Nóri

Az új érzés

   Önkéntelenül közelebb húzódtam a fiúhoz. Az összes gondolat eltűnt a fejemből, mintha hirtelen valaki fejbe vágott volna.
   Zack ajkára meredtem, miközben milliméterről milliméterre közelebb és közelebb hajoltam felé. Éreztem az ajkairól áradó meleget, az arcomon pedig a leheletét…
   Aztán hirtelen beindult az agyam, s hátrahőköltem.
   - Öhm… - mondtam teljesen megzavarodva. – Akkor majd találkozunk! – cincogtam magas hangon és szinte pánikszerűen az ajtó után nyúltam.
   Nem vártam meg, míg válaszol és kipattantam a kocsiból. Megcsapott a hideg, mire tudatosult bennem, hogy a kabátom még mindig ki van gombolva, de most ez sem érdekelt.
   Hátra se nézve odarohantam az ajtóhoz. Csak a sokadik próbálkozásra sikerült beletalálnom a kulccsal a zárba, annyira remegett a kezem. Mikor aztán végre bent voltam a lakásban, bevágtam magam mögött az ajtót és nekidőltem.

   Úristen! Mit tettem majdnem?! Beletúrtam a hajamba, hátha attól megnyugszom. Nem sikerült. Attól, hogy a fiú féltékeny volt, attól, ahogyan nézett rám és attól, hogy az egész napot szinte kettesben töltöttük, hirtelen fékezhetetlen vágyat éreztem, hogy megcsókoljam.
   Mi a fene ez az egész?!
   Lehetetlen, hogy AZT akarom…. Lehetetlen, hogy érezni akarom az ajkát és a csókját… LEHETETLEN!
  és minél többet agyaltam a problémán, annál világosabb lett: egyáltalán nem lehetetlen.
   Oké, nézzük más szemszögből, mert hát ugye az lehetetlen, hogy tetsszen nekem. Ugyan mi közös van bennünk, azon kívül, hogy vadászok vagyunk? Semmi: ő arrogáns, beképzelt, bunkó, kiállhatatlan barom. Én meg… én vagyok.
   Nem, ez csak egy fellángolás volt. Mert ugye mi más lehetne? Ugye?!
   Az ajkamba haraptam, kibújtam a kabátból és a csizmából, majd felmentem a szobámba és rázuhantam az ágyra.
   Csak akkor azt tudnám, mitől remeg még mindig a gyomrom…
   A nap további részében mindent megtettem, hogy kitöröljem a fejemből Zack-et meg az egészet: mindenből megcsináltam az összes leckét, még a szorgalmi feladatokat is és jó előre megtanultam a feladott anyagokat. Minden jól működött, egészen addig, amíg a másnapra feladott biológia anyaghoz nem értem.
   Sajnos, ez volt az egyetlen óra, aminek a tananyagát mindig is utáltam, így aztán körülbelül percenként elkalandozott a figyelmem. És hogy, hogy nem, mindig nála kötöttek ki, a kocsiban, pár milliméterre tőle…
   - Nóri! Gyere, kész a vacsora! – térített magamhoz Anyu hangja. Döbbenten néztem az órára. Az 8 órát mutatott.
   - Megyek – sóhajtottam fel és letettem a kezemben tartott ceruzát a biosz-könyvembe.
   A vacsora kb. mindig ugyanúgy zajlott: Anyu főz, mi eszünk, én mosogatok, Alex törölget, Apu a helyére teszi a dolgokat.
   - Na és milyen volt a napotok? – kérdezte Anyu. Bár nem sok ideje jutott ránk, azért mindig meghallgatta az aznap történteket, akár főzés közben is.
   - Nekem nem olyan vészes – válaszolt gúnyosan Alex, mikor már mind az asztalnál ültünk. – Csak 2 tz-t írtam, meg egy röpdogát… - sorolta és a lecsós kanál után nyúlt.
   - Uff – kommentáltam, miközben a tesóm kiszedte magának az adagját. – Az én napom valamivel jobb volt.
   - Jutottatok valamire? – kérdezte Apu.
   Megcsóváltam a fejem.
   - Nem sok mindenre – mondtam és én is szedtem egy adagot. – Sőt, mondhatni semmire. Holnap délután megyünk jelenteni Kornélnak a dolgokat.
   Apu bólogatott. Ezek után már némán folyt a vacsora.
   - Olyan jó már neked! – sóhajtott fel Alex, mikor mindenki befejezte az evést és a konyhában voltunk kettesben. Aput elküldtük aludni, mivel álltó helyében majd’ összeesett.
   - És aztán miért? – kérdeztem és felnéztem a tányérról, amit éppen a mosószeres szivaccsal dörzsöltem.
   - Egész napot Zack-kel tölthetted! – mondta egy kicsit nyafogós hangon az öcsém. - És olyan jó fej!!
   Döbbenten meredtem rá. Ez a beszélgetés egy kicsit abszurd…
   - Olyan jól fejbe kéne vágni! – motyogtam. - Akkora egy bunkó!
   - Velem egyáltalán nem – rázta meg a fejét az öcsém és a helyére tett egy poharat. - és szerintem mással sem. De az is lehet, hogy csak te érzed így…
   - Az szerinted nem bunkóság, ha valaki otthagy egyedül, a slamasztika kellős közepén?! – kiabáltam és lecsaptam a mosogatórongyot a pultra. – Vagy rám üvölt, hogy fogjam be a szám és kussoljak, vagy kitesz a kocsiból az isten háta mögött?!
   Alex döbbenten nézett rám, de nem szólt egy szót sem, én pedig folytattam:
   - Ne merészeld előttem azt mondani, hogy milyen jó fej meg vonzó, mert egyáltalán nem az! Egy bunkó barom, világos?! - csattantam fel, de az nem csak Alexnek szólt, hanem a lényem azon részének, akinek a gondolatai egész délután Zack körül jártak.
   Nem volt szép, hogy Alexen töltöttem ki a haragom, de annyira elegem volt már ebből az egészből.
   - Majd reggel befejezem a mosogatást – mondtam végül és felrohantam a szobámba.
   Az ágyon aztán hasra vágtam magam és belefúrtam az arcom a párnába. Utáltam… az egész világot.
   Nem akartam ezt az egészet… az egész Zack ügyet… és mégis…
   Halk kopogás hallatszott, majd Alex szólt be, résnyire nyitva az ajtót:
   - Mehetsz fürödni.
   - Alex, bocsi – mondtam felülve az ágyon és az öcsémre néztem. – Sajnálom…
   - Semmi gond – mosolyodott el halványan. -, de menj fürödni, mert Anyuék is mennének…
   - Oké, köszi.
   Felnyaláboltam a pizsamámat és bementem a fürdőszobába. Sóhajtva belemásztam a nagy kád, forró, habfürdős vízbe. Miközben ott ültem és bámultam a hab felszínét, még sokáig Zack-en járt az eszem, meg azon, ami egészen addig közöttünk történt.
   Másnap persze első utam Kornél irodájába vezetett, amint vége volt a sulinak. Legnagyobb döbbenetemre azonban Zack-be botlottam. Ott állt, a folyosón karba tett kézzel a falnak dőlve, pont velem szemben. Mintha csak rám várt volna, mikor közelebb mentem, ellökte magát a faltól.
   A tekintetét kerülve kopogtam be az ajtón. Mikor Kornél kiszólt, hogy bemehetek, éreztem, amint Zack a nyomomba szegődik.
   Sóhajtottam és leültem az íróasztal előtti kényelmes székek egyikébe, Zack pedig a másikba. Legszívesebben arrébb húztam volna a székem, de nem tehettem, így aztán megpróbáltam a lehetetlent és figyelmen kívül hagyni őt.
   - Nos? – kérdezte Kornél. – Mit sikerült kiderítenetek?
   - Semmit nem tudnak a környező központokban – mondta Zack, még mielőtt én megszólalhattam volna. Kössz… -, de, ahogy kérted, mindenkit figyelmeztettünk. A többi majd csak rajtuk múlik….
   Elhúztam a szám és némaságba burkolóztam. Utáltam, hogyha valaki a szavamba vágott és nem hagyott szóhoz jutni. ÉN akartam jönni és ÉN akartam beszélni Kornéllal, ehelyett pedig meg se szólalhattam…
   - Rendben – bólintott Kornél. -, szép munka. Nóri, minden rendben van? – nézett rám homlokráncolva.

   - Persze – mondtam és felálltam. – Lent leszek a lőpályán.
   Kimentem az irodából és elindultam az öltöző felé. Legszívesebben üvöltöttem volna. Utáltam Zack-et és most már egyszerűen nem értettem, hogy mi volt az, ami annyira vonzott benne az előző nap.
   Mintha valaki elfújta volna a novembert, elérkezett a december. A suliban is és az edzésen is mindenkit a közeledő szünet és a nagy ünnep érdekelt.
   - Húzzunk nevet és készítsünk annak a személynek ajándékot karácsonyra, akinek a neve a papíron áll! – javasolta Sanyi, az állandó mókamesterünk.
   Ritka délutánok egyike volt ez, ugyanis mindannyian összegyűltünk a könyvtárban és a sötétedő szobából figyeltük az enyhe hószállingózást. Legnagyobb sajnálatunkra azonban a hó szinte azonnal elolvadt, amit leért a földre.
   - Na persze! – mondta kicsit ellenségesen Rebeka és megcsóválta a fejét. – Nem az általánosban vagyunk, az isten szerelmére!
   - Szerintem is jó ötlet – mondta Alex és felém fordult. – Nóri?
   Megvontam a vállam és nagyot kortyoltam a forró csokimból. Nem sokkal hamarabb Mara hozott be mindenkinek egy hatalmas bögrével.
   - Nekem mindegy – mondtam vállat vonva. Egészen addig, amíg nem Zack-et húzom… - Kornél?  - néztem a velem szemben ülő tanáromra. – Ugye, te is benne vagy?
   - Én is benne legyek? – kérdezett vissza enyhén fájdalmas arccal, felnézve az előtte levő újságból.
   - Naná! – kontrázott Robi vigyorogva, majd felpattant, hogy nem sokkal később visszatérjen Rebeka sapkájával a kezében.
   - Köszi, hogy megkérdezted! – motyogta Rebeka. A nagyapja pár évvel ezelőtt pont karácsonykor lett rosszul és pár nap múlva meg is halt, úgyhogy érthető volt, miért nem csípte Rebeka a karácsonyt.
   - Zack, te is bedobod a neved? – hallottam az öcsém hangját. Felkaptam a fejem és kérdő tekintetem egyből találkozott Zack gondolkodó pillantásával. – Légyszi!  - kérlelte tovább Alex a fiút, mikor nem válaszolt. - Olyan jó lenne…
   Zack egy darabig még gondolkozva nézett a szemembe, majd Alex felé fordult.
   - Eh, na, jó, egye fene – mondta rámosolyogva, majd kihívó pillantást vetett rám. „Na, erre mit lépsz?” – olvastam ki a tekintetéből.
   Gyorsan visszafordultam a forró csokimhoz. Nem akartam mindenki előtt veszekedni a fiúval és ezáltal okot adni a pletykára.
   Az elmúlt 5 hétben nem történt semmi közöttünk, még mindig utált engem és én is utáltam őt, s ha csak lehetett, kerültük még a párbeszédet is. Ami pedig a kocsiban majdnem történt… arról mind a ketten mélyen hallgattunk.
   - Oké! – kiabált Sanyi, mikor senki nem ellenezte a felvetését. –, hozok papírt! – mondta és újból eltűnt. Mikor visszajött, egy halom A/4-es papír volt a kezében.
   Rebekával egyenlő részekre téptük szét a papírokat, hogy mindenkinek jusson egy darab belőle. A két toll, ami mintha a semmiből került volna elő, sorba járt a kezeken.
   Sóhajtva írtam rá a nevem a cetlimre. Hogy mi lesz ebből…
   - Kérem mindenki fecnijét! – szólalt meg újra Sanyi és körbejárt a teremben, hogy bezsebelje a papírdarabokat.
   Összehajtottam és bedobtam a sapkába az enyémet. Épp megfordultam, mikor egyenesen Zack-be ütköztem.
   - Jobban is vigyázhatnál, még a végén valakinek nekimész! – szólt rám Zack és a vállam fölött beledobta a sajátját a sapkába.
   - Ja, bocs, hogy létezem! – mondtam epésen.
   - Mind megvan? – kérdezte nem olyan soká Sanyi. Mikor senki sem válaszolt, összerázta és odanyújtotta az első embernek, aki legközelebb állt. Történetesen én voltam az.
   - De ne feledd, nem mondhatod el senkinek! – emlékeztetett Sanyi. – És készíts annak a valakinek egy saját készítésű meglepetést!
   - Köszi, de ismerem a szabályokat – mondtam mosolyogva. Biztosra vettem, hogy a cetlin, amit húztam, Zack neve fog állni.
   Széthajtottam a papírt… és Ármin nevét olvastam rajta.
   - Magadat húztad? – kérdezte kíváncsian Sanyi.
   - Nem – mondtam és egy furcsa érzés kerített hatalmába: a sajnálat, hogy mégsem Zack neve állt a papíron.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés