az öltözőben hamar átöltöztem, a ruhákat pedig a szennyes tartóba tettem. Mire kiértem a lépcsőhöz, Zack már nem volt sehol.
   Az igazat megvallva még mindig tartottam a sráctól, de egyáltalán nem tudtam, hogy tudnám legyőzni ezt a fajta óvatosságot, vagy hogyan közeledjek felé. Már ha egyáltalán akartam közeledni.
   Elindultam egy közeli, elhagyatott játszótér felé, közben az agyam Zack-en járt.

   A szemei… az a szürke szempár… annyira hideg. Olyanok, mint egy hatalmas, lelakatolt ajtó. Nem lehet átjutni rajta.

   Nem láthattam a lelkét.
   A nap épp eltűnt a 12 emeletes házak mögött, mikor odaértem a játszira.
   Mindig ezt tettem, valahányszor szükségem volt plusz edzésre. Erre a játszótérre szökőévben egyszer jött gyerkőc, mivel elég félelmetes helyen volt, legalábbis gondolom, egy 3-4 éves gyereknek. Más választ ugyanis nem találtam a kérdésre, hogy miért nem jár ide gyerek. Azonban pont ezek miatt volt ez számomra a tökéletes hely a gyakorlásra.
   Leültem a hintára, és csak bámultam a lábam előtt a földet. Át akartam venni magamban, hogy mit is kellene gyakorolnom, hiszen nem szerettem volna feleslegesen eltölteni a szabadidőmet, amit nem kellett tanulásra fordítanom, de a gondolataim valahogy mindig visszakanyarodtak Zack-hez, meg ahhoz, hogy milyen bunkó volt velem.
   - Gondoltam, hogy itt leszel – szólalt meg egy testetlen hang tőlem jobbra. Nem ijedtem meg, még csak össze se rezzentem. Elvégre tudtam, hogy ki az egyetlen, aki a keresésemre indulna ilyenkor.
   - Éreztem, hogy jössz – mondtam, fel se nézve a földről a lábam előtt, amit eddig bámultam.
   - Na, peeersze. – mondta Alex, és leült a mellettem levő hintára. – És én azt higgyem is el, mi?
   - Ne fárassz! – mondtam, és az öcsémre néztem.
   Ahhoz képest, hogy csak nem rég töltötte be a 15-öt, magas volt. Sötétbarna haja tökéletesen omlott kék szemébe. Az kisöcsémből idővel egy tökéletes pasi lesz.
   - Mi történt? Ki borított így ki? – nézett rám gondolkodva, és a térdére támasztotta az összekulcsolt kezét.
   - Senki… - hazudtam.
   Tudtam, hogy hülyeség, amit csinálok. Ezt két dologra értettem: hazudni Alexnek, aki egyből átlát rajtam, és kiborulni Zack miatt.
   De valahányszor eszembe jutott, ahogy Zack a szemembe néz, mindig egy megmagyarázhatatlan érzés kerített hatalmába, mely valahol a félelem, az óvatosság és a bizalmatlanság közé esett.
   - Na persze – ismételte meg Alex sóhajtva, és rám nézett kék szemeivel. – Hallottam Esztertől meg Annától, hogy mi volt a suliban. Érkezett egy új srác, aki nem igazán csíp. Láttam, hogy Kornél magához hívat, és volt veletek egy ismeretlen vadász is. Felteszem a kérdést, bár tudom, hogy tisztára értelmetlen: csak nem ugyanaz a két srác?
   - De – bólintottam, és az egyik kezem a hinta láncára kulcsoltam. -, ugyanaz. De ha tudod a választ, akkor minek kérdezed?!
   - Ismered a mondást: soha ne kérdezz olyat, amire már jó előre nem tudod a választ! De most komolyan: mivel borított ki? – nézett rám halvány mosollyal az arcán.
   - Csak annyival, hogy bunkó – mondtam.
   - Na és? – kérdezte értetlenül. – Jézusom, Nóri, nem ő az egyetlen srác, aki bunkó volt veled!
   - Jó, de… - hezitáltam, hogy elmondjam-e, mi az igazi baj. Végül az igazság mellett döntöttem. – Ő az első, akinek a közelében félek is. Ne érts félre, nem attól tartok, hogy megüt vagy valami hasonló, hanem inkább attól, hogy… érzelmileg megbánt.
   - Aha – bökte ki.
   -  Nekem mondod?! Hülyeség ez az egész. Nem is ismerem! De… ezt érzem a közelében.
   - Erre nem tudok mit mondani – nézett rám, s láttam a szemében, sajnálja, hogy nem tudott segíteni. – De majdcsak megoldjátok, nem?
   - De – bólintottam kelletlenül. – Ráadásul az egyik gyakorlatom is rosszul ment – tettem hozzá szinte gyónva.
   - Az még nem a világ – mosolygott Alex, és nyújtózott egyet, megropogtatva vállizmait. – Majd holnap jobban megy.
   - Naná – mondtam, s elhúztam a szám.
   - Jaj, Nóri, ne légy már lecsüggedve! – pattant fel a hintáról Alex, és elém térdelt. – Nem is vagytok egy osztályban azzal a sráccal! Maximum elkerülöd, amíg elég "bátornak" nem érzed magad ahhoz, hogy legyőzd ezt a… hogy is mondtad? Félelmet? Ami meg a gyakorlatot illeti, majd holnap tökéletesíted. Most pedig inkább gyakoroljunk!
   Alex felállt, és egy széles mosollyal nézett rám.
   A szemébe néztem: igaza volt. Felesleges izgulnom a dolgok miatt. Úgyis lesz valahogy. Olyan még sosem volt, hogy sehogy ne lett volna.
   - Alex – mondtam mosolyogva. -, te egy isten vagy!
   - Tudom, tudom, nem kell mondanod – vigyorgott, aztán rátért a komoly hangjára. – Jó, hogy végre nevetsz.
   - Mi lenne velem nélküled? – kérdeztem mosolyogva, s odaálltam elé.
   - Háát, nem is tudom… - gondolkozó arcot vágott, majd őszintén elmosolyodott. - Na de erre valók a tesók.
   - Tudom, hogy utálod, de hagy öleljelek meg!
   Magamhoz húztam őt, mire átölelte a derekam.
   Imádtam az öcsémet. Ő volt szinte az egyetlen, aki teljes mértékben ismert. És talán ő volt az egyetlen, aki, ha szomorú voltam, mindig meg tudott vigasztalni. Előtte egyáltalán nem voltak titkaim, és tudtam, hogy neki sem előttem.
   - Na jól van, elég az érzelgősségből! – engedett el, én hagytam, hogy lerázza magáról kezeimet.
   - Megkérhetnélek arra, hogy tarts bakot? – néztem rá egy vigyorral az arcomon.
   - Már csodálkoztam, hogy miért nem szólsz! – nevetett.
   Nyújtóztam egyet, bemelegítettem az izmaim, és eltávolodtam tőle. Meg sem kellett beszélnünk, hogy mit fogok csinálni. Mind a ketten jól tudtuk.
   Lehajolt és bakot tartott. Aztán hirtelen nekirohantam, ő pedig fellendített. Szinte felszálltam a hinta tartórúdjára, amely kb. 2,5 méter magasan lehetett. Az edzőterem gerendájához képest alacsonyan voltam, de ahhoz, hogy tökéletesítsem a mozgásom, elég volt.
   Először kézen átfordulással kezdtem, előre hátra. Addig gyakoroltam, amíg nem ment tökéletesen. Tudtam, hogy azt a feszélyezettséget, amit Zack okozott, csak tökéletes edzésekkel, gyakorlatokkal tudom legyőzni. S ha mindez sikerül, akkor a közelében érzett félelmem is el fog tűnni. Hinnem kellett ebben.
   Egészen sötétedésig odakint edzettem, újabb és újabb gyakorlatokat kreálva. Alex pedig odalent állt, és engem figyelt. Mind a ketten jól tudtuk, hogy ha most meghátrálok, minden elvész, ami a vadászi létemmel kapcsolatos.
   Csak akkor indultunk el haza, mikor már besötétedett, és semmit sem láttunk.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés