Nóri

Az első kihívás 
 

   Felemeltem a fejem a különös érzésre; már előre tudtam, ki lesz az érkező, s közönyösen néztem a fiút, amint belépett a terembe.
   Egy sárga pólót viselt és egy laza térdnadrágot. Először körülnézett, majd elindult a gerenda irányába. Elhúztam a számat, mikor az ott gyakorlók utat engedtek neki. Ezt csak a legjobbnak lehetett volna megengedni és legjobb tudomásom szerint, az én voltam…
  - Merre jársz? – térített vissza a bemelegítéshez Rebeka hangja, mire ránéztem a lányra.
   Rebeka 180 centi körül járhatott. Hosszú, sötétbarna haja volt és barna szeme. Most is, mint mindig, az egyik kedvenc fekete pólóját viselte a sok közül, melyek már szinte a védjegyévé váltak a fekete szemceruzájával együtt.
   - Semerre – mondtam, és visszafordultam a bordásfalhoz, hogy folytassam a félbeszakadt bemelegítésemet.
   - Ahha – felelte és előre hajolt, hogy kilazítsa a vádliját. – Akkor ezek szerint teljesen rosszul láttam, hogy az új fiút nézegetted…
 - Egyáltalán nem nézegettem! – fortyantam fel.
   - Oké.
   Rebeka nem firtatta tovább a dolgot, amit nagyra értékeltem. Közben Zack felmászott az öt méter magasan levő gerendára, és ugyanazt a gyakorlatot mutatta be rajta, amit én, azon a bizonyos tesiórán. Csak éppen a fiú – úgy éreztem – százszor jobban csinálta.
 

Karba tett kézzel leültem a bordásfal tövébe. Megpróbáltam az ellenkező irányba figyelni, s nem azt lesni a szemem sarkából, hogy mit csinál éppen, de legnagyobb bosszúságomra, a szemem mintha külön életre kelt volna: szinte percenként a fiúra néztem.
   Még most is ki tudott borítani a srác, pedig a suliban megpróbáltam levegőnek nézni, itt pedig elkerülni őt. Igaz, eddig inkább kevesebb, mint több sikert értem el.
   Mikor a srác egy szaltóval leugrott a gerendáról, úgy éreztem, betelt a pohár. A srác mindent elvesz tőlem…
   - Mára nekem elég volt – mondtam Rebekának és felálltam. 

   A lány döbbenten nézett vissza rám.
   - De hiszen alig egy fél órája jöttünk! – mondta.
   - Most nincs kedvem ehhez az egészhez – mondtam kicsit nyafogós hangon -, meg amúgy is, fáradt vagyok. Ki jön velem? – néztem körbe az itteni barátaim között.
   - Mi még maradunk egy kicsit – mondta Ármin, a legjóképűbb srác, akit életemben láttam: magas volt, fekete hajú és zafírkék szemű. Modellként dolgozott az egyik ügynökségen, és 17 éves kora ellenére ő volt a legkeresettebb a szakmában. Persze soha, egy percig nem gondolt arra, hogy ezért kilépjen a központból, de ha akarná, megtehetné, hisz így is megáll a lábán. Egy-egy alkalommal többet keres, mint a két szülőm együttes évi fizetése.
   - Oké – bólintottam, és megindultam kifelé a teremből.
   Mielőtt azonban bezártam volna magam mögött az ajtót, vetettem egy pillantást Zack-re. A srác épp egy újabb gyakorlatba fogott bele, s látszólag nem is törődött velem, mégis meg mertem volna esküdni rá, hogy alig egy perce még engem figyelt.
   Paranoiás!
   Bementem az öltözőbe, és magamra kapkodtam a ruháim. Épp a vékony kabátomba bújtam bele, mikor valaki halkan bekopogott.
   - Gyere! – mondtam, és a vállamra vetettem a félvállas táskám. Felesleges volt az iskolatáskámat hozni, ugyanis mindent, amire szükségem volt, megtaláltam az öltözőszekrényemben.
   Alex lépett be az öltözőbe.
   - Készen vagy? – kérdezte. – Nekem is elég volt mára…
   - Oké, rendben - mondtam. – Mi lenne, ha lemennénk a játszira? – kérdeztem hirtelen.
   - Felőlem! – rántott egyet a vállán. – Bár nem volt elég a mai edzés? – nézett rám szemöldök ráncolva.
   - Nem – mondtam kicsit mogorvábban. Zack miatt szinte semmit nem csináltam…
   Némán tettük meg a játszótérig tartó utat. Már megint rossz kedvem lett. És már megint miatta…
   A játszótér, mint mindig, most is kihalt volt. Sóhajtottam.
   - Csináljunk láncot! – kérte az öcsém.
   Ennek a játéknak a szabálya egyszerű volt: csak csináld a másik után, majd a végére találj ki valami újat.
   - Nem is tudom… - mondtam, majd az öcsémre néztem, akinek az arcán már megjelent egy hatalmas vigyor. Felvillanyozódott.
   - Jaj, dehogynem! – mondta, és lekapta a dzsekijét.
   - Csak ketten vagyunk – Próbáltam ellenállni a vidámságnak, ami az öcsémből áradt.
   - És ez mióta akadály? – kérdezte, miközben felmászott a hinta tartórúdjára.
   Ő is, mint minden vadász, már teljesen hozzászokott a magassághoz - jóformán még 13 évesen, a felkészítő táborban. Már egyáltalán nem jelentett gondot ilyen magasságban gyakorlatoznia.
   Felnéztem rá: az öcsém oldaltartásban tartotta a kezét, és végigegyensúlyozott a tartórúdon.
   - Na, jól van – mondtam mosolyogva -, akkor kezdd!
   - Csak aztán nehogy én nyerjek! – vigyorgott.
   - Csak szeretnéd! – nevettem én is.
   Mind a ketten tisztában voltunk a tényekkel: ügyesebb és tapasztaltabb voltam nála, de ez egyikünket sem zavarta. Így lehetett az, hogy a maga korosztályában ő volt a legügyesebb.
   Végigszaladt a gerenda tartórúdján, majd szaltózva leugrott a földre. Már-már vettem volna a levegőt, hogy ijedten rászóljak, de az aggodalmam alaptalannak bizonyult: a mozgása tökéletes volt, s így még csak meg se ütötte magát különösebben. Elmosolyodtam, nem először éreztem büszkeséget a közelében.
   Én következtem. Simán megcsináltam a gyakorlatát, majd a végére tettem egy tigrisugrást a földön. Ő folytatta és egyre nehezebb és nehezebb feladatokat tettünk bele.
   Furcsa érzés kerített hatalmába: vadászok közeledtek felénk. Egyáltalán nem zavartattam magam.
   - Gyorsan! Tarts bakot! – kértem. Meg akartam mutatni egy gyakorlatot az érkezőknek. – Légyszi! – tettem hozzá, látva a kétkedését.
   - Már megint?! – húzta el a száját motyogva. - Felvágós!
   Angyali mosolyt küldtem felé, mire sóhajtva lehajolt, s megtette, amire kértem: fellendített. Elég volt a lendületem ahhoz, amit akartam: egy hátraszaltóval felugrottam a hinta tartórúdjára, és guggolva megérkeztem. Vigyorogva felálltam, és meghajoltam az érkezők felé. Jóformán meg sem kellett néznem, hogy tudjam: a barátaim ott állnak a játszótér korlátja mögött és engem néznek.
   A korlát mellett Rebeka állt karba font kézzel és rosszallóan nézett rám. A lány talpig feketében volt, mint mindig: fekete nadrág, fekete póló, fekete cipő. Hosszú, leengedett állapotban derekáig érő középbarna haját összefogta egy hajgumival.
   Mellette állt Robi és a korlátnak támaszkodott. Ő mindig is a csapat bikája volt, nála erősebb embert nem ismerek. 80 kiló tömény izom. Ami a magasságát illeti, közel volt a 190 cm-hez. Barna haja volt és barna szeme.
   Sanyi 600 wattos mosolyával az arcán, integetve nézett rám. Ő volt az az ember, akiről még az özönvíz sem áztatja le a mosolyt. Sötétbarna hajával, zöld szemével szinte nem volt lány, aki ellent tudott volna állni neki.
   A kedvenc szépfiúm is megérkezett: Ármin, aki kecsesen a korláton ült.

   Ők négyen voltak a legjobb barátaim a vadászok közül. 13 évesen, még a felkészítő táborban ismerkedtünk meg, s azóta is tartjuk a kapcsolatot, hála a központnak, hiszen még ha más-más középiskolába járunk is, hetente legalább egyszer biztos találkoztunk: az edzésen.

   Mi hatan – legnagyobb bosszúságomra ebbe a hatba bele kellett számolnom Zack-et is - voltunk korosztályunk legtehetségesebb vadászai. Az öcsém a következő korosztályba tartozott.

   - Gondoltuk, hogy itt leszel – kiabált oda Ármin. – Csak azt magyaráznád el egyszer, hogy minek kell felvágnod…
   Vigyorogva leültem a hinta tartórúdjára és gyerekesen elkezdtem lóbálni a lábam, tökéletesen megjátszva a vidám, gondtalan kislányt. Mindig, valahányszor megtehettem lelepleződés nélkül, ezt a szerepet adtam elő.
   - Miért is ne? – mosolyogtam tovább.
   - Gyere már le, nem akarok felnézni rád! – ugratott Robi.
   - Köszi, én is szeretlek! – mondtam és hátra lendültem. Egy pillanatig csak a térdemmel tartottam magam, majd hátra szaltóval, guggolva érkeztem a földre.
   - Esküszöm – mondta Rebeka, miközben megindult felém -, egyszer még ezzel fogsz a sírba vinni…
   Már vettem a levegőt, hogy visszavágjak, de Ármin belém fojtotta a szót.  
   - Jól gondoljuk, hogy láncoztok?
   - Aha – mondtam. A következő pillanatban azonban megdermedtem: megcsapott egy új érzés. Valaki közeledett felénk. Már-már követtem volna a többiek példáját és én is nyúltam volna a pisztolyom után, mikor végre felismertem az illetőt és leengedtem a kezem.
   - Én is beszállhatok? – szólalt meg egy testetlen hang a közeli fák mögül, és Zack lépett elénk. – Vagy zavarok? – nézett rám egy gyors oldalpillantás erejéig.
   Döbbenten meredtem rá, de most legalább sikerült megőriznem az egyensúlyomat, nem úgy, mint nem is olyan rég a tornateremben.
   Lopva körbenéztem a barátaimon. A négy fiú – Sanyi, Robi, Ármin és Alex – közönyösen nézett Zack-re, Rebeka pedig kérőn nézett rám. Vállat vontam.  
   - Rendben – mondtam és elfordultam a többiektől, hogy magamra tudjam ölteni a semlegesség álarcát.
   Belül pedig üvöltöttem mérgemben.

 

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés