A semmiből került elő a srác. Egyik pillanatban még építettük a várat, aztán már ott ült mellettünk, és Lucynak udvarolt. Bár néha mondott érdekes dolgokat... Teljesen zavarba jöttem, nem is szólaltam meg, inkább a tornyokat formáztam. Dake viszont – Lucy legalábbis így hívta; érdekes neve van – lazán dumált tovább, kicsit olyan érzésem is volt, mintha láthatatlan lettem volna. Istenem, soha nem láttam még ilyen magabiztos embert! Könnyedén dobta be a bókokat, és flörtölt Lucyval. Bár én is tudnék ilyen menő lenni… akkor Lynn tuti eljönne velem valahova, és pillanatok alatt belém szeretne.

Felsóhajtottam, és tovább figyeltem a hullámokat. Ez a srác még szörfözni is tud, mintha… mintha így született volna! Én bezzeg még úszni se tudok… Na mindegy. Inkább eltereltem gondolataimat Dake-ről, mielőtt ennél is rosszabb kedvem lett volna.

- Ken?

Lucy tért vissza, kezében két hatalmas fagyival. Halványan rámosolyogtam, és elvettem az egyiket, miközben ő leült mellém.

- Nem tudtam, milyet ennél, ezért többfélét is kértem. Ha szeretnéd, megkóstolhatod az enyémet is – ajánlotta fel kedvesen. – Nem vagyok finnyás.

- És Dake?

Értetlenül nézett rám.

- Mi van vele?

- Bejössz neki – mondtam ki a nyilvánvalót. – De te mindig… kosarat adsz neki. Nem tetszik neked? Szerintem menő srác…

- Ken…- akart a szavamba vágni, de én tovább folytattam.

- Jóképű, laza, vicces…

- Eléég…

- … szépek a fogai, vannak tetkói, tud szörfözni...

Lucy prüszkölt egyet, majd a fejét rázva forgatta szemeit.

- Várj csak, most melyikünk is akar vele járni?

- Járni akarsz vele? – csaptam le azonnal, és fürkészni kezdtem arcát.

Felháborodva nevetett fel.

- Neeem… dehogy!

- Csak, mert vicces, jófej, izmos…

- Oké, elég volt! Remélem, nem fizetett neked a reklámért… - grimaszolt, majd oldalba bökött. – Inkább arról beszélj, mit akart Lynn. Héé, a fagyid! – kiáltotta hirtelen, majd tenyerét a kezemre fektetve magához húzta, és lenyalta a tölcsért, mielőtt leesett volna a gombóc fele. – Edd a fagyit is, nem dísznek vettem!- fenyegetett mosolyogva, majd törökülésbe helyezkedve várta a sztorit.

Zavartan a hajamba túrtam, ami már majdnem ugyanolyan hosszú volt, mint mielőtt vágtak belőle pár centit a suliban. A McKinleybe nem járhatnak hippik. Legalábbis Stone százados szerint…

- Öhm, semmi különöset – vontam meg vállam félszegen, és félrekaptam pillantásomat.

- Nem? Hogy érted? Naa, ne csináld már, ettől hülyét tudok kapni! – bökött oldalba, mire feljajdultam.

- Hé, ez fáj!

- Beszélj, vagy a képedbe nyomom a fagyit! – fenyegetett Lucy.

Felsóhajtottam.

- Félretárcsázott.

- Oh.

Megremegett az ajkam, ezért inkább beleharaptam. A fagyi közben a kezemre folyt, de nem érdekelt. Lynn nem akar engem. Úgy éreztem, megszakad a szívem.

- Ráadásul kedden elutaznak, szóval találkozni se tudunk… - tettem hozzá, miután visszanyeltem könnyeimet. – Nem tudja, mikor lesz megint itthon…

Lucy nem válaszolt rögtön.

- Talán… jobb lenne, ha… ha elfelejtenéd. Nem szeretem látni, hogy sírsz miatta.

- Nem sírok – szipogtam. – Csak… a homok…

- Jó – hagyta rám, majd tovább nyalogatta fagyiját. – Akkor most mit fogsz tenni?

Nem tudtam, mit feleljek. Eddig mindent bevetettem, hogy elnyerjem Lynn szívét, de valahogy mindig visszafelé sültek el a dolgok. Szerenádot adtam neki, de elkergetett a kutyájuk. Sütöttem neki csokis kekszet, de nem ízlett neki. Verset írtam, amit a sulirádióban szavaltam el, de kinevettek, Lynn pedig napokig bujkált előlem… Csak az tartotta bennem a lelket, hogy a plüssmaci, amit az utolsó Sweet Amorisos napomon adtam neki, talán valahol a szobájában van… A levéllel együtt, amiben leírtam érzéseimet iránta. Vajon elolvasta…?

- Nem tudom.

Engem csak egy csoda menthetett meg…

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés