Zack

A hirtelen felismerés

   - Mégis mi a fene bajod van? – kérdezte a lány.
   Már kb. 20 perce hazafelé tartottunk. Míg a lány beszaladt az utolsó, kisebb központba a környéken, valahogy hiába próbáltam lenyugodni, nem sikerült. Feldúlt, ahogy a lány Félixre nézett. Ott volt minden a tekintetében: az ámulat, a csodálat, a hála.
  észrevettem ugyan, hogy a lány bajban van, de úgy véltem, hogy nem árt neki egy kis egészséges félelem, meg hát – gondoltam – ugyan mit ártana a lánynak egy olyan részeg ember, aki még a saját lábán sem tud megállni?! De az, ahogy Félix leteremtett e miatt, az nem volt jó érzés.
   - Szerencsétlen lány nem olyan, mint akiket eddig ismertél! Ha segítségért folyamodik, akkor meg is van rá az oka! – vágta a fejemhez Félix.
   - De valamikor – emeltem fel én a hangom, de aztán gyorsan vissza is vettem a hangerőből, ugyanis jó páran felénk fordultak. - meg kell tanulnia ezek ellen védekezni!
   - Ez igaz - suttogott ingerültem a vámpír. -, de most messzire mentél! Cserbenhagytad a társadat! Tudod jól, hogy ezt jelentenem kellene!
   - Jelenteni?! Mégis kinek akarsz TE jelenteni?– kérdeztem hitetlenkedve.

   - Mondjuk a központotok vezetőjének? – kérdezett vissza kihívóan. Ezzel azonban megfogott.

   - Azt csinálsz, amit akarsz! - mondtam flegmán és elfordultam tőle. Egy pillanatig csend volt, majd a vámpír újból megszólalt.

   - Most még nem szólok – mondta már sokkal nyugodtabban. -, de legközelebb igen. Rajtatok tartom a szemem!

   - Na ide hallgass… - fordultam felé. Már-már ott jártam, hogy behúzok neki egyet, bár tudtam, hogy előbb elhajolna, mintsem én felemelném a kezem.

   - Itt jön! – vágott a szavamba. – És ne felejtsd el, amit mondtam. Figyellek titeket!
   Bár ez már több mint húsz perce volt, a harag még mindig bennem tombolt.
   Amint a lány ismét beszállt az autóba és bezárta a kocsi ajtaját, azonnal beindítottam az autót, s azóta szótlanul mentünk hazafelé.

   Tudtam, hogy a lány nem ostoba és rájött, hogy valami baj van, de még nem voltam eléggé lenyugodva ahhoz, hogy ne robbanjak.
   - Zack, válaszolj már! – mondta Nóri egy kicsit hisztisebb hangon.
   - Semmi bajom – közöltem vele. - és most vezetnék, ha nem bánod. – mondtam mereven az utat figyelve. A szemem sarkából láttam, hogy a lány arcán átsuhan a két érzelem – a meglepődöttség és a döbbenet -, de nem foglalkoztam vele.
   Nóri egy darabig még rám nézett, majd pár pillanat múlva ő is kifelé bámult az ablakon.
   Következő 10 perc telt el így, néma csendben.
   - Bekapcsolhatom a rádiót? – kérdezte óvatosan, mikor megálltunk egy piros lámpánál.
   Felemeltem a kezem, hogy megtegyem, de legnagyobb meglepetésemre a gombnál találkoztak az ujjaink. Felé kaptam a tekintetem, s a borostyán-szín szempárba néztem. Egy nagyon-nagyon hosszú másodpercig egymásra meredtünk, aztán szép lassan eljutott a tudatomig, hogy az ujjaink még mindig érintkeznek. Gyorsan elkaptam a kezem és még a tekintetem is, mire a lány lassan bekapcsolta a rádiót. Nem szólaltunk meg.
   Ebben a pillanatban jöttem csak rá igazán, hogy a csaj milyen nagy bajban is volt. Nem az a részeg flótás jelentette a veszélyt, hanem az én nemtörődömségem. A lány – bár ezt soha nem mondanám ki hangosan - csinos volt, szép és fiatal. Ha nem egy részeg ember lett volna az ellenfele, hanem egy olyan fickó, aki csak tetteti a részegséget és komolyan bántja a lányt, én meg szépen ücsörgök a helyemen és még csak észre se veszem a dolgot, akkor mit tettem volna?
   S mit tett volna velem Kornél, ha elcsalják tőlem és bántják a kis kedvencét, én meg még csak nem is vagyok ott?
   Huh…
   - Jó volt, hogy Félix közbeavatkozott. – törtem meg nagy sokára a csendet. -  Én nem voltam rá képes…
   - Ez most bocsánatkérés lenne? – kérdezte a lány.
   - Mi?! – kaptam felé a tekintetem, de pont abban a pillanatban váltott a lámpa, így vissza kellett fordulnom a vezetés felé. - Ugyan, dehogy! Én sose kérek bocsánatot! – mondtam felháborodva.
   - De igen – mondta csendesen a lány, valamitől felvidulva. – Az előbb.
   - Mitől van ilyen jó kedved? – kérdeztem homlokráncolva a lányra vetett oldalpillantással.
   - Attól, hogy igenis vannak érzéseid és hogy féltékeny vagy! – magyarázta a lány vigyorin.
   - Hogy én? Féltékeny?! – döbbentem le. Hirtelen megrémültem attól, hogy az előbb, abból az egyetlen pillanatból többet kiszedett belőlem, mint az alatt a 3 hónap alatt együttvéve. – Jézusom, dehogy is! Ezt a hülyeséget meg honnan a francból vetted?
   - De igen az vagy, ne is tagadd! Féltékeny vagy Félixre, amiért megmentett! – mondta a lány mosolyogva. Döbbenetes volt, hogy csillogott a szeme, mintha ennél nagyobb öröm nem is érhette volna az életben…
   - Nóri, ha féltékeny lennék, az a srác már nem élne! – mondtam komolyan.
   - Hát épp ez az! – nézett rám még mindig mosolyogva. - Mikor kijöttem a mosdóból, láttam, nem sok híja annak, hogy össze ne verekedjetek!
   Kényszerítettem magam, hogy ránevessek és sikerült is.
   - Értékeld át a teóriád, rendben? – emeltem fel a szemöldököm. - Ez, hogy úgy mondjam, lehetetlen…
   - Beszélj, amit akarsz, de láttam, amit láttam! – kötötte az ebet a karóhoz a lány, s látszólag lezártnak tekintette a témát.
   - Tudod, hogy mennyire egy idegesítő perszóna vagy? – kérdeztem, reménykedve benne, hogy a lány magára veszi, majd elkezdünk civakodni, s elterelődik a figyelme a dologról. Sajnos, tévedtem.
   - Ezt most bóknak veszem.
   Az út hátralevő részében némaságba burkolóztunk, de ez a csend nem az a tipikus vihar előtti csend volt, ami még reggel uralkodott a kocsiban.
   Bár még csak egymásra se néztünk, meg mertem volna esküdni, hogy szikrák pattogtak volna közöttünk. Vagy csak az idegemre ment a bezártság?
   Sorompót kaptunk, s én lopva a lány felé néztem. Meglepődve vettem észre, hogy a fejét az ülés fejtámlájának támasztva, mélyen alszik. Nem tudtam ellenállni a gondolatnak, hogy a lebukás veszélye nélkül, ilyen közelről megfigyelhetem a lányt.
   A kocsiban ment a fűtés, így a lány kabátja ki volt gombolva. Szétnyílt, s ez végre ráterelte a figyelmem a lány aznapi összeállításra ruha terén.
   Igazam volt. Az alakját tökéletessé tette a szoknya és a magas sarkú. Bár én kifejezetten blúzt kértem és ő egy felsőt vett fel, meg kellett állapítanom, hogy ez sem állt rosszul neki.
   Az arcára esett a tekintetem. Hosszú szempillái voltak, amelyek szinte súrolták a tökéletes bőrét. Az arckifejezése közömbös volt és mégis… Szinte ellenállhatatlan késztetést éreztem, hogy végigsimítsak az arcán.
   Aztán, mire emeltem volna a kezem, már fel is emelkedett a sorompó, s a kocsisor megindult.
   Megálltam a házuk előtt és épp elkezdtem azon agyalni, hogy hogyan is ébresszem fel. Mikor azonban felé fordultam, hogy megrázzam a vállát és elkezdjem szólongatni, a lány áthidalta a problémát: magától kinyitotta a szemét.
   Összezavarodottan, homlokráncolva nézett körül.
   - Máris itthon vagyunk? – kérdezte.
   - Szépen végigaludtad az utat - mondtam és még saját magamat is megleptem azzal, hogy elnevettem magam.
   - Hát – mondta a lány. –, akkor ideje lenne kiszállnom - állapította meg.
   Bólintottam. Legnagyobb döbbenetemre azonban nem volt kedvem elbúcsúzni a lánytól, s úgy láttam, ő is így van ezzel.
   - Nos, akkor holnap találkozunk – mondta, de nem mozdult.
   - Holnap – mondtam és a szemébe néztem.
   - Igen… - mondta még mindig a szemembe nézve. Épp átfutott a fejemen a gondolat, hogy mintha a köztünk lévő távolság elkezdett volna csökkenni, mikor rájöttem, hogy egyáltalán nem a képzeletem játszik velem.
   S tudtam: az, hogy azt képzelem, közeledek a lányhoz és meg akarom csókolni őt, egyáltalán nem a képzeletem műve…

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés