- Bye, Kenny! – intett Dake a fekete autóból, majd elhajtott – úgy felverte a port, hogy másodpercekig könnyeztem és köhögtem tőle. Nem ilyennek képzeltem el a délutánt, de gondolom, Dake szereti hamar letudni a dolgokat. Az viszont nem esett túl jól, amikor leszólta a kinézetemet; az egyik kedvenc pulcsimat, amit anya kötött nekem születésnapomra!, meg aztán…

Megráztam a fejem. Nem, miket is gondolok? Dake segíteni akart, és én a hibát keresem benne? Ez nem volt szép… Főleg, hogy rám áldozta az idejét, így megszegve a nagybátyjának tett ígéretét. Igazából szégyelltem magam: nem akartam, hogy miattam legyenek rosszban. Este bocsánatot kérek majd tőle és Boristól is.

Halványan elmosolyodtam. Dake igazából sokat segített; az utóbbi szavai még mindig melengették a szívemet. Hiszen, ha ő mondja, akkor csak van benne valami, nem? Lynn is belém tud szeretni, csak idő kérdése. Jó, annak most pont a híján voltam, mert hát életem szerelme holnap reggel elutazik a szüleivel. Kicsit fájt a tudat, de inkább nem akartam belegondolni, mi minden forog kockán a mai estén…

Elmerengve lépkedtem hazafelé, és minél többet gondolkodtam, annál jobban kezdtem izgulni. Úristen, mi lesz, ha nem tetszik neki a film? Ha unatkozni fog? Ha félrenyeli a pattogatott kukoricát? Én nem tudom újraéleszteni…

- Hé, pupák, valami baj van? – kiáltott rám egy vidám hang. Látványosan összerezzentem, hiszen nem akárki volt az: Lucy. Lepattant biciklijéről, lófarokba kötött szőke haja nagyot lendült közben. – Fáj a torkod, vagy miért markolásztad? – nézett rám érdeklődve. Jaj, csak el ne szóljam magam…

- Mrhpf… szia – köszöntem neki reszketeg hangon. Nem ismertem magamra. Nyugi, Ken, Dake jó srác, Lucy biztos jól fog szórakozni a mai randin. – Csak futottam… De te hogy vagy?

- Ahaa – vonta fel a szemöldökét, de inkább nem faggatott. Hál’istennek. – Csak anya elküldött a postára. De aztán megláttalak, és… hé, te barnultál?

- Ümm, nem hiszem – füllentettem.

Lucy alaposabban megnézett magának, majd összeszűkültek szemei.

- Dee… esküdni mernék rá, hogy legutóbb még nem voltál ennyire… sötét?

- Áh, talán lett egy kis színem szombaton… Elég sokáig voltunk kint a parton.

- Hm.

A lány még egy ideig mustrálgatott, végül vállat vont.

- Igen, lehet. Szóval mi újság? Várod már a filmet? Bekészítetted a zsepiket? – bökött oldalba nevetve, amire általában védekezni kezdtem volna, de most inkább csak hallgattam. – Naa, ne durcizz mááár… Tudod, hogy csak vicceltem – mosolygott rám felvont szemöldökkel.

- Tudom, sajnálom…

Meglepve pillantott rám.

- Nem kell… de… mi a baj? Valami nem stimmel… Tudom már!

Hirtelen felismerés villant szürke szemeiben, s egy pillanatra azt hittem, rájött. Végem.

- A McKinleyből jössz, ugye? – nézett rám sajnálkozva. Jaj. Teljesen kiment a fejemből… Apa ki fog nyírni, ha megtudja, hogy kihagytam a nyári edzést…

- Ööö…

- Nagyon rád szálltak? Gondolom…

Felsóhajtott.

- Ne is folytasd, el tudom képzelni, mi volt…

Még mindig le voltam fagyva a sokktól, próbáltam feldolgozni, hogy milyen igazságtalan dolog, hogy pár órával életem legfontosabb eseménye előtt elhalálozok… Lucy viselkedésemet betudta a mai „szörnyű megpróbáltatásoknak”. Végül is…

Mivel nem nagyon reagáltam a szavaira, egészen elkomorodott.

- Ajj, ne vágj már ilyen képet, tudod, mennyire utálom!

Elém futott, s biciklistől elállta az utamat.

- Ma nem mész haza. Nálunk alszol, nézzük a sok sza.. izé kedvenc filmedet, meg telezabáljuk magunkat! Na? Mit szólsz? Tök jól fogjuk érezni magunkat! – rázott meg vállaimnál fogva, mire felnyögtem. Nem amiatt, hogy erősen szorított volna, hanem, mert közben elengedte a biciklit, ami rám esett, így tuti, hogy gazdagodtam egy pár kék folttal.

- Aú.

- Jaj, ne már… Ó, bocs – Nevetve engedett el, és felállított engem is és a kerékpárt is. – Jól vagy?

- Aha – nyögtem, és inkább nem hajoltam le, hogy megdörzsöljem fájó tagjaimat. Így is puhánynak tart.

- Szóval? Akkor mehetünk?

Éreztem, hogy nem jó ötlet. Mármint… Lucy nagyon jó barátom, olyan, mint a meg nem született bátyám és nővérem keveréke, de...

- És a mozi?

Homlokára csapott.

- Francba, kiment a fejemből! Persze, akkor oda megyünk, dee… - Órájára nézett, s elmosolyodott. – Még van egy kis idő. Caesar tuti örülne nekeeed… - tette hozzá. Caesar Lucyék kutyája, aki, amint meglát, felugrál rám. Nem is zavarna ez annyira, ha nem egy hatvankilós dobermann lenne… Többet nyom, mint én!

- Naa. Vagy még előtte haza akarsz menni átöltözni? – lombozódott le.

A tarkómat kezdtem vakargatni. Tényleg találkozni akarok a Teremtőmmel? (Apával, aztán pedig a mennyi Atyámmal.) Annyira nem. Igazából ebben a szerelésben akartam randizni, a fontosabb dolgaim nálam vannak. Ha most hazamennék, ugrana a randim is, bár így Lucyt is megkímélném az esetleges kiakadástól, minden menne szépen a maga útján, és talán soha többé nem látnám Lynnt…

Igen, a szívem már megsúgta a választ, de az agyam még tiltakozott. Vagy pont fordítva? Teljesen összezavarodtam. Én, aki világéletemben betartottam a szabályokat, kedves voltam mindenkivel, kész voltam BÁRMIRE, csak hogy szeressenek, most épp titkolózni akarok a szüleim előtt, hazudtam Lucynak, csak hogy együtt lehessek a szerelmemmel… Mi van velem?

- Ken? – szólított meg óvatosan barátnőm. – Jól vagy? Figyelj, akkor hazaviszlek. Ha nem érzed jól magad, átteszünk máskorra a mozit…

- Nem – hallottam saját halk, de határozott hangomat. Magam sem tudom, hogyan, de mosolyt erőltettem magamra. – Jól vagyok. Caesar tényleg annyira hiányol…?

~

Lucy szobája már az első pillanattól kezdve kicsit idegen volt számomra. Tele volt film- és játékposzterekkel, szinte mindegyiken volt fegyver és vér, némelyik pedig kifejezetten ijesztően nézett ki. Ha ilyenekkel lett volna tele a szobám, soha nem aludtam volna el. Vagy Apa még pszichológushoz is járatott volna. Habár ez még mindig sanszos, mivel a McKinley nem egy vidám hely. (Stone százados például elég sokszor kísért az álmaimban a véget nem érő gyakorlataival…)

- Ülj már le – nevetett szemeit forgatva Lucy, és levágta magát a gurulós székébe, aminek karfáján jó pár ruha lógott összevisszaságban. Az anyukája többször rászólt, hogy tartson rendet, de… ritkán sikerül csak. Lucy jobban érzi magát így. Ahogy ő mondta: „A zseni átlátja a káoszt.” Akkor ő egy igazi géniusz volt…

- Tessék a tejed – nyomott a kezembe hirtelen egy poharat. – Jaj, várj, a kekszed… - jutott eszébe. Tényleg ismer engem…

Újra belém hasított a bűntudat. Mennyire lesz dühös, ha rájön, hogy tudta nélkül beszerveztem egy randiba?

Hirtelen egy hatalmas valami lökött az ágyra, szinte odapréselt, majd tejes képemet kezdte nyalogatni.

- Caesar! Mit csinálsz!? Azonnal szállj le róla! Caesar!

Lucy lerángatta rólam az állatot, aki nem nagyon akart szót fogadni neki. Állítólag jól nevelt, több kutyaiskolát is megjárt, de volt egy olyan sanda gyanúm, hogy egyik helyen se volt sokáig…

- Bocsi, csak egy pillanatra hagytam nyitva az ajtót, és máris kiszagolt…

Elmosolyodott.

- Nagyon szeret téged, ami fura, mert a hímeket nem igazán szokta elviselni…

Egy pillanatra kínos csend állt be.

- Izéé, ezért is jóó, hogy neeem tépett még szét – heherészett Lucy, én pedig savanyú mosolyra húztam ajkaimat. Hát, vegyük bóknak. – Szóval mit is nézünk este? – váltott témát, mintha ezzel könnyedebbé tehetné a helyzetet. Kelletlenül válaszoltam:

- A P.S.: I love you-t. Tudod, Hilary Swank játszik benne.

Értetlenül nézett rám.

- És Gerard Butler,

- Neee mááár – nevetett hitetlenül. – A 300, Gamer és a Törvénytisztelő polgár után bevállalt egy ilyen szemetet? Neee mááár… Istenem, már előre látom, ahogy kinyomom a szemeimet, amikor beugrál egy jelmezben és énekel valami nyomi számot…

- Nem is szemét! És nem lesz rajta jelmez… - tettem hozzá kicsit sértetten. Az egyik kedvenc filmemet szólta épp le.

Lucy hitetlenül pillantott rám.

- Aaazt ne mondd, hogy ez egy olyan film.

- Milyen? – értetlenkedtem.

- Te mondtad, hogy nem lesz rajta semmi…

Elvörösödtem.

- Nem olyan. Én nem nézek olyanokat…

Prüszölve felnevetett, és oldalát fogva dőlt el az ágyon. A keksz, amit hozott, lecsúszott a tányérról a mozdulattól, így összemorzsázva a lepedőt.

- Mi az? Ne nevess már… - motyogtam, mikor még mindig nevetett. – Tényleg nem szoktam…

Még egy kicsit kuncogott, majd felkönyölt.

- Tudom – bólintott rángó szájszéllel. – Pont ezért nevettem…

Nem tudtam, ezt minek vegyem… De nem esett túl jól.

De mikor később a mozi bejáratához sétáltunk, és Lucy épp azon merengett fennhangon, milyen nasit kérjen, minden korábbi gondolatom megszűnt létezni: Dake ott állt az ajtónál, hátát lazán nekivetve a falnak, mellette pedig egy fehér ruhás lány.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés