Nem voltam ostoba. Nem randira készültünk, csak egyszerű értesítésre. Ahhoz pedig, hogy bemenjek egy központba riadót fújni, nem kellett kiöltöznöm. Már így is hálás lehetsz, hogy ezeket felvettem…
   Az anyósülésen áthajolva Zack kinyitotta nekem az ajtót, én pedig beszálltam mellé.
   - Örülök, hogy azt tetted, amire kértelek! – mondta gúnyosan, miközben becsatoltam a biztonsági övet és beindította az autót.
   - Ha elmondtad volna, hogy minek, akkor talán megteszem – mondtam. De csak talán. - És ez különben sem egy randi.
   - Ha szó szoros értelemben veszed, akkor tényleg nem – motyogta. Nyílván azt remélte, nem hallom meg.
   Sóhajtottam. Nagyon, nagyon hosszúnak ígérkezett a nap és még csak nyolc óra volt.
   A 2 órás út első fél óráját némán tettük meg. Én kifelé bámultam az ablakon, "csodálva" az ablakon túli világot, miközben Zack csak a vezetésre koncentrált.
   A tájat azonban egyáltalán nem lehetett téliesnek nevezni. Hiába volt november közepe, még egy hópehely sem hullott az idén.
   A következő 10 percben csak annyi változott, hogy Zack bekapcsolta a rádiót és addig tekergette, míg nem talált valamilyen techno-szerű számot, ráadásul annak is azt a fajtáját, ami a közemberek számára – mint amilyen én is voltam – elviselhetetlen volt.
   - Mi lesz az első megállónk? – próbáltam beszélgetést kezdeményezni és túlkiabáltam a techno-t.
   - A legközelebbi kisebb központ – válaszolta olyan hangsúllyal, mintha azt nekem tudnom kéne.
   - Kösz a kedvességet – mondtam és visszafordultam a tájhoz. Gondolhattam volna, hogy nem fog szívélyesen válaszolni.
   - Bocs, hogy nem vagyok elragadtatva attól, hogy veled kell autókáznom egész nap!
   - Mért, te komolyan azt hiszed, hogy ez nekem így tökéletes?! Majd biztos én beszéltem rá Kornélt, hogy veled osszon párba, hogy egész nap kettesben legyünk?! Olyan szánalmas vagy!
   Zack lekanyarodott az útról, fekézett egyet, amitől a kocsi megállt.
   - Tessék, ha gondolod, ki is szállhatsz, ha valami nem tetszik! Én, az biztos, hogy nem tartóztatlak!
   - Na persze! Hogy aztán majd úgy állítsd be Kornélnak, hogy te nem tehetsz róla, de egyedül kellett elintézned, mivel én nem voltam hajlandó veled menni!! Még mit nem!
   - Akkor fogd be a szád és kussolj az út hátralévő részében, ha nem akarsz rövid úton hazáig gyalogolni! – mondta, miközben kitette az indexet és visszakanyarodott az útra.
   Erre már nem tudtam mit mondani, annyira megdöbbentett a bunkósága. Éreztem, hogy az elfojtott indulattól paprikavörössé válik az arcom. Elmondhatatlanul elegem volt már a szemétségeiből. Azt azonban nem akartam, hogy tényleg kitegyen a kocsiból, meg aztán Kornél leszidását is hallgatni, így aztán, bármennyire is felhúzott, inkább összeszorítottam a szám és folytattam az ablakon való kifele bámulást, nehogy véletlenül is rá kelljen néznem.

   A kezemre támasztottam az állam és épp azon gondolkoztam, hogyan kéne megtorolnom a bunkóságát, mikor megszólalt a telefonja – a hátsó ülés felől.
   Zack olyan cifrát káromkodott, amit még egy kocsis is megirigyelt volna.
   - Halászd már ki azt a francos mobilt a hátizsákomból!  - szólt rám a harmadik csengés után, mikor egyikünk se mozdult. - Ott van, mögötted, az ülésen, a táskámban.
   - Valamit nem hallottam! – mondtam még mindig kifele bámulva az ablakon.
   - Légy szíves – mondta, de inkább hangzott kérdésnek, mint kijelentő mondatnak.
   Sóhajtottam, majd kikapcsoltam a biztonsági övet, feltérdeltem az ülésemre és hátra fordultam, majd egyszerűen az ölembe húztam a hátizsákot.
   A csengés hangját követve kutattam, végül pedig – kb. fél perces szenvedés után – előhúztam az apró készüléket. A hívó vagy rutinos volt, vagy nagyon fontos dolgot akart közölni, ugyanis amint elhallgatott a telefon, rögtön újratárcsázott.
   - Ki az? – kérdezte. Mintha érezhető lett volna egy kis mohóság a hangjában.
   - Valamiféle Iza – mondtam ránézve a kijelzőre.
   - Vedd már fel és hangosítsd ki – utasított. -, kérlek! – tette hozzá gyorsan, még mielőtt szóvá tehettem volna.

   No, lám, mégis csak előre haladunk valamennyit…
   A műszerfalon találtam egy mobil tartót, ahová felerősítettem a telefont, miközben megnyomtam a kis zöld jelzésű gombot. Némaságba burkolóztam, miközben bekapcsoltam a biztonsági övet. A táskát pedig az ölemből kecsesen letettem a lábam mellé, a földre.
  - Szia, édes! – szólalt meg Zack, valamivel magasabb hangon a szokottnál, amivel elérte, hogy kb. fél óra után, döbbenten ránézzek.
   - Helloka! - szólalt meg egy lágy, kellemes női hang a vonal végén.
   - Na, sikerült? – vágott izgatott hangon a szavába Zack.
   - Úgy ismersz, kedves, mint akinek valami nem sikerül? – nevetett Iza. – Van nálad toll és papír?
   - Nóri, kihalásznád azokat is a táskámból? – fordult hozzám Zack kedvesen és a szemembe nézett. Hála a telefonnak, még a tekintete is sokkal lágyabb volt, mint amit megszokhattam tőle. Ennyire bejön neked a csaj, hogy miatta még engem is elfelejtesz idegesíteni és utálni?

   Némán sóhajtottam és ismét az ölembe húztam a táskát. Próbáltam figyelni az arckifejezésemre, hogy közömbös maradjon és ne látszódjon rajta az eluralkodó rosszkedvem.
   - Hol van? – kérdeztem kedvetlenül, miközben reméltem, hogy nem kell megint feltúrnom az egészet.
   - Valahol az alján – hangzott a válasz, mire felhagytam a hiú reménnyel.
   - Óóó, szia, Nóri! – hallottam Iza meglepett hangját. Mire én is megdöbbentem. Honnan tudja a nevem? A következő pillanatban leesett. Hisz az előbb mondta Zack, te hülye! – Nem gondoltam volna, hogy te és Zack egy kocsiban vagytok…
   - Kornél bízott meg egy feladattal – magyarázta gyorsan Zack, mire megint hatalmába kerített egy fura érzés. Valamiért rosszul esett, hogy Zack még véletlenül se akarja, hogy valaki "rosszat" sejtsen rólunk. Bár csak azt tudnám, miért zavar a dolog…
   Legnagyobb meglepődésemre azonban Iza nem kérdezősködött tovább, amiből kitaláltam, hogy mindent tud.
   - Megvagyok – mondtam sóhajtva. – Mit kell írnom? – kérdeztem, Mint egy jó diák, a térdemre fektettem a táskában talált füzetet és írásra készen felemeltem a tollat.
   Zack egy pillanatra rám nézett, majd ismét az útra szegezte a tekintetét.
   - Diktálom – jött a válasz a vonal túlsó végéből. Már vagy hat név szerepelt a listán, kocsmák neveivel együtt, mikor Iza kijelentette: - Ennyi.
   - Köszi, Iza, imádlak! – mondta mosolyogva Zack.
   Döbbenten kaptam fel a fejem. Imádlak?!
   - Na és kicsi szívem, most merre mentek? – kérdezte csacsogva Iza, amitől rögtön egy hosszú, szőke hajú Barbie-baba képe ugrott be.  Még sose láttam Izát, de máris biztosra vettem, hogy így néz ki.
   - Keresünk egy éttermet és reggelizünk. – hallottam közben Zack hangját. - Aztán beugrunk a legközelebbi központba. Nyomozunk egy kicsit. – mondta Zack büszkén mosolyogva, mire én felvontam a szemöldököm. Hogy mit csinálunk?
   - Jaj, de szeretnék most veletek lenni! – sóhajtott reménykedve Iza.
   - Hát, ha gondolod, felvehetünk – kapott az ötleten Zack és az arcán megjelent egy furcsa kifejezés, amit hirtelen nem tudtam beazonosítani. Talán vágyakozás?
   A következő tizedmásodpercben pedig, saját magamat is meglepve vele, átfutott a fejemen egy mondat: Nehogy úgy gondold…
   - Ááá, köszi, édesem, de inkább nem. Sok dolgom van – mondta Iza kissé csalódottan, mire egy hatalmas kő esett le a szívemről.
   Van Isten, létezik…
   - Oké, drágám, majd akkor később beszélünk. Csók, kedves. – mondta Zack és én igyekeztem nem felé fordulni és nem észrevenni a hangja lágy dallamát, amitől felfordult a gyomrom.
   - Én is szeretlek – mondta Iza, majd bebúgott a telefon, jelezve, hogy a vonal túloldalán letették.
   Nem szólaltam meg. Olyan… undorító volt a fiú hangja. Olyan lágy… uhh.
   Ismét elkezdtem kifelé bámulni az ablakon, csak hogy eltereljen a figyelmem. Ami viszont meglepett, az a furcsa érzés volt, amit azóta éreztem, hogy Zack felvetette velem a kagylót. Valamiért azt kívántam, bárcsak ne szólalt volna meg a telefon és bárcsak tovább vitatkoznánk, vagy csak szólna hozzám…
   - Felolvasnád nekem a neveket? – rángatott vissza Zack hangja, mely még mindig enyhébb volt, mint szokott. De legalább - és ez valamennyire megnyugtatott -, már eltűnt belőle az a visszataszító nyálasság. Lepillantottam a füzetre, melyet még mindig a kezemben szorongattam és megtettem, amire kért.
   Mikor felolvastam az utolsó nevet, némán bólintott, majd még mindig az vezetésre koncentrálva megszólalt.

   - Nem vagy éhes? – kérdezte.
   - Nem – mondtam az ablakon kifele bámulva. Így legalább nem kellett az arcát látnom.
   - Akkor egy fél óra múlva beérünk a városba – mondta.
   Bólintottam, de nem néztem felé.

 

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés