Zack

Az ázott macska

   Nagyot sóhajtottam, s még jobban magamhoz szorítottam a lányt a jéghideg zuhany alatt, míg az izmai teljesen el nem ernyedtek.
   A hajamból csöpögött a víz, mindenem teljesen átázott, ráadásként mit meg nem adtam volna valami melegért, de a célt elértem: a lány végre lehiggadt annyira, hogy elkezdjen sírni.

   Magamban szitkozódtam, miközben éreztem, hogy a lányt meg-megrázza az elfojtott sírás. Végre elzárhattam a csapot.
   Utáltam, ha egy nő hullatta a könnyeit. Teljesen mindegy, ha csak egy háromévesről volt szó, vagy egy harminchárom évesről. Mindegy volt, hogy mi miatt itatta az egereket, de bennem elpattant egy ideg, s legszívesebben füleimet betapasztva kiszaladtam volna a világból.

   Ehelyett pedig mit tettem? Ott álltam vele előbb a víz alatt, most pedig a zuhanyzótálcában és a haját simogattam.    Lenéztem a lányra. Olyan volt, mint egy ázott macska, miközben a mellkasomba temette az arcát. Hála a jó Istennek csak a meg-megránduló válla árulta el, hogy sír, hangot nem adott ki.
   Jó tíz perc telt el így: a lány némán zokogott és pedig gépiesen simogattam előbb a haját, majd végül a hátát is.
   Mikor befejezte a szipogást, megszólalt:
   - Most már kimehetnénk innen? – kérdezte meg s már nem a sírástól remegett: a fogai összekoccantak a hidegtől.
   - Persze – mondtam és kibontakoztam az ölelésből.
   Amint elengedtem Nórit, a lány azonnal eltávolodott tőlem és fázósan összehúzta magát. Még mindig kerülte a pillantásom.
   Bár nem nézett rám, mégis tudtam, hogy szörnyű állapotban volt: a sminkje elkenődött, a haja csomókban lógott. Homlokráncolva figyeltem őt. A tulajdon anyámról tudtam, hogy ha egy nő kiakadt valami miatt, a külső megjelenése csak a negyedét mutatja annak, ami a lelkében végbement.
   - Ha jót akarsz, ne nézz tükörbe, mert úgy nézel ki, mint akinek behúztak egyet. – próbáltam viccelni, remélve, hogy ezzel elérem a kívánt hatást. - Jobban mondva kettőt – tettem hozzá a szeme alatti elfolyt, fekete szempillaspirálra utalva. – Bár az is lehet, hogy közelebbi rokonságban állsz egy pandával…
   A lány egy nyöszörgős kis nevetéssel válaszolt. Hála a jó égnek… A viccet legalább – még – érti.
   Kimentem a szobába és nem kellett sokat keresnem, máris megtaláltam, amire szükségünk volt: két külön kupac szépen összehajtogatott ruha hevert az ágyon. Nem kellet sokig gondolkoznom, hogy ki tehette oda őket.
   Mara…
   Nóri kijött utánam. Még mindig nem nézett a szemembe, majd odament az ágyhoz, egyetlen szó nélkül felnyalábolta a ruhákat és bevitte a fürdőbe.
   Kíváncsi vagyok, mi borította így ki…
   De nem vártam meg, míg kiderül. Nem maradhattam a lánnyal. Most nem. Amilyen gyorsan csak tudtam, átöltöztem.

   Szívesen megkérdeztem volna, mi a baj, de volt egy olyan érzésem, hogy ehhez nincs jogom. Mint ahogy ő is utalt rá, én vagyok a legutolsó ember a Földön, akitől segítséget kérne.

   De nem is akartam, hogy megtegye. Nem akartam beleártani magam a dolgaiba. Már így is túlságosan benne voltam. Sokkal jobban, mint szerettem vagy akartam volna.
   Lementem vissza az edzőterembe. Legnagyobb meglepetésemre, a bulit már feloszlatták, csak a lány barátnői, meg Ármin, Félix, Robi, Sanyi, Ez és Iza maradtak ott segíteni a rendrakásban.
   A legtöbb lány dühösen nézett rám, mikor beléptem az ajtón. Mintha ugyan én tehetnék arról, hogy Nóri kibukott és kénytelen voltam beállítani a víz alá…
   Kornél jött oda hozzám.
   - Minden rendben? – kérdezte.
   Ugyan mi lehetne rendben?
   - Persze – hazudtam. – A konyhában leszek, jó?
   A választ meg se várva kimentem a teremből, majd a pultnak dőltem. Semmi hangulatom nem volt ehhez. Bár tudtam, hogy nem kéne mindent rá kennem, mégis úgy éreztem, azzal, hogy Iza idejött, feldúlt mindent. Otthon is csak a szerencsének volt köszönhető, hogy ki nem tudódott a kettőnk viszonya. Most meg nyílt színen flörtöl velem?! Ha rájönnek, hogy mi van – vagy volt valaha - köztünk, akkor nekem biztos, hogy mennem kell. Kornél így is, az utóbbi időben már utalt rá egy párszor, hogy nagyon a penge élén egyensúlyozom. Egy dologban határozottan biztos voltam: nem akarok innen - pont most – elmenni. S amit a legjobban utáltam, hogy tudtam, miért. Jobban mondva, ki miatt…
   Hirtelen, minden nesz nélkül, kinyílt az ajtó. Iza surrant be rajta.
   - Óóó, hello! – mondta meglepetten és letette a kezében hozott tálcát a pultra. – Minden rendben? – nézett rám homlokráncolva és megállt mellettem.
   - Persze – ismételtem magam, de továbbra is a velem szemben lévő frigóhoz beszéltem és nem néztem a szemébe. Tudtam, hogy ezzel a trükkel rájön, hogy hazudok.
   - Csak, mert olyan fura képet vágsz… Minden rendben van a kislánnyal? – kérdezte Iza csacsogó hangon.
   Bennem felment a pumpa. Kislány?!
   - Ő már rég nem kislány! – fordultam gyorsan felé és villámló szemmel néztem rá. A hangomból még én is kihallottam a haragot, ahogy kiabáltam.
   - Szereted – suttogta halkan Iza és ez nem kérdés volt. Kijelentés. Hogy mi…??? – És azért most meg tudnál ölni, amiért kimondtam – tette hozzá egy halvány mosollyal.

   Egy darabig döbbenten pislogtam rá, majd megtaláltam a hangom.
   - Szeretem, naná… - gúnyolódtam dühös grimasszal és elfordultam tőle azzal az ürüggyel, hogy igyak egy korty vizet. – Mégis mit szeretnék benne?! – kérdeztem a mosogató alját fixírozva. - Okoskodó, ostoba, elviselhetetlen, gyerekes, hülye liba – válaszoltam meg a saját kérdésem.
   - És te pont emiatt szereted – jelentette ki, mire én legszívesebben a falhoz vágtam volna a kezemben tartott poharat. Ezt megakadályozandó, inkább letettem a mosogatóba.
   - Ugyan, Iza, ne légy már nevetséges! – vettem fel a legmeggyőzőbb modoromat. - Annak, hogy én pont ebbe a lányba szeressek bele, a mínuszban van az esélye.
   - Ennek ellenére, nem örülsz, hogy itt vagyok… - állapította meg halkan.
   Sóhajtva belenéztem a szemébe és most nagyon utáltam, hogy ennyire jól ismer.
   - Iza, tudod, hogy otthon is voltak gondjaink ezzel – mondtam sóhajtva, miközben átöleltem a derekát és magamhoz húztam. -  Nem akarom, hogy máris elküldjenek a miatt a hülye szabály miatt… - nekitámasztottam a homlokomat az övének és közelről a szemébe néztem. – Nem akarlak ilyen hamar elveszíteni – suttogtam és mire észbe kaptam, már csókoltam is. A lány átölelte a nyakamat, visszacsókolt és szinte azonnal elmélyítette.
   Mikor nagyon soká – és mégis úgy éreztem, hogy túl hamar - elengedtem, Iza szélesen mosolygott.
   - Biztos, hogy akarod ezt? – kérdezte a mellkasomra téve mind a két tenyerét.
   - Igen – nem… -, egész biztos. – mondtam és újra birtokba vettem az ajkait.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés