Zack

Karácsonyi meglepetés

   A szemem sarkából figyeltem, ahogy lány nevetve beletúrt a hajába. Homlokráncolva néztem rá: valami nem stimmelt vele. Mintha már nem az a személy lett volna, mint akit szívből utáltam. 
   Mindenki kifulladva ült le egy-egy székre a könyvtárban, ahol a büfét alakítottuk ki.
   - Ez nem volt szép, ugye tudod? – kérdezte Ez olyan halkan, hogy csak én értettem, amit mond, miközben lehuppant mellém. – Szegény lányt jól kifárasztottad, alig áll a lábán.
   - Köszi, hogy engem nem is sajnálsz… - szúrtam oda kissé lihegve. – Tényleg! Nem akarsz tenni nekem egy szívességet? Csupán annyit kéne elmondanod, hogy mit gondol most.
   Ez csúnyán nézett rám.
   - Tudod jól, hogy nem vagyok áruló! Ha igazán érdekel, kérdezd meg tőle! – mondta. – De asszem, ma még érni fognak meglepetések…
   - Ezt meg hogy érted? – ráncoltam a homlokom.
   - Semmi – legyintett, amivel még jobban összezavart.
   - Ezékiel! – szóltam rá.
   - Semmi – ismételte meg. -  Majd nem is olyan soká úgyis megtudod… - mondta és feltápászkodott, majd otthagyott.

    Bosszúsan sóhajtottam. Utáltam mikor ilyen volt, ennyire makacs. Bár tudtam, hogy soha nem árulná el senki gondolatait, bárki is kérje rá, hogy mondja el. Még az én gondolataimat se mondaná el és még velem sem osztaná meg másokét.
   Kényelmesen elhelyezkedtem a széken. Egy darabig nem akartam felállni onnan, így tökéletes kilátásom volt a többiekre. A bulinak fergeteges hangulata lett.
   Előre dőltem és a kezem a tenyerembe temettem. Épp azon agyaltam, hogy miféle meglepetések érhetnek még a mai nap folyamán, mikor éreztem, hogy valaki megáll velem szemben.
   - Nahát, cicus, ilyen hamar feladod? – kérdezte egy hang, amelyet ezer közül is megismertem volna.
   De nem, az lehetetlen…
   Hitetlenkedve felkaptam a fejem és a világ legcsodálatosabb nője állt közvetlenül előttem.
   - Iza! – nyögtem meglepetten.
   A lány most sokkal, de sokkal szebb volt, mint amilyenre emlékeztem: hosszú lábak, formás alak és egy gyönyörű arc. Izabella állt előttem, teljes életnagyságban.
   Elképedésem láttán a lány felnevetett, majd a kezemet arrébb tolva kecsesen a combomra ült. Az biztos, hogy Iza nem a szívbajosságáról volt híres.
   – Hogy kerülsz te ide? – tettem fel a kézenfekvő kérdést, automatikusan átkarolva a derekát.
   - Én vagyok a karácsonyi meglepid saját magamtól – felelte még mindig ragyogóan mosolyogva és a nyakamra nyomott egy puszit.
   - Megőrültél?! – kérdeztem döbbenten. – A tömeg fele vadász…
   - Nyugi már, a kutya se figyel ránk – jelentette ki, majd átölelte a nyakam és a vállamba fúrta a fejét.
   - Nem vagy eszednél… - motyogtam, mire a rá jellemző kuncogással válaszolt.
   - Lehet…
   - Biztos!
   - Nem is adsz egy puszit? – kérdezte egy kicsit nyafogós hangon. Körbenéztem, s megállapítottam, hogy igaza van: senki nem foglalkozik velünk, sőt, már-már csak mi ketten vagyunk a könyvtárban.
   Sóhajtottam és az ajkára nyomtam a szám, de tudhattam volna, hogy ennyi nem lesz elég ennek a nőnek: többet akar. Igazam is lett, s Iza elmélyítette a csókot. Mire pedig észbe kaptam, már én is úgy öleltem magamhoz, mintha össze akarnám préselni.
   Gyorsan eltávolodtam tőle és megráztam a fejem. Nem lett volna épp szerencsés, ha valaki meglát minket.
   - Na gyere, be akarlak mutatni egy pár embernek! – mondtam gyorsan és finoman lecsusszantottam az ölemből, majd talpra ugrottam. -–Már így is a penge élén táncolunk...
   - Veszélyesen szép az élet -–kuncogta Iza.
   Kézen fogva mentünk az edzőterembe. Biztosra vettem, hogy a sötétben, melyet csak a villódzó diszkófény tört meg, senki nem fogja észrevenni, hogy hol van a kezem.
   Az edzőteremben lévő tömegben nem sokan vették észre Izát, de aki igen, az megbabonázva nézett rá. Tudtam, mit néznek: a lány gyönyörű volt, vékony, magas, vicces és tökéletes.
   - Hogy tetszik? – kérdeztem, de a lány már másra figyelt. – Mi a baj?
   Iza azonban még mindig nem figyelt rám, sőt hirtelen elindult kifelé a teremből. Rosszat sejtve elkaptam a kezét, összekulcsoltam az ujjainkat, majd követtem végig a folyosón, egyenesen egy hattagú csoporthoz.
   Az edzőteremhez vezető lépcsőn Nóri barátnői ültek, a lány velük szemben állt és épp magyarázott valamit. Iza halkan megköszörülte a torkát, mire mind a hatan felénk fordultak.
   - Iza? – kérdeztem, majd a tekintetét követve Nórira néztem. – Kicsi lány?
   Nóri azonban nem ugrott erre, s innen kikövetkeztettem, hogy nem figyel mást, csak Izát. A tekintetem ide-oda járt. Mind a kettőjük arcán ugyanaz a kifejezés volt, amit hirtelen nem tudtam hová tenni: nyílt ellenségeskedés.
   Nórit hirtelen oldalba vágták, mire a lány magához tért, majd szótlanul sarkon fordult és a barátnőivel a nyomában eltűnt.
   - Ő lenne Nóri? – kérdezte Iza még mindig a lépcsőt fixírozva.
   - Igen – bólintottam. – Mi volt ez az egész?
   - Semmi – legyintett Iza, majd egy számomra nagyon is ismerős kifejezés jelent meg az arcán.
   Iza ugyanis egy olyan nő volt, aki hogyha talál magának egy ellenséget, addig játszik vele, míg az fel nem adja. S volt egy olyan érzésem, hogy most Nóri ez az ellenség. Sóhajtottam és vállat vontam. Nekem nem volt ehhez az egészhez semmi közöm.
   Figyeltem Izát és gyökeret vert a fejemben egy gondolat: oka volt a felbukkanásának. Megragadtam a kezét és magam felé fordítottam a lányt.
   - Miért jöttél ide, Iza? – kérdeztem.
   Iza sóhajtott majd vállat vont.
   - Úgyis megtudnád. – mondta, majd a szemembe nézett. - Félix hívta fel a figyelmünket rátok.
   - Ránk? – néztem rá értetlenül.
   - Rád és Nórira. Mégis mi a fenének nyomoztok?
   - Senki nem mondta, hogy tilos. Csak… - mondtam, majd visszakérdeztem. - Különben is: nem te adtad meg az informátoraid elérhetőségét? Tudnod kellett, hogy minek kell!
   - Olyanba ütöd az orrod, ami nem a te hatásköröd – kerülte ki a kérdésem megválaszolását.
   - Hanem kié? – kérdeztem dühösen és elfordultam tőle.
   - Nézd, ez még a hivatásos vadászok tudását is felülmúlja – mondta Iza, majd lehalkította a hangját. – Ezért ki is rúghatnak, hogy szóltam, de egy újabb eltűnés történt. Egy vadász, mégpedig az egyik Tanácstag a háromból. Pedig ő a Titkos Testőrség védelmét élvezte.
   A Titkos Testőrség annyiban hasonlított a vadászokhoz, hogy már tizenéves korukban elkezdték a kiképzésüket. Ebben ki is merült a hasonlóság. A Titkos Testőrség tagjainak még a személyleírását sem ismertük, akik viszont mindent tudtak róluk, azok a mindenkori Tanácstagok voltak. Így aztán attól függően, hogy melyik Tanácstag irányítása alá kerültek, megkülönböztetünk három hadtestet: a Bizalmasokét, a Semlegesekét és a Vadászokét.
   De, sajnos, ennyiben ki is merül a tudásunk róluk.
   Közben Iza folytatta.
   - Próbálják eltussolni az ügyet, elvégre, ha nem így tennének, az tömeghisztériát okozna. Viszont az is igaz, hogy nem tudjuk sokáig eltitkolni. Ezért most megkérlek nyomatékosan, hogy NE SZAGLÁSSZ! Ha te is eltűnsz… Már így is épp elég nagy a baj, nem hiányozna még az is, hogy miattad is aggódjak…
   Iza szinte könyörögve nézett rám, s eszembe jutott, hogy én mennyire megijedtem, hogy Ez-nek baja eshet. Persze ez több volt egyszerű barátságnál… Ettől hirtelen belém szállt a félelem. Nem sokszor fordult elő, hogy Iza ennyire nyilvánvalóan kimutatná az érzéseit, hogy több vagyok neki egyszerű „munkatársnál”.

   - Nézd – mondtam. -, hidd el, megértem, hogy mit érzel, de nem fogok ölbe tett kézzel várni, hogy elraboljanak. Tenni akarok valamit!
   - Akkor eddz! – vágott vissza nagy hévvel Iza. - Ha betöltötted a 18-at, már meg is kapod a kinevezést. Csak addig várj azzal, hogy megöleted magad!
   - Köszi, várhatok 7 hónapot! És különben is, ki mondta, hogy meg akarok halni?!
   - Zack, nézd – mondta halkan Iza. -, nem azt mondtam, hogy utána meg kell halnod. Csak annyit, hogy várj még ezzel. Te túl…
   - Szóval itt vagytok? – kérdezte egy testetlen hang, mire elharapta a mondatot és felöltötte a semlegesség álarcát. Mara bontakozott ki a sötétből.
   - Izabella – döntötte meg a fejét a lány felé Mara. – Örülök, hogy megismerhetlek. Zack, Kornél kéri, hogy mutasd be a vendéged… - mondta, majd komolyan hozzátette: - Én pedig azt kérem, hogy ne legyetek kettesben! A szabályzat tiltja.

   Felemelte a szemöldököm. Mi az, hogy tiltja a szabályzat?! Mégis mióta?!
   - Köszi, édesem, de mi is tudjuk, mi a szabály – feleselt Iza különösen megnyomva az utolsó szót és elindult vissza a terembe.
   - Sajnálom… - motyogtam Marának.
   - Engem nem szavakkal tudtok megbántani, hanem tettekkel. – felelte és eltűnt az egyik ajtó mögött.
   Azzal, hogy Iza idejött, ebben a pillanatban úgy éreztem, csak mindent elrontott.

 

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés