Zack

Az összecsapás

   - Ez most mire volt jó? – kérdezte Ez.
   - Nem látod, hogy milyen egy… egy hülye liba? – kérdeztem vissza, miközben mind a két kezemmel beletúrtam a hajamba. – Ő az egyetlen, aki miatt meggondolandó dolog, hogy írassak-e fel nyugtatót… Na jó, módosítom: az anyámon kívül.
   - Egyszer majd igazán elmesélhetnéd, hogy miért nem akarsz leülni vele megbeszélni a dolgokat – mondta Ez sóhajtva. – De hidd el, nem olyan vészes a lány, mint amennyire te hiszed…
   - Nem-e? – döbbenten néztem rá. – Mindig, valahányszor normálisan szólnék hozzá, egyszerűen felkapja a vizet, mint most is. Vele nem lehet egyszerűen leülni és megbeszélni a gondokat.
   Ez nagyot sóhajtott.
   - Most tényleg azt akarod, hogy erről beszéljek? – kérdezte, de az értetlen arckifejezésemet látva inkább lemondóan legyintett. – Nézd, ő csak… így válaszol a jelenlétedre. – látva, hogy még mindig nem világosodtam meg, tovább magyarázott. – Ha tudnád, hogy legszívesebben mit tenne, mikor a közelében vagy, te is belátnád, hogy milyen… Zack, nem mondhatom meg, hogy mit érez és mire gondol, erre magadtól kell rájönnöd, csak azt az egyet kérem, hogy nézz úgy rá, hogy lásd is, oké?
   - Jó, de… - mondtam, de a következő pillanatban a torkomra forrott a szó.

   Hirtelen a semmiből egy vérfagyasztó sikoly töltötte be az éjszakát. És amitől egy pillanatra megdermedtem, hogy pont abból az irányból érkezett a hang, amerre a lány elszaladt.
   - Nee! – kiáltottam és megindultam a hanghoz.
   Éreztem, hogy Ez is a nyomomba szegődik. Kiterjesztettem a tudatom, de csak a lány jelenlétét éreztem meg.
   - Talán csak egy kóbor kutya… - mondtam és szinte biztosra vettem, hogy az. Ha viszont tényleg egy hülye kutya miatt sikítottál, olyat kapsz, amit még halálod óráján is megemlegetsz…
   - Mindjárt ott vagyunk – törte meg a csendet Ez, mikor befordultunk egy sarkon.
   A lány az aszfalton kuporgott és épp próbált felállni. Ismét kiterjesztettem a tudatom, de csak a lányt érzékeltem, vámpíroknak még a nyomát sem láttam.
   - Te szerencsétlen! – kiabáltam a lánynak, miközben éreztem, hogy megkönnyebbülök. De abban a pillanatban már jött is a helyére a düh. – Mégis mi a francnak kellett sikítanod, te nagyon hülye?!
   - Zack! Neeee! -–sikította a lánya hátam mögé mutatva, mire hátra fordultam. De elkéstem.
   Ellenfelem lendülete a földre taszított. Elkezdett fojtogatni, de legalább az arcába tudtam nézni. A támadóm egy vámpír volt, de furcsa, sötétkék szemekkel. Mi a franc...
   A vámpír azonban nem hagyta, hogy tovább töprengjek a dolgon és elvonta a figyelmem a szeméről: megragadta az állam és a mellkasom, felfelé tolta a fejem, hogy jobban hozzá tudjon férni a vénámhoz. Felemeltem az öklöm és behúztam egyet a vérszívónak. A halántékán ért ütés miatt megszédült és leszállt rólam, így alkalmam nyílt arra, hogy felálljak, de a vámpír nem adta fel ilyen könnyen: négykézlábra állt, mint egy támadásra kész ragadozó és úgy nézett farkasszemet velem. Jól tudtam, ha egyetlen apró hibát vétek, legjobb esetben is vámpírként végzem.
   Míg a vámpírral szemeztem, tipikus zajok jutottak el a tudatomig, amiből megtudtam, hogy Ez és a lány se marad ki a harcból. Ahhoz azonban, hogy megnézzem, ki hogy áll, le kellett volna venni a tekintetem a vámpíromról, de ezt a luxust nem engedhettem meg magamnak.
   A vérszívó nem győzte kivárni, míg én támadok: újból nekem esett. Ezúttal ügyesebb voltam és a lendületét kihasználva a tarkójánál fogva a földre küldtem. Mire azonban úgy éreztem volna, hogy győzök, a vámpírom egyik sorstársa hátulról rám támadt. Jóformán csak azt vettem észre, hogy az egyik pillanatban még egyik lábbal a félig legyőzött vámpíron térdelek és a kezemet a tarkójára szorítva a földhöz ragasztom, a másik pillanatban pedig már a földön fekszem, hanyatt fordulva. Az egyikőjük a karjaimat fogta le, a másik pedig ismét a nyaki vénámat nézte ki magának. Bármennyire is próbálkoztam lerázni őket magamról, kettejük együttes ereje ellen nem tudtam mit tenni. Itt a vég.
   Nagy nehezen kiszabadítottam annyira a nyakam, hogy oldalra tudjam fordítani a fejem. A vámpír kitakart a képből egy nagy darabot, de a másodperc töredéke alatt annyit sikerült kivennem, hogy Ezékiel két másik vámpírral harcol és nem éppen úgy néz ki a szitu, hogy tudna jönni, segíteni nekem.
   Hirtelen egy test lesodorta rólam a vénámra pályázó vámpírt. A másikat egyszerűen le tudtam magamról lökni és egy jól irányzott ütéssel elértem azt, hogy elveszítse az eszméletét. Megpördültem a tengelyem körül; láttam, hogy Nóri volt a megmentőm és ügyesen harcol a vámpírral.

   De aztán valami mégis magára vonta a figyelmem, ami arra kényszerített, hogy jobban nézzem meg a lányt. Amennyire láthattam, Nóri ruhája elöl, a hasánál egy merő vér volt.
   Nóri eközben végzett a vámpírral, majd térdre rogyott.
   Már-már megindultam a lány felé, mikor még egy vámpír az utamba állt. A zsebkésemmel, amit mindig magamnál tartok a kabátom zsebében, egy gyors döféssel végeztem a támadómmal és szinte meg se vártam, hogy porrá hulljon szét, máris a lányhoz iramodtam.
   - Nóri! – mondtam, miközben térdre rogyva érkeztem az összegörnyedt lány mellé. Ledobtam a földre a kést, magam mellé. – Nóri, hol fáj?
   A lány azonban a fájdalomtól meg sem bírt szólalni és magzati pózba görnyedve csak feküdt a fagyos földön.
   - Nóri, csak megnézem jó? – kérdeztem a lánytól. – Nem bántalak, csak megnézem…
   Megragadtam a lány kezét és óvatosan elhúztam a hasától. Jól láttam: a hasán a pulcsija és a kabátja csurom vér volt.
   - Jól van! – mondtam. -  Minden rendben lesz!
   Az utolsó mondatom nem csak a lánynak szólt.
   Hirtelen azonban a lány felkapta a fejét, megragadta a kést és eldobta. Ültő helyemben megpördültem a tengelyem körül, de közvetlenül a hátam mögött már csak a vámpír után megmaradt port láthattam. Döbbenten fordultam vissza és néztem a lányra.
   - Zack… - suttogta.
   Azt azonban már sose tudtam meg, hogy mit akart volna mondani. Elvesztette az eszméletét.
   - Nóri! – szólongattam a lányt. – Nóri, térj magadhoz! Nóri!!
   Csak ekkor jutott el a tudatomig, hogy Ez a hátam mögött a vámpírokkal küzd.
   - Ez! – kiabáltam a fiúnak. – Nóri elvesztette az eszméletét! Nem tér magához!
   - Várj egy ki… - mondta és végzett a lány utolsó támadójával.
   - Nóri! – próbáltam tovább, de a lány nem válaszolt. – Kell egy kocsi! – mondtam hirtelen.
   - Szerzek egyet, várj itt! – mondta Ez majd eltűnt.
   Körbenéztem. A város szélén voltunk, ahol az utcán egy kocsi sem parkolt. Mégis hogy gondolta ezt Ez?!
   Pár perc múlva felpörgött egy motor, majd éles ricsaj kíséretében az autó kitört egy kerítés mögül.
   - Hát ez meg? – kérdeztem döbbenten.
   - Kocsi kellett, nem? – kérdezett vissza, miközben kinyitotta az utastér ajtaját.
   Bólintottam, igaza van. Felnyaláboltam a lányt, s döbbenten vettem észre, hogy még képes volt arra, hogy átkarolja a nyakam és tartson magán egy kicsit.
   - Tarts ki, kislány! – motyogtam a lány fülébe és óvatosan betettem a kocsiba, majd utána másztam. – Még jó, hogy régen megtanultuk ezeket az apró trükköket… - tettem hozzá Eznek címezve, aki elmosolyodott és felpörgette a motort. Kilőttünk. - Értesíteni kell Marát, hogy hívja az orvost… Elég durvának néz ki.
   - Hogy van? – kérdezte Ez és a visszapillantó tükörben ránk nézett.
   - Nem jól… - mondtam és kisimítottam a lány arcából egy elkószált tincset. – Tarts ki! Ne merészelj itt hagyni! – mondtam halkan a lány fülébe súgva és átkaroltam a vállát, hogy egy helyben tartsam.
   Ez bólintott és visszatért a vezetéshez. A kihalt utcákon, ha lett volna rendőr, biztos megbüntet minket, de ilyenkor jön jól, hogy egy vámpír a társad…
   Ez előbányászta a telefonját és miközben beszámolt nagy vonalakban Marának a történtekről, én csak néztem a lányt. Ha most feladja itt nekem a küzdelmet…
   10 perc múlva a kapuban már várt Mara, Kornél és Max, az orvos.
   Szinte meg se vártam, hogy a kocsi rendesen megálljon, már ki is vágtam az ajtót és kipattantam, majd megkerültem és felvettem az ölembe a lányt. Olyan erőtlen volt, szinte lelógott a karomból.
   Ne merd feladni!!
   - Vidd az orvosiba! – utasított Mara.
   Épp kinyitották nekem az ajtót, hogy be tudjunk menni rajta, mikor egy éles kiáltás harsant.
   - Zack! – rohant oda Iza. – Úristen, jól vagy?
   - Igen, jól – mondtam mogorvább hangon a megszokottnál. -, de most ha megengeded…
   - De Zack, te is megsérültél…
   - Szerintem most Nóri sokkal fontosabb, mint bármi más! – csattantam fel. – Ő az életéért küzd! Engedj már át, a rohadt életbe!
   Iza döbbenten tátogott, majd félre állt a lépcső elöl, mire végre lerohanhattam a szobába. 
   Letettem a lányt az ágyra. Olyan esetlen volt, olyan kiszolgáltatott…
   Mara és Max már neki is láttak, hogy megvizsgálják. Épp csak átfutott a fejemen a gondolat, hogy Mara hogy bírhatja ki a vért, vámpír lévén, mikor a lány felém fordult.
   - Zack, elővennél egy hálóinget a szekrényből? – kérdezte és rámutatott az egyik fehér szekrényre.
   - Persze – mondtam és elfordultam. Mire visszamentem az ágyhoz, az orvos épp levágta a lányról a ruháját. Ott feküdt az ágyon, egy szál melltartóban és farmerban, de csak a lány hasára tudtam nézni. Tele volt zúzódásokkal, s legalább két bordája el is törhetett.
   - Uramisten! – csúszott ki a számon.
   - Zack, kimennél? – kérdezte Mara.
   - Igen, persze… - mondtam vonakodva.
   A folyosón csatlakoztam Kornélhoz és Ezhez. A vámpír a lépcső egyik fokán ült, míg Kornél fel-alá járkált. Mind a kettőjük arcára a határtalan aggodalom látszódott.
   - Minden rendben lesz – mondta Kornél nekem, de az arca meghazudtolta „derűs” gondolatait.
   - Csak azt tudnám, hogy történhetett – mondtam sóhajtva.  
   - Ha Nóri magához tér, mindent megtudunk – mondta Kornél és odalépett elém. Olyan arccal nézett rám, mintha tisztában lenne az enyhe, de egyre növekvő lelkiismeret furdalásommal. -  Azon már nem szabad rágódnotok, hogy mi lett volna, ha…! Ami történt, megtörtént. Ha Nóri felébred, akkor majd kigondoljuk, hogy mi lesz a következő lépés. Addig azonban csak azért aggódjunk, hogy mi lesz vele. 
   Igazat adtam Kornélnak. A lánynak most harcolnia kell. Felvillant előttem a testének látványa. Soha nem gondoltam rá, hogy gyenge lenne, de most, látva, hogy ki van kiterítve az ágyon,  tudatosult bennem, hogy ő csak egy lány.
   A fejem a kezembe temettem.
   Azon gondolkoztam, mi a jobb: ha hamar kijön az orvos, vagy ha nem. Ha hamar, akkor talán azért, mert nincs esélye… Ha soká, akkor még van. Hiába éreztem úgy, hogy ahogy múlnak a percek, egyre jobban megörülök.
   A következő negyedórában csak annyi történt, hogy egyre többen lettünk a folyosón. Megérkezett Rebeka és a többiek, majd néhány Bizalmas. Felőlem aztán bárki jöhetett volna. Nem hatott meg, csak egyetlen egy dologra koncentráltam, ami tőlem kb. tíz méterre volt…
   Eltelt még 20 perc.

   Majd megint 20…

   Végre aztán kinyílt az ajtó, s Max kijött rajta. Ez volt életem leghosszabb időszaka…
   - Max, hogy van a lány? – kérdezte azonnal Kornél.
   - Amit tudtam, megtettem – mondta, mire mintha a gyomromba egy éles tőrt szúrtak volna. – Most alszik. Az állapota egyelőre stabil.
   - Bemehetek hozzá? – kérdeztem hirtelen, mire Kornél és Ez kérdőn néztek rám. Nem igazán érdekelt a véleményük. Magam akartam megbizonyosodni róla, hogy valóban él még.
   - Mint orvos, nincs kifogásom ellene. Ha nem zavarod és nem ébreszted fel, akkor minden rendben lesz. Ha magától felébredne és fájdalmai lennének, adj be neki ebből 3 cseppet – Max a kezembe nyomott egy fiolát. – Holnap még benézek. Ha már jobban van, akkor át lehet vinni a fenti ágyak egyikébe és aztán… - a mondat vége azonban elveszett, ugyanis már nem figyeltem a dokira. Egy dolog volt fontos: Nóri egyelőre jobban van.

   Nem vártam többet és szinte odarohantam az ajtóhoz és csendben beléptem az orvosi szobába.
   Azelőtt, hogy behoztam volna Nórit, még nem jártam bent, elvégre még sose szorultam orvosi ellátásra, akkor sem a szoba elrendezése érdekelt. Most azonban volt időm körül nézni. Maga a szoba pontosan úgy nézett ki, mint egy kórházbeli társa: jól felszerelt volt, tiszta és enyhe fertőtlenítőszag járta át.
   Nóri az ágyon feküdt, ahol hagytam. Azt a hálóinget viselte, amit még én halásztam elő a szekrényből.
   Marára néztem, aki épp betakarta a lányt a takaróval. Ő is pont olyan kimerülten nézett ki, mint amilyen kimerültnek én éreztem magam. A haja kibomlott a kontyból, szeme alatt lila folt éktelenkedett.
   - Hogy van? – kérdeztem és megragadtam egy széket, majd odahúztam Nóri ágya mellé.
   - Rendbe fog jönni, csak pihennie kell – mondta Mara rekedten.
   Bólintottam és felnéztem a vámpírra. Ő viszont meleg szeretettel nézett Nórira és nem vette észre a pillantásom. Pontosan úgy viselkedett, mint egy anya, bár ez a vámpíroknál lehetetlen volt…
   - És te? – kérdeztem Marától.
   A lány elmosolyodott.
   - Köszi a kérdést, de majd csak akkor leszek rendben, ha felébredt és jól van. – sóhajtott, majd felegyenesedett. - Addig nem. Nos, akkor én megyek – mondta pár pillanatnyi hallgatás után. – Ha szükséged van rám, csak koncentrálj! Jó éjt! – mondta végül és becsukta maga mögött az ajtót.
   Az ágy mellett álló székhez mentem és leültem. A lány egyenletesen lélegzett. Bár a karja, ami a takarón pihent, tele volt apró karcolással.
   Az órámra néztem. Hajnali fél hat volt.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés