Nóri

 A második büntetés

   Másnap reggel korán keltem. Ránéztem az íróasztalomon tornyosuló könyv halomra. Tudtam, hogy ezt még megbánom, de most nem törődtem a tanulással. Most mindennél fontosabbnak tartottam, hogy Zack-et legyőzzem.
   Felöltöztem és még mielőtt Alex megállíthatott volna, bementem a központba. Döbbenten láttam, hogy Zack is ott volt. Elmosolyodtam a gondolatra, hogy végre visszafizethetem neki azt a sok keserűséget, amit az utóbbi időben le kellett nyelnem tőle.
   Kinyújtottam az izmaim. Tudtam, hogy délután szükségem lesz az erőmre, így teljes mértékben be kellett melegítenem. Oldalra néztem, így láthattam, hogy Zack is ugyanezt csinálja.
   Kornél eközben gondolkodva nézte az ügyködésünket. Most ő volt a felügyelő-tanárunk, hogy semmi őrültséget ne kövessünk el és megakadályozzon bennünket, ha mégis a fejünkbe vennénk valami oltári nagy hülyeséget.
   Elmosolyodtam a gondolatra, hogy pont azt fogjuk csinálni pár óra múlva, amitől itt meg akar védeni minket.
 

A terem egyre jobban megtelt. Úgy tűnt, mindenki értesült a közelgő összecsapásról. Csak remélni tudtam, hogy Kornél fülébe nem jut el semmi.
   De volt két dolog, amiről teljesen megfeledkeztem. Az egyik a bámészkodók fecsegése volt.
   - Hallottad, hogy mit terveznek ma délutánra? – kérdezte a fülem hallatára Réka, egy 15 év környéki lány.
   - Ja – bólintott a csapattársa. – Hallottam. S olyan pletykák is terjengnek, hogy már tegnap majdnem kinyírták egymást… De majd ma délután minden kiderül… Csak annyit remélek, mind a ketten megússzák ép bőrrel…
   - Hát – szólt közbe egy 16 éves srác. -, ha abból indulsz ki, hogy a "legjobb " címért szállnak szembe, akkor nem számíthatsz sétagaloppra….
   Dühösen kaptam feléjük a fejem. Ha Kornél megtudja, akkor örülhetünk, ha megússzuk egy fejmosással. De ha ezek így folytatják, Kornél előtt már nem sokáig marad titok…
   A másik, amivel nem számoltam, s ami szerintem tényleg a vesztünket okozta, az Mara volt és a gondolat-olvasási képessége.
   - Nóri, Zack, azonnal gyertek ide! – csattant hirtelen Kornél mennydörgést idéző hangja. Rögtön tudtam, hogy lelepleződtünk.
   Aggódva néztem Kornélra, majd lehajtottam a fejem és engedelmeskedtem. Zack is ugyanígy tett.
   - Mind a ketten! Azonnal befelé az irodámba!
   Némán, úgy, ahogy voltunk, követtük Kornél parancsát. És felcammogtunk a lépcsőn, be az irodájába.
   Kornél feleslegesen bezárta maga mögött az ajtót. A hangját szerintem még odalent, az edzőteremben is kristálytisztán hallották.
   - Mégis mi a nyavalyát képzeltetek?! Fényes nappal, mikor bárki megláthat titeket, párbajozni akartok?! Ráadásul pont ti ketten, a két legjobb?!
   - Párbajozni? – kérdeztem vissza. – Mi csak be akartuk fejezni a láncot… - tettettem a jó kislányt.
   - … hogy megtudjátok, ki a jobb! Ti tényleg azt hittétek, hogy nem fogok rájönni? Ki akarjátok nyírni a másikat és be akarjátok záratni ezt a központot?
   - Nem, Kornél – mondtam. Zack csak állt, mint aki karót nyelt és nem szólt egy szót sem.
   Elsőre azt hittem, azért nem, mert megijedt Kornéltól, de aztán ránéztem az arcára. S megdöbbentem attól, amit láttam. Zack-et teljesen hidegen hagyta, hogy Kornél mennyit üvöltözik vele. Szinte már azt vártam, mikor kezd el fütyörészni…
   Döbbenten néztem vissza Kornélra. Vajon ki árulta el a titkot?
   - Ennyire nem lehettek ellenségei egymásnak! – mondta Kornél és leült az íróasztala mögötti kényelmes székébe. – Fényes nappal, ráadásul hétvégén, mikor bárki megláthat titeket! Ki ennek az értelmi szerzője?
   - Kornél! – próbált közbevágni halkan Zack, de nem sok eredménnyel.
   - Mindegy, nem is érdekel, hogy ki kezdte el ezt az egészet! Büntetésül, estig itt maradtok! Azt teszitek, amit mondok! És mától kezdve minden nap, este hatra itt vagytok! Addig edzetek, amíg ÉN azt nem mondom, hogy elég! Világos voltam?!
   - De, Kornél! Mi lesz a sulival? – éreztem. – Ráadásul fakultációink is vannak!
   - Gondoltatok volna előbb a sulira meg a fakultációkra! Ezt köszönjétek magatoknak! Magatoktól is rájöhettetek volna, hogy mennyire veszélyes láncozni, vagy akár gyakorlatozni a nyílt utcán! Nem beszélve arról, hogy ez életetekkel is játszotok, ha párbajoztok! Azt hittem, mind a ketten, magyarázat nélkül is feléritek ésszel, hogy mi történne, ha az emberek megfejtenék ezt a titkot! Tömegpánik lenne! Aztán meg ott vannak a szüleitek! Mit gondoltok, mit szólnának hozzá, ha történne veletek valami, csak azért, mert egyszerűen nem bírtok közös nevezőre jutni?!
   Ez enyhe kifejezés…
   - Kornél! – kopogott Mara, majd bedugta a fejét az ajtón. – Róbert megérkezett!
   - Mondd meg neki, hogy azonnal megyek! – mondta Kornél a lánynak, majd visszafordult felénk. - Ami pedig titeket illet, nem teszitek ki a központból a lábatokat, amíg én azt nem mondtam! Irány az edzőterem!
   Egymás után léptünk ki a szobából. Zack szokatlanul csöndes volt, de valahogy volt egy olyan érzésem, ez csak átmeneti. Nem is tévedtem…
   - Mi a fenének jártatod a szádat?! – dörrent rám.
   - Nem én fecsegtem! – mondtam. – Nem tőlem tudta meg!
   - Naná, persze. Majd én voltam, mi?
   - Nem csak mi tudtunk a dologról. – mondtam és megálltam a folyosó kellős közepén. Körülöttünk egy árva lélek sem volt. – Bárki lehetett!
   - Nem meglepő, tekintve, hogy a barátaid…
   - Na, álljon meg a menet! – álltam elé. Nem igazán érdekelt, hogy közel 20 cm van közöttünk, nem bírtam lenyelni tőle, ha a barátaimat bántja. – Ők nem fecsegnek!
   - Az előbb még te is azt állítottad, hogy bárki lehet! És a bárkibe a barátaid is beletartoznak – mondta.
   - Ne forgasd ki a szavaimat! – sziszegtem, de aztán megdermedtem, ugyanis Zack lehajolt hozzám. Már csak 5 cm volt közöttünk a távolság, s ez egyre csak csökkent… A pulzusom hirtelen az egekbe szökött, s hirtelen csak ürességet éreztem a fejemben. Hátrahőköltem és gyorsan hátrább léptem.
   - Különben is! Elfelejted, hogy Mara meg a többi vámpír gondolat-olvasó! – mondtam halkan, kerülve a tekintetét.
   Ezen mintha elgondolkozott volna, majd felegyenesedett és megjelent az szája szélén egy apró, gúnyos mosoly.
   - Na, jól van, kicsi lány…
   - Nóri! – vágtam a szavába. – Nórinak hívnak és nem kicsi lánynak!
   - Nem mondod, kicsi lány! – gúnyolódott.
   - Mi annyira jó benne, hogy felidegesítesz?! – kiabáltam.
   - Viszlát, kicsi lány! – azzal megfordult és otthagyott.
   Azt hittem, ott üt meg a guta.
   Egész nap az edzőteremben voltunk. Mindig volt körülöttük egy Bizalmas, s ha csak egy lépést is tettünk a kijárat felé, máris ott volt a sarkunkban. Sóhajtottam és visszamentem a szőnyegre, hogy legalább ha mást nem is tehetek, gyakoroljak egy kicsit. Zack kötelet mászott.
   Délután, mikor már kiürült a terem, elkezdtük végre a bűntető-munkát a trapézon.
   A feladat röviden annyi volt, hogy meg kellett bíznunk a másikban. Ugrások során át, mindig. Nekem abban kellett bíznom, hogy elkap, mielőtt még lezuhannék – a biztosító hálóba. Ahányszor ez megtörtént, büntetésként annyiszor 20 perccel tovább maradtunk.
   A maga a feladat nem lett volna nehéz: trapézon belendülni, elengedni, dupla szaltózni, Zack elkap, visszahajít, tökéletes ívben a trapézon landolni. Újra és újra.
   Ha ez már ment, akkor jött a nehezítés, ami abból állt, hogy nem duplaszaltóval ugrom, hanem állandó forgással, pont, mint egy balerina.
   Miközben mi dolgoztunk, Kornél csak állt a biztosító háló mellett, karba tett kézzel és figyelte, hogy minden rendesen menjen.
   A gyakorlat közben pedig néha még lélegzethez sem jutottunk, nem hogy veszekedjünk egymással. Így aztán néma csendben dolgoztunk.
   Mikor már még annyi lendületem se volt, hogy a pörgést kibírja, Kornél leállított minket.
   - Rendben van. Mára elég. – mondta.
   Annyi erőnk még volt, hogy kikászálódjunk a biztosító hálóból, de több már nem: ott, ahol álltunk, Zack-kel egymásnak hátat vetve összeestünk. Jól éreztem a hátán az összes lélegzetvételét. Bár én végeztem a nehezebb munkát, azért ő kapta el - a gyakorlatok mellékhatásaként – a testem súlyának többszörösét.
   A több mint négy óra gyakorlásnak köszönhetően az összes izmomat éreztem. Még azokat is, amelyekről eddig azt sem tudtam, hogy létezik…
   Hátrahajtottam a fejem, Zack vállára.
   - Nos, akkor holnap is találkozunk este 6 órakor ugyanitt – mondta Kornél és felvette a földről az ásványvizes palackját.
   - Holnap… is?! – bukott ki belőlem a kérdés zihálva.
   - Igen, holnap is. Így legalább egy életre elfelejtkeztek még a párbaj gondolatáról is…
   - Az biztos – motyogta Zack.
   -… és arról is, hogy utáljátok a másikat. – fejezte be a mondatát Kornél.
   Erre egyikünk se mondott semmit. Én, a magam részéről, még most is utáltam, hogy vele kellett dolgoznom. És volt egy olyan érzésem, hogy nem csak én érzem így.
   - Akkor, holnap! Zárjatok be magatok után – adta ki az utolsó utasítását mára Kornél és otthagyott minket.
   A következő tíz percben csak az egyre csillapodó zihálásunk törte meg a csendet. Még mindig nem éreztem biztosnak, hogy fel tudok állni, de éreztem, hogy Zack megint legyőz ebben, ugyanis elkezdett mocorogni.
   - Na, gyerünk, talpra, kicsi lány! – mondta.
   - Mikor szoksz már le erről?! – kérdeztem fájdalmas grimasszal az arcomon.
   - Egy darabig nem – jelentette ki Zack és feltápászkodott mögülem, amitől én eldőltem, mint egy zsák. – Ne légy már szánalmas! – nyújtotta felém a kezeit, hogy felsegítsen.
   Döbbenten néztem a kinyújtott kezekre, majd a szemébe. Sose volt még ilyen kedves velem.
   Elfogadtam a segítségét és felhúzott a földről. Mikor már talpon voltam, azonnal elengedett.
   - Tényleg nem ártana fogyóznod… - azzal megfordult és megindult az ajtó felé..
   Éreztem, hogy a segítsége iránt érzett hálám átcsap utálattá.
   - Gyere már – szólt rám az ajtóból. -, vagy esküszöm, hogy bezárlak!
 

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés