Zack

AZ ELSŐ IGAZI NAP
 

   Hanyatt feküdtem az ágyamon, s a besötétedett szobában a plafont bámultam. Oldalra fordítottam a fejem, s az órára néztem: az kilencet mutatott.
   Egész este azon agyaltam, hogy mi legyen a következő lépésem, mit tegyek. Hiába próbáltam elaludni, állandóan a lány járt az eszemben és a majdnem tökéletes gyakorlata. Ha így folytatja, még feladatot is kaphat.
   A feladat a vadászoknál annyit jelent, mint önállóan nyomozni egy vámpír-ügyben. Ilyen például kapcsolatot kialakítani, vagy felvenni, és a szó szoros értelmében nyomozni.

   Ami a legrosszabb volt, hogy utáltam az érzést: nem fogom tudni legyőzni a lányt. Pedig valamiért mindennél fontosabbnak éreztem, hogy megtegyem, és tudtam, hogy ennek semmi köze sincs a célomhoz. Ennek egy dologhoz volt köze: a lányhoz. Bármi áron le akartam győzni őt.Oldalamra fordultam, és a bal kezem a fejem alá nyomtam. Hirtelen biztossá vált bennem, hogy mit kell tennem: a legjobbat kell kihoznom magamból, így én leszek a legjobb, és legyőzhetem őt.
   Mire idáig jutottam a gondolataimban, elnyomott az álom.
   Reggel korán bementem a suliba; meg akartam keresni az angoltanárnőmet. Előző nap Olívia valamiféle szintfelmérőről beszélt angolból. Semmi kedvem nem volt megírni a dolgozatot, így aztán azt találtam ki, megbeszélem vele a dolgot.
   Mikor bekukkantottam az ajtón, meg kellett állapítanom, hogy a tanári – a volt suliméhoz képpest – tágas, modern és csinosan berendezett. A falak mellett kétajtós irodai szekrények álltak, a terem közepén pedig közepes méretű íróasztalok.
   A korai időpont ellenére már bent volt az osztályfőnököm és még pár, számomra ismeretlen tanár.
   - Zack! – nézett fel rám offő, aki pont velem szemben ült az asztala mögött. – Mit keresel te itt ilyenkor?
   - Az angoltanárnőmet – válaszoltam egyszerűen. –, Erdeiné tanárnőt.
   Tegnap, mikor az offő lediktálta az idén minket tanító tanárok nevét, külön figyeltem, hogy ki tanítja az angol haladó csoportot. Innen tudtam, hogy kit kell keresnem.
   - Mit akarsz te tőle? – kérdezte nem túl kedvesen, s ebből kitaláltam, hogy még mindig zabos, hogy tegnap csak úgy leléptem az órája közepén.
   - A szintfelmérőt szeretném vele megbeszélni – mondtam.
   - Ülj le kint – utasított. – Majd ha megjön, szólok neki, hogy keresed.
   - Köszönöm – bólintottam és megfordultam.
   A folyosón állt egy nagy, sötétkék kanapé és két, kényelmesnek látszó fotel, ugyanolyan színben. A hozzám közelebb esőbe ültem.
   Szinte becsengőig ott ültem a fotelben, mire végre kijött hozzám egy nő. Elég volt csak ránéznem, hogy tudjam: ő az angoltanárom. Látszott a viselkedésén.
   Az nő ugyancsak fiatal, molett alkatú volt. Az arca viszont – Olíviával ellentétben – inkább szigorúságról tanúskodott. 
   - Jól hallottam? – szólalt meg a tanerő meglepően mély hangon. - Kerestél.
   - Öhh, igen – mondtam, meglepődve a hangján. -, mármint – váltottam angolra. -, szerettem volna beszélni a tanárnővel a szintfelmérőről.
   A tanárnő homlokráncolva nézett rám.
   - Igen? Hallgatlak – bólintott.
   - A nevem Zack – mondtam továbbra is angolul. – Új diák vagyok itt, most kezdtem. Azt hallottam, meg kellene írnom egy szintfelmérőt, hogy megtudjuk, milyen szinten állok. Csak azt szeretném megkérdezni, nem lehetne-e, hogy enélkül kerüljek be az ön csoportjába.
   A tanárnő gondolkodva nézett rám. Tudtam, hogy a kiejtésem tökéletes volt, elvégre Apu, aki nagyon sokat járt ki Angliába, és tökéletesen tudott angolul, minden nyáron, amit együtt töltöttünk, csak angolul beszélt hozzám. Így aztán nem csoda, ha tökéletesen beszéltem a nyelvet. Most végre ennek is hasznát láttam.
   - Nos – kezdte. – Nem is tudom… Ezt így, látatlanból… - A tanárnő gondolkodva nézett rám. Tudtam, hogy azon töpreng, vajon tudok-e annyit, mint a haladó csoportja.
   - Akkor, tessék tesztelni – mondtam hirtelen ötlettől vezérelve. - Nem akarok lemaradni az anyaggal.
   - Hmm… - nézett rám a nő elgondolkodva. - Majd meglátom. Most pedig, ha megbocsátasz… - És faképnél hagyott.
   Nem bántam. Ezt már egy fél sikernek tartottam. Megkerestem a termet, ahol a következő órám lesz. Fizika a fizika előadóban, ami a harmadikon van. Bementem a terembe, és mire leültem a helyemre, már be is csengettek. Biztos voltam benne, hogy meg tudom győzni a tanárnőt.
   Az első két órám kellemesen telt. Fizikából egyelőre nem vettünk semmit, irodalomból pedig a tanár a másodikos anyagból kérdezgetett. Hála istennek, a nevemet még nem tudta, így békén hagyott. A többieket viszont elég szépen zavarba hozta a kérdéseivel, amikre elméletben kapásból kellene tudniuk a választ.
   Szeptemberhez képest még igen meleg volt, így a nagyszünetben Marcival és egy másik osztálytársunkkal, Józsival kimentünk az udvarra, és leültünk a padok egyikére.
   Maga a suli, mint megtudtam, egy régi, az 1900-as évek elején épült református iskola épülete volt. Az azóta eltelt több mint 100 évben aztán kinőtte az épületet, és elköltözött, s akkor jött a helyére a mostani iskolám.
   Az épület U alakú volt, és az utcáról nem lehetett belátni az udvarára. Az U alján volt a tanári és a szertárak, a két párhuzamos oldalában pedig maguk a tantermek.
   A két, tantermeknek helyet adó szárny között elterülő udvaron telepedtünk le, amit a tanárinak és szertáraknak helyet adó „C”- szárny eltakart a bámészkodó tekintetektől.

   Az iskola udvarán volt egy focipálya, egy kosárlabdapálya, amelyekre a termekből tökéletes kilátás nyúlt, a távol ugró gödör, valamint a mindezeket körbekerítő futópálya.

   Az udvarnak azt a részét, ahová a padokat tették, fák és bokrok vették körül, így az embernek valahogy olyan érzése volt, mintha egy erdei tisztáson lenne, vagy valami hasonló.
   Miközben én ezeket nézegettem, Józsi és Marci tovább magyarázta az iskolánkban folyó dolgokat, mint például az évfolyamok közötti focimeccseket, stb. Épp meg akartam kérdezni, hogy milyenek az itteni tanárok, mikor a tekintetem megakadt az ajtón, és a jól ismert furcsa érzés kerített a hatalmába. Hat lány lépett ki az udvarra, akik közül kettőt már látásból ismertem, egyet pedig már közelebbről.
   Nóriék leültek előttünk az egyik padra, és én kihasználtam ezt.
   - Ki az a lány, ott, velem szemben, a padon? – kérdeztem Józsit. Nem akartam, hogy tudják, már egy kicsit ismerem.
   - A világoskék pulcsiban? – kérdezett vissza Józsi, fél vigyorral az arcán. Ugyanilyen arckifejezéssel bólintottam. - Az Nóri – nézett vissza a lányra. - Elég jól néz ki, mi? De ne fecséreld rá az időd, tök felesleges!
   - Miért? – kérdeztem kíváncsian. Ez érdekes…
   - Mert sose jár senkivel a suliból – kotyogott közbe Marci.
   - Azt meg honnan tudod? – nevettem.
   - Ne is tudd, hány srácot kosarazott már ki – emelte égnek pillantását Józsi. - Meg aztán... egy kicsit furcsa is - tette hozzá
   - Ezt hogy érted? – kérdeztem tök feleslegesen, ugyanis tudtam rá a választ. De hát, ha már egyszer belekezdtem a szerepem játszásába, nem hagyhattam abba.
   - Olyan, mintha néha nem is lenne itt – magyarázta Józsi. – Néha mintha lélekben egészen máshol járna…
   Ezt meg tudom érteni. Elég fura lehetett, ha a csaj a randi közepén idegesen felkapja a fejét, vagy látni az arcán, hogy egyáltalán nem figyel rád.
  - Csak nem tapasztalatból beszélsz? – vigyorogtam, mire Józsi belém bokszolt.
   Ránéztem a lányra. Ahogy ott ült a pad tetején, és a barátnőivel beszélgetett, még én is megnéztem magamnak. Szó, ami szó, tényleg csinos volt a kék farmerjében és a világoskék pulcsijában. De aztán beugrott a tegnapi beszélgetésünk, és a vágy, hogy odamenjek hozzá, átcsapott valami egészen másba. Eszembe jutott az idegesítő tudálékossága… az az én-vagyok-a-hercegnő viselkedése… Legszívesebben a falra másztam volna tőle.
   A lány hirtelen felkapta a fejét, és egy végtelennek tűnő pillanatig a szemembe nézett. Lehet, hogy rosszul láttam, de mintha némi félelmet olvastam volna ki a tekintetéből.
   A pillanatnak a csengetés vetett véget. Én és Marci elindultunk az angolóránkra, miközben a srác valamiféle focimeccsről regélt, ami engem egyáltalán nem érdekelt. Józsinak ilyenkor németórája volt, a suli másik végében.
   Mikor beléptem a terembe, döbbenten láttam, hogy Nóri ott ül, az ajtó felőli oldal második padjában. Na, ez jól kezdődik… - nevettem magamban, és elhelyezkedtem Marci mellett, az ablak felőli oldal második padjában. Egy vonalba kerültem a lánnyal, s ha oldalra fordítottam a fejem, nyílegyenesen őt láthattam.
   A tanárnő belépett, s kezdésnek felém fordult:
   - Nos, akkor halljuk, honnan jöttél, és mi okból választottad pont a mi iskolánkat! – kérte, mindezt persze angolul.
   Megköszörültem a torkom, és elmagyaráztam, hogy a szüleim elváltak, és Anyuval ide költöztünk. A sulit pedig csak úgy, találomra választottuk ki.
   Igyekeztem minél több szót használni, minél jobbnak látszani, s a tervem bejött: a tanárnő előbb csodálkozva nézett rám, majd elismerően bólintott.
   Jobbra néztem, s elkaptam Nóri arckifejezését. Döbbenten meredt rám.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés