Nóri

A lélek háborúja

  
   A zuhanytálca szélén ültem, összegörnyedve, a fejemet a kezembe temetve. A közelben egy ajtó csukódott és biztosra vettem, hogy Zack kiment a szobából.
   Utáltam magam. Kimutattam az érzéseim. Biztos rájött, de nem kér belőlem. Inkább elmenekül. Vagyis… Ugye, nem érezhetném ezt? Ugye?
   A lelkem mélyén ugyanis egy tátongó űr keletkezett. Azzal, hogy magához ölelt, hogy beállt velem a víz alá, hagyta, hogy a mellkasába temessem az arcom, magához szorított, meg azzal, hogy simogatta a hajam és a hátam, teljesen elgyengültem és elkezdtem sírni.

   Olyan jó volt a karjai közt lenni!
   De valóban ezt akarom?
   Nem, nem akarhatom. Hiszen utálom. Utálnom kell!! És akkor, ott ülve a nedves zománcozott fémen, átkulcsolva a lábam, belém hasított a dolog. Hirtelen rájöttem, hogy már régen nem utálom, hogy már régen nem tudom utálni.

  A térdembe temettem az arcom.

   Akkor is. Muszáj. Még ha ő nem is utálna, még ha ő is érezne valami hasonlót irántam, akkor sem lenne jövőnk. Két vadásznak nem lehet. A szabály, az szabály. Nem szeghetem meg…

   Beszélnem kellett vele.
   De én valóban azt akarom? Beszélni vele?
   A lényem egyik része igen, a másik nem.

   Mi van, ha kikosaraz? Mi van, ha nem kellek neki? És mi van, ha igen? Ketten együtt a világgal szemben?
   Semmit nem tudtam, semmit nem értettem.

   Egyáltalán, mikor kezdődött ez az egész? Mikor kezdtem el úgy nézni rá? Elvégre, az elején – s ezt bizton állíthatom – még utáltam. Mikor következett be a változás?
   A tornaórán, mikor ráestem? Mikor kiküldött a tanár és összevesztem vele? A lánc közben, ami párbaj is volt? Esetleg a büntetés közben?
   Hirtelen bevillant a kép, mikor ott ültünk a kocsiban és az arca csak pár milliméterre volt az enyémtől. De a vízió folytatódott: nem hőköltem hátra, nem menekültem el, hanem ott maradtam és…
   A fülemre tapasztottam a kezem. Elég volt!! Nem tetszik! Nem tetszhet! Nem és nem!
   Az ajkamba haraptam. Legszívesebben újra elsírtam volna magam. Mi van már azzal, hogy bunkó? Csak akkor az, hogyha oka van rá – válaszolt a hang a fejemben.
   Fázósan összébb húztam magam és ekkor hatolt el a tudatomig a hidegrázás. Egyfolytában vacogtam, s rájöttem, hogy még mindig a csurom vizes ruhákban vagyok, a tiszták a lehajtott vécétetőn voltak, ott, ahová nem is olyan rég tettem őket.
   Felálltam és lehámoztam magamról a rám tapadt ruhadarabokat. A szárazak szinte melegnek tűntek a vizesek után.
   Belenéztem a tükörbe. A hajam vizes volt és kócos, a szemfestékem elfolyt, az alapozóm leázott, a szájfényem elkenődött. Nem csoda, ha menekült…
   A hajszárítóval megszárítottam a hajam, lemostam a sminkem maradványait.
   Mikor mindezzel kész lettem, megálltam az ajtóban. Azzal tisztában voltam, hogy most nem akartam egyedül lenni, társaságra vágytam, akik elterelik a figyelmem. Viszont mi lesz akkor, ha Zack is ott lesz?
   Hirtelen ötlettel vezérelve kinyitottam az ajtót és kimentem a szobából. Nem menekülhetsz… És különben is: te magad akartál még az előbb beszélni vele! Hát akkor meg, itt lesz a lehetőség!
   Az egyre hangosabb zajokat követve lementem az edzőterembe. Minden ki volt takarítva, már a sepregetés folyt. A hangfalakból az egyik kedvenc számom szólt, a ritmusára és az ismerős szövegére pedig végre úgy éreztem, mint akit fejbe vágtak – persze jó értelemben.
   - Minden oké, Norcica? – kérdezte Sanyi, miközben odajött hozzám a partvissal és a lapáttal a kezében. Az aggodalmas arckifejezésére és szomorú tekintetére azonban olyat tettem, amit nem hittem volna, hogy képes leszek megtenni: elnevettem magam.
   - Már kész is vagytok? – kérdeztem mosolyogva és körbe néztem a teremben. Tudtam, hogy kényszeredett vagyok, csak fakó mása önmagamnak, de mégis… meg kellett próbálnom a lehetetlent.
   - Figyu – állt meg Robi Sanyi mellett. -, sajnáljuk, hogy neked kellett mindent csinálnod – mondta egy szuszra, sajnálkozó tekintettel.
   - Hogy mi? – kérdeztem vissza. Nem NEKTEK kell bocsánatot kérnetek…
   - Tudjuk, hogy azér’ sokalltál be, mert mindent a nyakadba tettünk. – magyaráztam Robi. - Legközelebb nem marad minden rád! – ígérte.
   - Nem – mondtam a fejemet rázva. – Jaj. Nem az volt a baj! – Hogyan értessem meg velük?! – Csak túl… túl fáradt voltam – próbáltam kivágni magam egy kegyes hazugsággal.
   - Igen, kifárasztott a meló. Legközelebb figyelmesebbek leszünk – kötötte még mindig az ebet a karóhoz bólogatva Ármin.
   Segélykérően néztem a többiekre. Egyedül a sulis barátaim néztek rám úgy, mint szoktak. Mindenki másnak olyan gyengéd szeretet volt a tekintetében, mintha legalábbis terhes lennék, vagy meghalt volna valakim.
   - Nem erről van szó! – mondtam hangosan és nyomatékosan. – Csak sok volt a dolog. Egy kicsit kiakadtam, de most már jól vagyok. Ennyi.
   Teljesen megzavarodtam. Azt hiszik, hogy miattuk van… De hogyan érthetném meg velük, hogy nem rájuk… Zack hibája…
   - Jól van, hagyjátok már! – mondta Anna és odajött mellém. – Nem volt semmi baja, csak a hiszti most jött ki rajta, amit mindig is titkolt!
   Elnevettem magam, mire mindenki így tett.
   - Köszi! – tátogtam oda Annának és hálásan néztem rá.
   - Na, ha minden rendben – mondta Ármin. -, akkor annak az örömére, hogy nem vagy vérig sértve, mert minden rád hárult, fel is moshatsz!
   Ismét elnevettem magam, de most már nem kellett színlelnem.
   - Oké, de akkor én választom ki a számot! – alkudoztam még mindig mosolyogva. Robi vigyorogva a számítógép felé mutatott, mire odaléptem a keverőpulthoz és beállítottam a kedvenc számom. Feltekertem a hangerőt, hogy ne tudjak gondolkozni a munka közben. Mikor felnéztem, mosolyogva vettem észre, hogy mindenkire átáradt a light-os rock hangulata.
   Sanyi felrántotta Noémit a székről, amin ült és elkezdtek táncolni a zene ütemére. Mindenki követte a példájukat, engem kivéve.
   Karba tett kézzel, mosolyogva álltam a fal mellett és néztem őket. Furcsa volt látni, hogy mindenki milyen boldog és egyedül csak én vagyok olyan szomorú.
   Mikor a számnak vége lett és mindenki megült a székén a kifulladástól, „Na, akkor végre elkezdem a felmosást!” mondattal elindultam a konyha felé.
   Jól esett a többiek ökörködése. Elmúlt a sírhatnékom, mi több, magamban nevetgélve nyúltam a konyhaajtó kilincse után.
   Már el is feledkeztem Zack-ről.
   Hangtalanul benyitottam a konyhába és egy hosszú, végtelennek tűnő pillanatig nem tudtam megmozdulni. Zack és Iza a konyhapultnak dőlve, szenvedélyesen és hosszasan csókolóztak. Még azt sem vették észre, hogy már nincsenek kettesben.
   Csak annyi erőm maradt, hogy visszazárjam az ajtót. Hátratántorodtam és háttal a falnak ütköztem. Végigszánkáztam rajta a föld felé, összegörnyedtem és az ajkamba haraptam, hogy ne törjön ki belőlem a zokogás.
   A felmosó és a vödör hangosan csattant mellettem és biztosra vettem, hogy ezt bent is meghallották, de nem érdekelt. Úgy éreztem, egy világ omlott össze bennem.

 

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés