Nóri

Váratlan cselekedet

   Először csak egy gép pityegését hallottam. Legszívesebben leütöttem volna a zavaró hang forrását és visszasüppedtem volna az álmomba. Vámpírok voltak benne, meg Zack…
   A pityegés felgyorsult. Hoppá. Akkor ez…
   Kinyitottam a szemem. Az első dolog, amit megláttam, egy fehér szekrény volt. Homlokráncolva néztem körül. Az orvosi szobában voltam.

   Meg akartam emelni a kezem, hogy végigsimítsak az arcomon, de a bénító fájdalom megállított. Megpróbáltam visszaemlékezni, hogy hogyan kerültem a központ orvosi szobájába, de ekkor észrevettem valamit – jobban mondva valakit -, ami kettévágta a gondolatfonalamat.

   Zack az ágyam melletti széken ült és az ágyamra hajolva mélyen aludt. Egymásra tette a kezét és azt használta párnának. Az egyik keze az enyémen volt, s meghökkenve vettem észre, hogy önkéntelenül az ujjait szorongatom. Az arca felém fordult.
   Nagyobb levegőt vettem a kelleténél, mire belém nyilallt a fájdalom. A szabad kezemmel – elvégre eszemben sem volt elengedni őt - nyögve odakaptam az oldalamhoz, mire a karomba is belesajdult. Óvatosan kell mozognom…

   Mozdulatlanná dermedtem és apró lélegzeteket vettem. Így legalább sehol sem fájt.

   Zack-re pillantottam és kihasználtam az időt, hogy feltűnés vagy lelepleződés nélkül bámulhatom. Az arca szinte semmit nem változott; ugyanolyan jóképű volt, mint mikor ráestem tesi órán, a reggeli borosta pedig még vonzóbbá tette számomra. Meglepődve fedeztem fel, hogy hosszú, sötét szempillái voltak. A haján még ugyanaz a zselé volt, mint mikor utoljára láttam. A szája pedig…
   A pityegés ismét felgyorsult. Még jó, hogy alszik…

   Hirtelen megmozdult, bár csak a fejét mozdította meg egy kicsit. Nem ébredt fel. Tudtam, ha sokáig így folytatja, elalussza a nyakát. Annál kellemetlenebb dolog pedig nem sok volt.

   Elhúztam a szám – mivel elnézegettem volna az alvó alakját egy ideig -, majd kelletlenül, gyengéden megmozdítottam a kezem, hogy ki tudjam húzni az övéből. Annál nagyobb volt a meglepetésem, mikor a tétova mozdulatra még jobban megszorította a kezemet, mintha önkéntelenül is meg akarná akadályozni, hogy elengedjem. Halványan elmosolyodtam. Óvatosan kiszabadítottam a kezem és beletúrtam a hajába. Az a zselé ellenére is puha volt. A műszer megint bepityegett…
   Zack viszont nem ébredt fel az érintésemre, sem pedig az árulkodó műszerre.

   - Zack! – suttogtam és mosolyogva – meg amennyire a fájdalom engedte - megráztam a vállát. Zack azonban félálomban a kezemhez nyomta arcát, de még mindig nem volt magánál. Erről az önkéntelen cselekedetéről egy kiskutya képe ugrott elém, aki imádja a gazdit… És ezek szerint én lennék a gazdi és Zack lenne a kiskutya…– Zack! – mondtam hangosabban, mire kinyitotta azt a gyönyörű, szürke szemét.

   - Szia! – motyogta, majd pislogott egyet. Hirtelen azonban felkapta a fejét és kihúzta magát a székben. A mozdulatra fájdalmasan felnyögött: mégis elaludta magát.

   - Végig velem voltál? – kérdeztem.

   - Szerinted máshogy hogy a francba tudtam volna így elaludni magam?! – kérdezte morcosan, miközben nagyot nyújtózkodott és ásított egyet.

   - Tényleg itt voltál? – kérdeztem ismét és megjelent az arcomon egy hálás mosoly.

   - Ja. – bólintott és megdörzsölte az arcát. - Kornél megkért. Máskülönben miért maradtam volna?

   - Csak azért maradtál, mert megkértek? – néztem rá döbbenten. A boldogságom, akár egy kipukkanó szappanbuborék, azon nyomban elpárolgott.

   - Igen.

   - És nem is aggódtál?

   - Miért? Kellett volna? – kérdezett vissza.

   - Igen! – mondtam felháborodva.

   - Ne légy nevetséges! Csak egy feladat vagy, nem több…

   - Fordulj fel! – ajánlottam és a plafont kezdtem el tanulmányozni, csakhogy ne kelljen ránéznem, miközben tudtam, hogy az arcomat fürkészi.
   - Jó, oké, visszaszívom – sóhajtott úgy, mintha egy neveletlen kisgyerekkel beszélne, s csak azért kellene felajánlania, hogy kettévágja a hisztijét.
   - Mit? – kérdeztem mogorván a tekintetét kerülve.
   - Nem csak egy feladat vagy.
   - De jó már nekem – mondtam epésen.
   Mindenhova néztem, csak a szemébe nem. Nem tudtam volna elviselni a pillantását. Vagy azt, hogy ilyen közelről találkozzon a tekintetünk.
   Hosszasan hallgattunk, végül ő törte meg a csendet.

   - Jól vagy? – kérdezte.

   Hogy a francba lennék, miután így megbántottál?!

   - Jól – hazudtam. Nem tudtam eldönteni, hogy a lelki-, vagy a testi állapotom érdekli-e. Mind a kettő romokban hevert.

   - Helyes! – mondta rövid szünet után és felállt a székről. Kifelé menet még egyszer felém nézett, de én tüntetőleg a plafont bámultam továbbra is.
   Nem sokkal az után, hogy Zack elment, bejött a doki, hogy meg vizsgáljon. Közölte, hogy van két borda- és egy csuklótörésem, egy bokaficamom meg jó néhány zúzódásom és kék-zöld-lila foltom. Aztán behívta Zack-et, hogy vigyen fel az egyik szobába, ahol rendesen tudok pihenni. És bármennyire is tiltakoztam, nem tudtam elkerülni, hogy Zack a karjaiba ne vegyen és fel ne cipeljen kétemeletnyi lépcsőn. Mikor aztán letett az ágyba, visszavonult a sarokba. Egyik lábáról a másikra állt. Zavarban volt.

   Kb. 5 percnyi szenvedés után magamra hagyott és nekem rá kellett jönnöm, hogy veszekedni tudunk egymással, de rendesen beszélgetni nem.
   S ez nem csak Zack hibája…

   A következő 3 napban sok látogatóm volt. Mindenki bejött megnézni, hogy vagyok.  A legrosszabban azonban anyuék voltak, akik másnap jöttek be hozzám. Míg Apu Kornéllal beszélgetett kint a folyosón, vagy a dolgozó szobájában, addig én Anyu kifakadását hallgattam.
   - Anyu, jól tudtad, hogy mi vagyok és hogy ez mivel jár – mondtam, mikor a monológjába beiktatott egy lélegzetvételnyi szünetet.
   - Látszik, nem kaptál még tükröt… - sóhajtott és kivett egyet a táskájából, majd a kezembe adta.
   Döbbenten néztem a tükörképem. A szám kicsattant, így már értettem, miért fájt, ha beszéltem. Az arcom tele volt kék, zöld és sárga foltokkal. Nem voltam egy szép látvány.

   A negyedik nap végre felkelhettem az ágyból. Nem engedtem, hogy bárki is támogasson, pedig a bal lábamra még mindig sántítottam. Az amúgy pár perces út a könyvtárba most több mint 10 percbe tellett.

   Sikerült idejében leérnem a megbeszélésre és mikor minden fej felém fordult, rájöttem, hogy mindenki itt van. Viszont annak nem igazán örültem, hogy Iza is ott ült, Zack és Ez között. Utóbbi egy kedves mosollyal köszöntött, előbbi pedig csak ült és közönyösen nézett rám.

   - Ülj le, kérlek! – mondta Kornél és udvariasan az egyik székre mutatott, szemben az Ez-Iza-Zack hármassal. – Most pedig mondj el mindent, mi történt a bizonyos estén!
   Sóhajtottam és belekezdtem.
   - Mikor a fiúktól külön váltam, pár sarokkal odébb hirtelen a semmiből valami nekiütődött a mellkasomnak, amitől kb.10 métert repültem hátrafelé és hatalmas puffanással nekivágódtam az aszfaltnak – mondtam tárgyilagosan. Annak nem lett volna semmi értelme, ha nem viselkedem profiként, így aztán megpróbáltam úgy felfogni a dolgot, mintha egy film lenne és nem az életem része. - Előhalásztam a fegyveremet, mikor a támadóim körém álltak és egyikük kiütötte a kezemből, majd újabb ütések értek. Éreztem, ahogy megrúgnak és megütnek. Nem is egyszer. Aztán kitisztult annyira a kép, hogy meg tudjam nézni magamnak a hozzám közelebb állót, azt, aki kiütötte a kezemből a fegyveremet. Egy vámpír volt, de egyáltalán nem átlagos. Sötétlila szeme volt és egyáltalán nem érzékeltem, hogy a közelemben lett volna. Olyan volt, mintha egy ember lenne és nem egy vérszívó…
   Mindenki döbbenten nézett rám.
   - Azt mondod, nem érzékelhető? Zack, ti…? – kérdezte Kornél a fiútól is.

   - Mikor különváltunk, én és Ezékiel még egy darabig ott maradtunk – kezdett bele a történetbe. –, hátha történik valami. Akkor hallottuk meg a sikolyt. Bár azonnal elindultunk, így is majdnem késve érkeztünk. Ezékiel elintézte a támadók maradékát, mivel a legtöbben, mikor megérkeztünk, leléptek. Aztán kerített egy autót, mivel Nóri elájult és nem tartottuk jó ötletnek végigcipelni a fél városon. A többit tudjátok. – fejezte be.
   - És ami a legrosszabb, hogy én se hallom se a gondolataikat és nem is érzékelem őket – mondta Ez.
   Mindenki hallgatott és a történteket próbálta felfogni. Végül Kornél törte meg a csendet.

   - Ezek szerint le lehet vonni a következtetést, mi szerint új vámpírok vannak a városokban és környékén. Ezért történt meg mindez.
   - Az észrevétlen eltűnések, amelyekre senki nem talált megoldást, úgy tűnik, megoldódnak– mondta Iza és mindent tudó pillantással nézett végig rajtunk.

   - Egyetértek – mondtam. Bár utáltam, hogy muszáj osztanom a véleményét. – Az új vámpírokat nem lehet érezni. Aszerint pedig, amit Ezékiel mondott, ő sem tudja követni a gondolataikat. Így aztán…

   - Ne legyél ennyire pesszimista – szólt rám Iza. – Ha sikerülne elkapni egyet, mindent megtudnánk…

   - Kísérletezni akarsz rajtuk?! – vágtam a szavába. – Ők nem kísérleti nyulak!

   - Érdekes, mikor át akarták harapni a torkod, nem voltál ennyire szent… - vágott vissza Iza.

   - Köszi, de nem egyezem bele, hogy kísérletezzetek vámpírokon! – mondtam és a szemébe néztem.

   - Iza! – szólt rá Zack, mikor a lány már nyitotta volna a száját, hogy visszavágjon. A fiú szavaira azonban elhallgatott. Elégedetten néztem rájuk.
   - Zack-nek igaza van – mondta Kornél. - Nem megfelelő az idő, hogy megbeszéljük ezt. Zack elmondása szerint nagyon gyorsak. Sokkal gyorsabbak a megszokott vámpíroknál. Majd ha sikerült elkapnunk egyet, eldöntjük, mi lesz a következő lépés.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés