Nóri

Egy rajz hatása

  
   A következő 2 hétben megpróbáltam a lehető legtávolabbra elkerülni Zack-et és csak muszájból szólni hozzá. Elegem volt belőle és abból is, hogy állandóan vitatkozunk, ha együtt vagyunk. Annyira egy idegesítő, beképzelt, bunkó, barom… Ráadásként, ami viszont tényleg az agyamra ment, az az volt, hogy a legtöbbször, ha csak megpillantottam őt, ugyanazt éreztem, amit abban a pillanatban, mikor megláttam őket smárolni.
   Angolon egyetlen egyszer osztottak pármunkára, de akkor Zack valahol máshol járt – lemertem volna fogadni, hogy Iza karjai közt –, így aztán nem volt gáz, hogy a kötelező párbeszéden kívül nem szóltam hozzá egy szót sem.

  Ami az edzéseket illette, ott nem esett nehezemre messze elkerülni, vagy olyan időpontokban menni a központba, amikor a fiúnak más programja volt. Hála egy-két osztálytársnőjének, egész jól tudtam, mikor hány órája van és úgy időzítettem az edzésemet, hogy elkerüljem őt.
   Épp kifelé bámultam az ablakon és a következő gyakorlatomon töprengtem, mikor hallottam egy hangot.

   - Nóri! – fordult felém Eszter. – Hallottad az új hírt?
   A suliban ültünk, a padunknál. Az osztály nagy része éppen a következő órára magolt. Az "F"-sek – vagyis Zack osztálya – egész órán feleltek töriből és mivel egy a tanár, így mindenki próbálta bemagolni még az utolsó pillanatban az előző órák anyagát.
   - Mi lenne az? – kérdeztem. Nekem nem kellett magolnom, mivel már tegnap megtanultam az anyagot, így elég csak egyszer átolvasnom, hogy visszajöjjön.
   - Emlékszel, még év elején beszéltük az osztállyal, hogy mi lenne, ha szerveznénk egy 5 napos kirándulást május elejére? – kérdezte szünetet tartva a végén, s majd csak akkor folytatta, amikor rábólintottam. – Na, most derült ki, hogy mivel a suli úgyis megy kirándulni, így inkább arra mennénk, mivel így olcsóbban kijön…A gond csak ott kezdődik, hogy az egész évfolyam jelentkezhet. Bár úgy hátha jobban be lehet pasizni… - tette hozzá reménykedve Eszter.
   - Nem is te lennél… - sóhajtottam. Nekem semmi bajom nem volt ezzel, kivéve, ha… A mondatom kettészakadt, ugyanis kinéztem az ablakon és pont Zack-et pillantottam meg, amint épp két haverjával ökörködött az udvaron levő padoknál.
   Jellemző volt. Annyira elegem volt abból, hogy valahányszor körbenéztem, mindig Őt láttam. Mogorván fordultam el az ablaktól és megpróbáltam kiverni a fejemből.
   Eszter egy pár pillanatig kérdőn nézett rám, majd elnézett a vállam fölött és látszott rajta, hogy mindent megértett.
   - Na, mit szólsz? Lenne kedved jönni? – kérdezte csak azért, hogy elterelje róla a figyelmem.
   - Persze – mondtam és hálásan néztem a szemébe. Csak reménykedni tudtam abban, hogy Zack nem jön.
   - Olyan jó lesz… 5 napot eltölteni valahol, ráadásul szülők nélkül…
   Amint végre kicsengettek az utolsó óráról, végre hazamehettem az üres lakásba.
   Másnapra nem volt sok tanulnivaló, így amint beértem a szobámba, végignyúltam az ágyon. Lustálkodni akartam egy kicsit. Olyat tenni, amit már régen nem…
   Gondolkodva néztem körül a szobámban, s szinte azonnal megpillantottam egy csomag rajzlapon.
   Rajzolok!!
   Mikor azonban megakadt a szemem az iskolai táskámon, meg a kipakolt tankönyveken, nagyot sóhajtva nekiültem házit csinálni. Utáltam az egészet, mégis megtettem. Tisztában voltam vele, hogyha nem teszem, egyből előjönne a bűntudatom….
   Csak azt ne mondd, hogy időközben beálltál a stréberek sorába – hallottam egy ismerős hangot a fülemben, mire megdermedtem.
   Megráztam a fejem. Nem akartam rá gondolni. Nem tehettem. Anélkül is, hogy bárki megmondaná, tudtam, mi az igazság és nem kértem senki véleményét az ügyben.
   Az ajkamba harapva és az akaratom minden erejével megpróbáltam a tanulásra koncentrálni. Még életemben nem haladtam ilyen nehezen egy matekházival… Több, mint egy óra múlva lettem csak kész tíz példával, ami egyébként, még ha iszonyat nehéz példákat ad is fel a tanár, megvolt egy fél órán belül.
   Mikor végre elővehettem a rajzlapokat, bekapcsoltam a kedvenc együttesem cd-jét és csak a zenére koncentrálva, azt se figyelve, hogy mit is szeretnék ábrázolni, belekezdtem a rajzolásba.
   Két óra múlva aztán homlokráncolva meredtem a művemre. Valami még mindig nem volt jó rajta. Egy fiút ábrázolt, de az arcával még mindig probléma volt. Nem tetszett a szeme és a szája. De bármennyit is radíroztam, s szinte már-már átlyukasztottam a rajzlapot, mégsem sikerült jól a művem. Valami hiányzott.
   - Nóri! – harsant hirtelen Alex hangja a földszintről, mire összerezzentem.
   - Idefenn vagyok! – kiabáltam vissza, miközben még mindig a rajzomra meredtem.
   - Szia! – nyitott be a szobámba az öcsém. – Mit csinálsz?
   Felmutattam a rajzom, mire gondolkozva nézett rá.
   - Hagyd csak – mondtam legyintve. – Nem lett jó… Bár ez csak egy rajz és nem szándékozom se beküldeni valahová, se…
   Alex azonban nem mutatta jelét, hogy eljutott volna a tudatáig az, amit mondtam, helyette még mindig a rajzot fixírozta.
   - Belerajzolhatok? – kérdezte hirtelen, mire bólintottam. Elrontani ugyebár úgyse tudja…
   Alex kivette a kezemből a ceruzát és kijavította a hibákat: lentebb rajzolta a szemeket és lekicsinyítette, a szájat fentebb tette, az orrot egy kicsit kisebbre rajzolta.
   Döbbenten meredtem a lapra.
   - Így már tökre úgy néz ki, mint Zack – mosolygott elégedetten az öcsém.
   - De én nem őt akartam lerajzolni!! – mondtam hangosabban és vékonyabban a megszokottnál. Belül a pánik fojtogatott.
   - Mindegy – vonta meg a vállát Alex. – Sz’tem akkor is rá hasonlít. Figyu, viszont este elmegyek. Mónival találkozom.
   - Csak nem randi? – kérdeztem szinte reflexből, ugyanis még mindig döbbenten néztem a lapot, reménykedve, hogy találok benne valami hibát, ami bizonyítja, hogy nem annak a bunkónak a képe van lerajzolva. De, sajnos, egyetlen ilyen bakit se leltem.
   - Még az is lehet… - hallottam magam mellől az öcsém hangját. - Majd jövök! Szia!
   Halk nesz hallatszott: Alex behúzta maga mögött az ajtót, s így egyedül maradtam.
   Gondolkodva néztem a művünket. Már értettem, mi nem stimmelt rajta. A változtatások nélkül nem volt… Zack.
   Egymásra tettem a kezeimet és ráhajtottam a fejem. Hirtelen mintha minden erő kiszállt volna belőlem.
   Aztán, mintegy hívatlanul, a szemem elé tárult egy kép: Zack és Iza, amint csókolóztak. Megráztam a fejem, hogy kiűzzem a képet. Nem ment, s mi több, a vízió folytatódott, bár átalakult. Újra Zack-et láttam, amint ott ülünk a kocsiban, s az arca csak pár milliméterre van az enyémtől… és most, a valósággal ellentétben, nem rohantam el, nem ugrottam ki a kocsiból…
   A füleimre tapasztottam a kezem és összeszorítottam a szemem, hátha ezekkel magamhoz tudok térni, meg tudom állítani a fantáziámat. Az eredményt, igaz, elértem, de a mellkasom fájdalmasan összeszorult.
   Az elmúlt két hét maga volt a pokol, ha Zack is a közelemben volt. Nem bírtam rendesen koncentrálni, sem gondolkozni, még csak rendesen mozogni sem. Bármit is tettem, mindig betolakodott a fejembe a kép, ahogy ott álltak a konyhapultnál.
   Olyan rossz érzés volt és nem is akart elmúlni. Ráadásul még az sem segített, hogyha távol voltam tőle, s nem láthattam. Az agyam által bármikor előhívhattam őt, s megint ott jártam, ahonnan elindultam.
   Az ajkamba harapva ránéztem a rajzomra. Zack-en a megszokott farmerja volt a fekete inggel, az arcán – bár ezt Alex rajzolta – az a csibészes félmosoly, amit annyira szerettem. A szeme jókedvtől csillogott.
   Dühösnek kellett volna lennem a fiúra, de bármennyire is próbáltam, csak magamra tudtam haragudni. Hogy lehettem annyira tökkelütött, hogy egy hosszú pillanatig – ott a zuhany alatt – arra gondoltam, talán tetszem neki??
   Különben is, ha tetszenék neki, nem lenne bunkó velem. Ha bejönnék neki, normálisan bánna velem és nem úgy, mint egy lánnyal, akit ostobának tart.
   Nem bírtam egy helyben megülni, fel kellett állnom. Lefeküdtem az ágyra és plafont kezdtem el tanulmányozni.
   Hogy juthattam el erre a szintre?! Hogy tetszhetett meg egy ismeretlen? Most pedig mintha egy hatalmas kő lett volna a gyomromban.
   Felálltam és kimentem a fürdőszobába. Belenéztem a tükörbe. A képmásomon látszott, hogy legszívesebben elsírná magát. A szeme a megszokottól jobban csillogott, a bőre fehér volt és élettelen.
   Egy roncs voltam.
   Nagy nehezen visszamentem a szobámba, az ágyra vetettem magam és úgy, ahogy voltam, ruhástól – hosszas forgolódás után – nagy nehezen elaludtam.

 

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés