Nóri

A nem várt megbízás

   Gyorsan el kellett húznom a csíkot. Nem akartam, hogy Ezékiel – vámpír lévén – még többet kiolvasson a fejemből. Már így is a frász kerülgetett, mikor kijelentette, hogy nem látjuk a másikat tisztán, meg hogy ismeri a gondolataimat. Még csak az hiányzott, hogy rájöjjön… hogy azt is kiolvassa… Mindegy, hogy mit. 

   Egyedül mentem haza a kihalt utcákon. Nem bántam. Közben azon is töprengtem, vajon ki lehet ez az Ezékiel, azon kívül, hogy vámpír és Bizalmas. Honnan ismerik egymást Zack-kel? És mit jelentett az, hogy „a te életeddel ezelőtt”?Ezékiel bámulatosan jóképű volt: sötét szinte fekete hajával és smaragdzöld szemével ő lehetne a legsármosabb színész. Már ha színészkedne.
   Hazamentem. Anyuék még nem voltak otthon, ami nem is volt csoda. Ránéztem az órára: az fél hetet mutatott. Szinte vágyakozva gondoltam a nyárra, amikor még ebben az időpontban is süt a nap.
   Még volt egy jó fél órám, hogy Anyuék haza jöjjenek. Az utóbbi időben leghamarabb is csak 7-re estek be az ajtón.
   - Megjöttem! – kiabáltam az ajtóból, miközben felakasztottam a kabátom a fogasra.
   - Konyha! – hallottam az öcsém hangját.
   - Mit csinálsz te itt? – kérdeztem tőle, miközben odaálltam mellé, bár tök feleslegesen: még a vak is láthatta, hogy szendvicset készít. A fehér konyhapultunkon ki volt pakolva minden hozzávaló: kenyér, vaj, szalámi és a sajt.
   - Vacsorát – mondta minden figyelmét a vajazásra összpontosította, de hirtelen rám nézett. - Uhh… – kommentálta. - Veled meg mi történt?
   - Miért? – kérdeztem vissza döbbenten és megtapogattam az arcom, hogy megbizonyosodjak róla, nem kentem magamhoz semmit.
   - Olyan vagy, mint akin átment egy úthenger… - fordult vissza a vajhoz Alex.
   - Csak fáradt vagyok – mondtam vállat vonva.
   - Csináljak neked is egy szendvicset?
   - Nem, köszi. Asszem, megyek és lefekszem – nyomtam el egy ásítást.
   - Tényleg! – kapta fel Alex a fejét, mikor már fordultam volna a lépcső felé. - Mi van veled és Zack-kel?
   - Mi lenne? – kérdeztem vissza. - Még mindig olyan bunkó, mint volt. – És most kivételesen nem hazudtam a fiút illetően.
   - Ez érdekes – motyogta Alex. – Velem egyáltalán nem az.
   - Örülj neki! – válaszoltam és felmentem a szobámba.
   Aznap már nem gondoltam többet Zack-re.
   Másnap viszont annál is inkább. Kezdetnek angol órán osztotta a tanárnő párokra a csoportot. Legnagyobb bosszúságomra, az én párom a fiú lett.
   Zack kihúzta a mellettem levő széket, majd leült rá és szétterítette a pad felé eső részén a könyvét meg a munkafüzetét. Egyetlen egyszer sem nézett a szemembe, de abban a pillanatban nem is bántam.
   - Ki akarsz lenni? – kérdeztem a munkafüzeti feladatra bökve a fejemmel, miközben kinyitottam a könyvem, hogy keressek némi ötletet az eljátszandó párbeszédünkhöz.
   - Mindegy – mondta és beletúrt a hajába. Bosszúsan elhúztam a szám, mikor konstatáltam, hogy egyből felé ugrik a figyelmem.
   - Akkor én leszek az eladó, te pedig a vevő – döntöttem. Gyorsan a feladat felé hajoltam, hogy ne vegye észre a pillanatnyi zavaromat.
   - Rendben. – mondta vállat vonva. - Akkor kezdjük.
   Nem kellett sok idő, hogy készen legyünk a párbeszédük begyakorlásával. Aztán csak ültünk egymás mellett, egy szót se szólva a másikhoz.
   Nem tehettem róla, de mellette nem tudtam felengedni és úgy viselkedni, mint máskor. Zavarban voltam, bár nem igazán értettem, miért. Megint hatalmába kerített a jól ismert félelem, hogyha megmoccanok, vagy egy rossz szót szólok, leüvölti a fejem. Ami viszont mindennél jobban idegesített, hogy tudtam: ha ezt megteszi, képes lennék előbb mindenki szeme láttára sírva fakadni majd hanyatt-homlok kimenekülni a teremből.
   Zack azonban rám se hederített. Csak ült ott, mint aki karót nyelt, egy szót sem szólt. Jól látszott, hogy gondolatai messze járnak.
   Mikor végre ránk került a sor, felolvastuk a szöveget, majd abban a pillanatban, amint kicsengettek, felpattant és kiviharzott a teremből. Én pedig próbáltam bebeszélni magamnak, nem fáj, hogy még csak annyit se mondott, jó volt velem dolgozni. Bár nem is ő lenne, ha ilyet mondana…
   Megráztam a fejem, hogy magamhoz térjek. Már megint hülye vagy, Nóri!
   A következő órám etika volt, a lányokkal az osztályteremben és jó messze Zack-től.
   Az etika órám volt az egyetlen, ahol csak bent kellett lenni a teremben és csendben maradni. Akivel nem volt gondja a tanárnőnek a félév során, az simán megkapta az ötöst. Akire viszont többször rá kellett szólni, annak úgy romlottak a jegyei.
   - Ajjaj! – mondta Eszter, miközben lecuccoltam mellé és rám nézett. – Mi történt?
   - Zack. – mondtam röviden és egyszerűen. – Pármunkában vele osztottak össze.
   - Mit csinált? - kérdezte megértően.
   - Nyugi, semmit – és épp ez a gond. A következő pillanatban pedig elátkoztam magam ezért a gondolatért.
   Kipakoltam egy füzetet, amibe rajzolhattam az órán és elgondolkoztam. Valami miatt egy hülye ábránd vert szöget a fejemben: olyan jó lett volna, ha csak a szemembe néz. Vagy valami…
   - Nóri, figyelsz? -–térített vissza Eszter hangja.
   - Mi? -–kérdeztem zavarodottan.
   - Semmi, felejtsd el! – húzta fel az orrát a barátnőm és az óra hátralévő részében még csak rám nézni sem volt hajlandó, bármit is csináltam, bárhogy is próbáltam bocsánatot kérni tőle.
   Délután az edzés még a szokásosnál is fárasztóbb volt. Most, a nyár óta először mehettünk le a lőpályára. Mind a két kezemben és karomban az összes létező izmot éreztem. Ráadásként még nem is volt vége: mikor már mindenki indult volna haza, Kornél megállított minket.
   - Mindenki menjen be a könyvtárba!
   Összenéztünk. A könyvtárt csak akkor használtuk, ha meg kellett beszélni valamit. Furcsa helyzet…
   A könyvtár hatalmas volt. Körbe, mindenhol, kb. 2 méter magas könyves polcok teli könyvekkel és egy hosszú, faasztallal a közepén, amelyet körbevettek kényelmes, kipárnázott fa székek.
   Mikor mindenki elhelyezkedett, Kornél felállt és az asztalra támaszkodott.
   - Mindenki itt van? – kérdezte. Bár ő maga is tisztában volt vele, hogy ez egy költői kérdés. Ezek után a szavak után természetes, hogy mindenki megjelent. – Nos, akkor kezdjük. Ezékiel, lennél szíves…?
   Döbbenten néztem rá; csak most vettem észre a fiút. A vámpír küldött felém egy bátorító, kedves mosolyt, majd belefogott a mondandójába.
   - Nos, a Tanács azért küldött ide, hogy figyelmeztesselek titeket. Nem tudom, hallottatok-e már róla, vagy feltűnt-e, de az elmúlt időszakban megnövekedett az eltűnt Bizalmasok száma. Ami már magában is veszélyes, ráadásként most már vadászok is eltűntek. Csak a múlt héten 2 Bizalmas és 3 vadásznak veszett nyoma. Hiába tettünk meg mindent mind a két faj érdekében.
   - Mi az, hogy eltűnnek a Bizalmasok? – kérdezte Robi. – A Bizalmasok nem szoktam eltűnni! Vadászok vigyázzák őket! Ráadásul ők is vámpírok! Akkor mégis hová tűnhetnek el? Miért? Vagy mi a jó ég folyik itt?!
   - Sajnos, nem tudunk rá magyarázatot találni…
   - De mégis miért rabolnak el vadászokat is? – kérdezte ez egyik újonc.
   - Nem tudjuk – Ezékiel egy futó pillantást vetett Zack-re. – Nincs semmi nyomunk. Ezért nyomatékosan megkérnélek rá, hogy ha egy mód van rá, mindig párosával menjetek. Bárhova.
   Nem tudom, honnan jött, de hatalmába kerített az a biztos tudat, hogy Ezékiel nem mondott el mindent.
   - Jól van – mondta Kornél. – Csak ennyit akartunk. Mindenki elmehet. Nem mondom, hogy nincs semmi baj, de nem akarok még több áldozatot. Kérek mindenkit, hogy legyen még a szokottnál is óvatosabb! Mehettek.
   Felálltam a székről, de megtorpantam és az ajkamba haraptam. Valami nem stimmelt. Oké, hogy eltünedeznek vámpírok, de emiatt még nem szokott Kornél ennyire baljóslatú arcot vágni. Körbe néztem, mire meglepve vettem tudomásul, hogy nem én vagyok az egyetlen, aki hezitál: Zack-kel kezdve az összes végzős csak állt a széke mögött és várakozva nézett Kornélra, miközben mindenki más kisorakozott a könyvtárból. Ezek szerint csak mi vettük észre…
   - Na, jó! Mi az, amit nem mondotok el?– nézett vádlón Zack Ezékielre, s volt valami a fiú tekintetében, ami egy kicsit meglepett. Olyasmi pillantás volt ez, mint mikor tudjuk a legjobb barátunkról, hogy titkol valamit, de istennek se hajlandó elárulni, hogy mit. Tudom, hogy titkolsz valamit és azt is tudom, hogy nem akarod elárulni, de ha így folytatod, nagyon berágok! – üzente Zack a tekintetével.
   Kornél és Ezékiel váltott egy pillantást, majd Kornél ránk nézett. Láthatott valamit az arcunkon, ugyanis előbb lemondóan sóhajtott, ezután pedig bólintott a vámpír felé: engedélyt adott, hogy mindent elmondjon. Kornél isztában volt vele, hogy kíváncsi természetű társaságunk előtt nem sok minden marad titokban, így akár engedélyt ad rá, akár nem, valahogy kiderítjük az igazságot, s sokkal jobban jár ő is és mi is, ha a jelenlétében kérdezősködünk, semmint a háta mögött.
   - Azt – vett egy nagy levegőt Ezékiel és barátja szemébe nézett. -, hogy nem csak vadászok és Bizalmasok estek áldozatul, de Semleges vámpírok is, vagyis olyanok, akik csak egyszerűen szeretnének elvegyülni az emberek között. De még ennél is tovább megyek: most már közönséges embereknek is nyoma veszett. És ki tudja, hogy a veszélyes vámpírok közül nem-e tűntek el… Vagyis lassan ott járunk, hogy mindenki – hangsúlyozta. – veszélyben van.
   Az eddig is természetes volt, hogy a Semleges vámpírok eltűntek. Ennek több oka is lehetett: vagy a szomszédok rájöttek a titkukra, vagy túl sok ideje voltak egy adott helyen. Így aztán hirtelen felszívódtak, majd pár héttel később bejelentkeztek a legközelebbi központban és a rejtély megoldódott. De a Bizalmasokkal már más volt a helyzet, hiszen ők nem nagyon mutatkoztak az emberek előtt, hiszen mindannyian egy-egy központban dolgoztak, esetleg az Uralkodói Palotában, ahol minden adva volt, hogy elkerüljék az emberekkel való nagyfokú kommunikációt, így az eltűnésekre nem volt magyarázat. Ráadásul, ha a Semlegeseket nézzük, nekik pedig semmi közük sem volt a vadászokhoz, így annak sem volt értelme, hogy elrabolják őket, mondjuk információszerzés céljából.
   - Ők is? Az meg hogy lehet? Mi az, hogy eltűnnek? – kérdezte Sanyi. – Újfajta vámpír-járvány van, vagy mi a fene?
   Ezékiel megsemmisítő pillantást vetett a fiúra.
   - Nem tudunk semmit e téren – mondta végül. – Oké, ez túlzás – tette hozzá. -, mert azt például tudjuk, hogy semmi közös nincs az áldozatokban, azt is, hogy csak nagyobb városokban történnek emberrablások, meg hogy a helyszínen nem sok nyom utal a védekezésre. Ha egy vadász azt érzi, hogy a vámpírok bekerítették, előkészül, nem?
   - Nem lehet, hogy azt hiszik, egy ismerős? – kérdeztem. - Tényleg, az nem lehet, hogy esetleg egy ismerős az elkövető? – mondtam a tegnapi jelenetet alapul véve. Én nem éreztem, hogy ki az idegen vámpír, ennek ellenére Zack felismerte Ezékielt, mielőtt még a lámpa fénykörébe ért.
   - Nem tudunk semmit – válaszolta ingerülten Ezékiel, miközben odasétált az ablakhoz és kinézett rajta. Meg tudtam érteni a tehetetlen dühét. Én is hasonlót éreztem.– Ez nagyon profi munka. Nem lehet tudni, ki a következő. Nem lehet tudni, hol lesz a következő helyszín. Semmit nem tudunk – tette hozzá nyomatékosítva.
   - Mióta dolgozol ezen az ügyön? – kérdezte hirtelen Zack és volt valami a hangjában: elfojtott düh.
   Ezékiel nem válaszolt.
   - Mióta? – ismételte meg Zack dühösen.
   - 5 hónapja – Ezékiel szinte suttogta a szavakat.
   - Szóval mikor eljöttem, már tudtál az eltűnésekről – állapította meg Zack. Ahogy Ezékiel hangja egyre halkabb, úgy lett Zack-é egyre hangosabb.
   - Igen – Ezékiel a tenyerébe temette az arcát. – Igen, tudtam róla.
   - Megmondanád, hogy akkor mi a fenének nem szóltál?! Mire vártál? Hogy te legyél a következő?! – kiabálta Zack és döbbenten vettem észre, hogy az arcán a düh mellett megjelent még egy másik érzés. A féltés.
   - Akkor már biztos volt, hogy eljössz – mondta Ezékiel. - Nem állhattam az utatokba…
   A beálló csöndben döbbenten néztem hol egyikre, hol másikra. Ezek szerint Zack előző városából ismerték egymást. Lehet, hogy ezt jelenti az, hogy „előző élet”?
   Zack arca határtalan fájdalmat mutatott. Ezékiel megtört. Mi folyik itt?
   - Öhm… - szólaltam meg vonakodva. - Van még valami, amiről tudnunk kell?
   - Nincs – válaszolta Ezékiel és felemelte a tenyeréből a fejét. – Ez minden.
   - Nos – szólalt meg Kornél. -, ha már ilyen szépen belefolytatok a dologba és kiderítettétek, hogy mi a baj, akkor akár segíthettek is. Kettesével be kellene járni a környező kisebb központokat és riadóztatni. Ha most szólunk nekik is, talán meg tudunk előzni egy pár eltűnést. Fel kell készülniük nekik is. Zack, Nóri – folytatta a tőle szokatlan, vezetői hangsúlyán. -, ti az északra levő központokat nézitek meg, Rebeka és Ármin, tiétek a nyugatra levők, Robi és Sanyi, ti pedig a déli központokban szóltok. Én és Ezékiel, a mi feladatunk egyrészt a keletiek biztosítása, másrészt pedig felvesszük a Tanáccsal a kapcsolatot. Mivel ez most sokkal fontosabb, mint a suli és minél hamarabb végeznünk kell, így holnapra kaptok igazolást.
   Bólogattam. Normál esetben rögtön vitába szálltam volna Kornéllal, de igaza volt: ha most cselekszünk, azzal életeket mentünk.
   Teljesen belemerültem a gondolataimba, mikor Zack magamhoz térített.

   - Hé, te! – hallottam a hangját.
   - Van nevem is! – mondtam sóhajtva és felé fordultam.
   - Jól van, na, kicsi lány… - visszakozott.
   - Nem épp erre gondoltam…. – motyogtam sértve.
   - Nóri? – vonta fel a szemöldökét.
   - Sokkal jobb – mosolyogtam rá.
   Egy hosszú, végtelennek tűnő pillanatig csak állt és nézett rám, majd hirtelen magához tért.
   - Mindegy. Szóval holnap elkezdjük a munkát. – mondta végül.
   Bólintottam. Vagyis mind a ketten kihagyjuk az angol témazárót.
   De vajon senkinek sem fog feltűnni, hogy mind a ketten hiányzunk? És vajon nem indul-e el valamilyen pletyka, hogy talán mi ketten…
   Megráztam a fejem, hogy magamhoz térjek.
   Zack egy pár pillanatig felvont szemöldökkel, kérdőn nézett rám, majd megjelent valamiféle csillogás a szemében. Rosszat sejtettem.
   - Holnap reggel nyolcra ott leszek a házatoknál – adta ki az utasítást és most rajtam volt a sor, hogy felvont szemöldökkel, döbbenten meredjek rá. - Vegyél fel… - megakadt és végigmért, mint pont úgy, ahogy a lóvásáron a vevő a lovakat. – hmmm… egy miniszoknyát és egy feszes blúzt meg egy tűsarkút! – mondta angyali mosollyal. - Ja és egy kicsit kihívóbbra sminkeld ki magad!
   Éreztem, hogy az arcom lefagy, miközben lassan eljutott a tudatomig a szavainak az értelme. Mikor azonban ez megtörtént, felment bennem a pumpa.
   - HOGY MI A FENÉT CSINÁLJAK?!

 

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés