Nóri

Éjszaka hármasban

   - Nóri! – hallottam Zack hangját.
   Biztos csak álmodom…
   Álmomban őt láttam magam előtt, az ágyam mellett és ő rázza meg a vállam, s ő hajol felém. A gyomrom görcsbe ugrott. Hirtelen megcsapta az orrom a dezodorának illata.
   - Zack – sóhajtottam és valahogy megnyugtatott az a tudat, hogy az álmomban van csak jelen a szobámban és nem a valóságban valamint az is, hogy vele álmodom.
   - Nóri – rázta meg a vállam az álombeli Zack. – Hahó! Nóri! Ébredj már fel, te szerencsétlen!
   Ha álmodom, akkor miért bunkózik?! Lehet, hogy…
   Kinyitottam a szemem és a látványtól eltűnt a nyugalmam, s a gyomrom szinte azonnal görcsbe ugrott: Zack a valóságban is felém hajolt, az egyik kezével a fejem mellett támasztotta magát, míg a másikkal a vállamat rázogatta.
   - Zack, te jó ég – kaptam magam elé a paplanom reflexből, bár teljesen feleslegesen: pizsamában voltam és nem pedig egy szexi hálóingben… -, mi a fenét keresel te itt?? – sziszegtem.

   - Öltözz, megtámadtak valakit! – mondta és felegyenesedett.
   - Hogy mi?!
   - Majd elmesélem útközben – válaszolta. – Hol vannak a ruháid?
   - A fotelben – válaszoltam, ugyanis nyolckor, mikor Alex bejött a szobámba, hogy felkeltsen és hogy szóljon, menjek fürödni, a ruháimat csak úgy belegórtam a fotelbe, a tiszták tetejére, amik arra vártak, hogy a szekrénybe tegyem őket.
   Míg Zack odalépett a fotelhez, hogy keressen egy farmert meg egy meleg pulcsit, én kikászálódtam az ágyból, magam köré tekerve a paplant.
   Félálomban dörzsölgettem a szemem. Csak most kezdtem el magamhoz térni. Aztán azonban megdermedtem, s félelem cikázott át rajtam. A Zack-ről készült portrém pont amellett a fotel melletti asztalon volt, amelynél a fiú pont most szedi össze a cuccaimat. Ha most valamiért odafordul és körbenéz…
   - Tessék – mondta, miközben felém nyújtotta a ruháimat. Ösztönösen nyúltam értük, megdermedve a félelemtől, de az agyam már gőzerővel dolgozott. Épp időben találtam meg a hangom, ugyanis Zack látványosan körbenézett a szobámban.
   - Megtennéd, hogy kimész?
   - Miért? Kéne? – kérdezett vissza.
   - Köszi, de nem vetted észre, hogy nem egy nemhez tartozunk?? – néztem rá döbbenten, miközben magamhoz szorítottam a ruháimat a paplannal együtt.
   - Jaj, istenem, elfordulok, de öltözz már! – mondta és pont a rossz irányba mozdult. Még egy fél pillanat és észreveszi a rajzot…
   - Nekem nem elég, ha csak elfordulsz! - mondtam elvörösödve, mikor végre leesett, hogy mit is jelent a mondata: azzal a tudattal kéne felöltöznöm, hogy itt van a szobámban, ráadásul hinnem kéne neki, hogy nem fordul meg, miközben én épp mondjuk a melltartómat kapcsolom be…
   - Jéézusom, kislány – mondta Zack azzal az imádnivaló félmosolyával az arcán, amelytől máskor görcsbe áll a gyomrom, de most inkább elöntött a düh. – Nyugi már! Hidd el, hogy semmi olyasmit nem tudsz mutatni, amit már nem láttam…
   Összehúztam a szemem és egy megsemmisítő pillantást vetettem felé.
   - Hidd el, tudnék olyat mutatni, amitől eláll a szavad… - sziszegtem feldühödve az önteltségétől, s azt se figyelve, mit locsogok.
   - Ja, hát az tuti – nézett végig rajtam, mire én még jobban magamhoz szorítottam a paplant. -, elállna a szavam, de csak a hányingertől és az émelygéstől…
   - Beképzelt barom – mondtam mintegy utolsó döfésnek szánva, de Zack-et ez nem hatotta meg. Már-már vette a levegőt, hogy visszavágjon, de egy dühös, sziszegő hang a szavába vágott.
   - Zack – hallottam kintről Ezékiel hangját. – Gyere már le, az Isten szerelmére! Ha így folytatjátok, felesleges odamennünk!
   Zack kelletlenül elindult a terasz felé, de még egyszer visszanézett.
   - Ezt megúsztad – mondta, mire én hozzávágtam a kispárnám, amit az ágyamról kaptam fel.  
   Próbáltam sietni a felöltözéssel, de jóformán annyira dühös voltam, hogy még lassabban haladtam, mintha rendes tempóban öltöztem volna. Pár perc kellett, hogy hagyjak Anyuéknak egy cetlit az asztalomon, ha keresnének. A pillantásom megakadt a Zack-et ábrázoló rajzon. Gyorsan kihúztam azt a fiókot, amelyikben a pisztolyomat tartottam, kivettem azt, majd bedobtam a helyére a képet. Itt biztos nem találja meg senki…
   Nagyot sóhajtottam, aztán kimentem a teraszra, majd oldalt megtámasztottam magam és átugrottam a korlátot. Guggolva érkeztem a két fiú elé.
   - Hány óra? – kérdeztem csak úgy mellékesen.
   - 11:45. Miért? – kérdezte Ezékiel.
   - Csak mert kb. három és fél órát aludtam – mondtam hatalmasat ásítva. – Na, szóval. Mi a helyzet?
   - Kb. 40 perce megtámadtak valakit. A vadász sokkot kapott. Semmit nem tud, de szemtanúk látták a vámpírt. Nyomtalanul eltűnt – foglalta össze Ezékiel.
   - Érzékelni nem lehet? – tettem fel a kézenfekvő kérdést. Akkor legalább hamar elintéznénk és mehetnék vissza aludni.
   - Nem – válaszolt Ezékiel. – Sokan vagyunk kint, így egyszerűen nem lehet.
   - Ilyen a mi szerencsénk – motyogtam.
   A támadás a kertvárosban volt. Már messziről lehetett látni a helyszínt, ugyanis a rendőrautók meg a mentő piros és kék fénye bevilágította az egészet. Csak egy pillantás kellett, hogy felmérjem a helyet: a szemtanúk valamivel a mentőautó mellett ácsorogtak és épp az őket faggató rendőrök kérdéseire válaszolgattak, a mentősök pedig felkészítették az áldozatot a szállításra. Amennyire én láttam, nem festett valami jól.
  Homlokráncolva körbenéztem Apu után. Szinte azonnal meg is láttam, amint a megszokott tömbjével az egyik szemtanút kérdezgette. Épp csak egy biccentéssel köszöntem neki, mikor felnézett. Nem akartuk felhívni a figyelmet a vadászok jelenlétére. Körbenéztem és, mint aki csak sétálni indul, elindultunk az egyik irányba.
   Kornél már ott várt minket az utca végén, messzebb a hatóságoktól. Úgy vettem ki a sötét pillantásából, amit ránk vetett, hogy már csak ránk vártak Marával és Márkkal. A kiosztott utasítás szerint nekem, Zack-nek és Ezékielnek a kertváros délnyugati részét kell bejárnunk.
   - Sok szerencsét! – mondta végül és összetekerte a térképet, amin fál perc alatt megmutatta azokat az utcákat, amelyeket a hármasunknak kell átvizsgálnia, majd sarkon fordult és két kísérőjével a sarkában eltűnt a sötétben.
   - Gyertek, menjünk – mondtam. Vetettem még egy utolsó pillantást felfordulás irányába, végül nagyot sóhajtva hátat fordítottam és megindultam a kijelölt terület felé.
   Hajnali 3-ig sétafikáltunk fel s alá az utcákon, de a vámpír nyomát nem találtuk. Most már megtehettem azt, hogy kiterjesszem a tudatom, de így sem találtam egyetlen egy vámpírt sem a környéken.
   - Vajon a többiek találtak valamit? – kérdeztem. A fáradtságtól meg a kialvatlanságtól szúrt a szemem és már csak vonszoltam magam a két fiú után.
   - Azért ennyire látványosan ne szenvedj! – szólt rám Zack és megállt tőlem pár méterre. Ő sem volt sokkal fittebb nálam és mint kiderült, nála a fáradtság mellékhatása a bunkó viselkedés.
   - Ja, bocs, hogy három és fél órai alvás után egy kicsit nyűgös vagyok! – csattantam fel és szikrázó tekintettel meredtem rá.
   A szemét dörzsölgette, de a hangom hallatára leengedte a kezét és a megszokott istenem-hogy-lehetsz-ekkora-hülye-liba típusú pillantást vetett rám.
   - Bocsi, kis szívem, de én semmit nem aludtam, úgyhogy meg tudnám köszönni, ha leállítanád magad!
   - Tehetek én róla, hogy ha te alvás helyett a kis Izácskáddal beszéltél?! – kiabáltam meggondolatlanul.
   - Mégis mi a frászról beszélsz?! Mi köze van ennek az egésznek Izához?! – állt meg előttem Zack, de azzal a 20 cm-nyi távolsággal, ami így köztünk maradt, nem sokra mentem.
   Hátráltam egy lépést, de a dühömről még nem feledkeztem meg.
   - Szeretnék végre otthon lenni, mint egy rendes, normális lány és nem pedig az utcán dekkolni veled! – kiabáltam. Az utolsó szó pedig olyan megvetően harsant a csendben, amitől még nekem is elállt a szavam. 
   - Na, ide figyelj! – lépett közelebb hozzám és megragadta a karom. Nem fájt, de azért éreztem az összes ujját.
   - Zack! – szólalt meg figyelmeztetően Ez, mire elengedett.
   - Te nem vagy egy rendes, normális lány! – sziszegte. – Te vadász vagy! Most pedig legyél szíves ehhez tartani magad!
   - Haza akarok menni! – mondtam halkan.
   - Hidd el, senki nem tartóztat – bólintott.
   Elindultam az egyik irányba, de hirtelen ötlettől vezérelve még utoljára hátra fordultam.
   - Tudd meg, hogy téged utállak a legeslegjobban ezen a világon! – kiabáltam.
   - Máskor találj ki valami olyat, amit még nem tudok! – kiabálta vissza. – Ja és én is mondhatok neked valamit? Te vagy a legidegesítőbb és leghülyébb lány, akivel valaha találkoztam!
   Ami abban a pillanatban a legjobban irritált, az az volt, hogy míg az én hangom remegett az indulattól és más érzelmektől, addig az övé nyugodt és hűvös volt, akár az éjszaka.
   - Fordulj fel! – mondtam maró gúnnyal a hangomban. Nem vártam meg, míg mondd valamit. Sarkon fordultam és elszaladtam.
   Elegem volt belőle. Valahányszor a közelemben volt, eszembe jutott a kép, ahogy Izával smárol. Utáltam ezért… Ráadásként már megint kihozott a sodromból. Áttörte azt a falat, amit direkt miatta emeltem és azért, hogy ne kelljen kimutatnom az érzéseim. Most pedig ez a fal, mint egy kártyavár omlott össze egyetlen egy mondatától.
   Az igazat megvallva, állapítottam meg ismét, csak szerettem volna utálni. A valóságban nem ment. A valóságban csak egyre jobban és jobban vonzódtam hozzá.
   Nagyot sóhajtottam és elindultam hazafelé, lélekben pedig már előre készítettem magam a holnapi miatt. Ha Kornél fülébe jut, hogy otthagytam a két fiút… Örülhetek annak, ha nem zár össze megint Zack-kel, hogy oldjuk meg a problémáinkat.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés