Nóri

őszinte beszélgetés

   Másnap reggel Mara szolgálta fel nekem a reggelit az ágyba.
   - Mara, mondtam már, hogy ne fáradj ezzel! – mondtam dorgálóan és a tálcára meredtem. A tányérokon rántotta volt, vajas pirítós meg pár szendvics.
   - Te most beteg vagy és a betegnek az ágyban a helye – nézett rám szigorúan. - Nem tudtam, mit szeretsz – magyarázta a lány vállat vonva és leült az ágyam szélére. – Hogy vagy?
   - Egész jól – mondtam. Előző nap este is járt nálam az orvos és megjegyezte, hogy egész szépen gyógyulok. Meg persze kaptam egy célzást, hogy akár nyugodtan haza is mehetek.
   Erre én kecsesen visszaütöttem azt a bizonyos labdát azzal, hogy akkor ezt beszélje meg Kornéllal. Ezek után már nem kötekedett velem.
   Sóhajtottam és beleharaptam a pirítósba. Mara és Kornél pont úgy viselkednek, mint a pótszülők. Pont úgy izgultak és aggódtak, mintha a tulajdon szüleimet látnám.

 Elkaptam Mara aggódó pillantását és megeresztettem egy mosolyt.

   – Minden rendben van – mondtam.
   - A frászt hoztad ránk – csóválta a fejét Mara. – Persze nem csak te, de Zack és Ezékiel is.
   - Mi van az áldozattal? Hogy van? – érdeklődtem.
   - Őt az egyik magánklinikára szállították, de azt mondják, hamar rendbe jön. Csak pár törése van meg ficama. Annyira nem vészes. Csak hát semmire sem emlékszik…
   Igaza is van. Én is szeretném minél hamarabb elfelejteni az egészet. Kivéve Zack illatát. Valahogy az az egyetlen emlékem azutánról, hogy legörnyedtem az aszfaltra. Az illata és a hangja. Akkor már tudtam, hogy minden rendben lesz. Igaz, arra már nem emlékszem, hogy mit mondott, de arra tökéletesen, hogy beszélt hozzám. És ennyi nekem teljesen elég.
   - És a vámpír? Aki megtámadta az áldozatot? Róla mi hír? – kérdeztem.
   - Eltűnt, mint a kámfor.
   - Legalább azt tudnánk, hogy amik ránk támadtak, azok között volt-e, vagy ezek teljesen mások…
   Mara megcsóválta a fejét.
   - Semmit sem tudunk és ez Kornélt is megőrjíti. Ráadásul azzal, hogy titeket is megtámadtak… Ti ide tartoztok, a mi munkakörünkbe. Nem tud olyan egyszerűen napirendre térni felette, mivel közel álltok hozzá.
   Sóhajtottam és megettem mindent, ami a tálcán volt. Mikor végeztem, Mara felállt az ágyam széléről.
   - Pihenj egy kicsit – mondta kedvesen mosolyogva. – A doki írt igazolást, így a suli miatt ne aggódj. Ami pedig a pótolásokat illeti, megkérhetem Zack-et…
   - Hagyd csak! – legyintettem. – Majd megoldom…
   - Rendben – bólintott Mara. – Majd jövök – ezzel otthagyott a szobában.
   Nézhettem volna a tévét, vagy olvashattam volna, de semmi kedvem nem volt ezekhez. Inkább feküdtem az ágyon és bámultam kifele az ablakon.
  Zack arca ugrott be elém, az Isten tudja, honnan. Valahol mélyen sajnáltam, hogy azóta a reggel óta, hogy arra ébredtem, itt van velem és fogja a kezem, nem járt nálam látogatóban. Úgy járkál a központban, hogy még csak be se néz hozzám. Megráztam a fejem. Mégis mi jut eszembe?! Csak azért szomorú lenni, hogy nem volt kíváncsi rám? Ennyire szánalmas vagyok?? Igen. Ennyire… Nagy lendülettel a másik oldalamra fordultam, mire felszisszentem a fájdalomtól, majd a fejemre húztam a takarót.
   Több hetes ágyban tartózkodás után végre kijelenthettem, hogy teljesen meggyógyultam és ebben nem csak én és Max értettünk egyet, de még Mara, sőt Kornél is.
   Így aztán újra suliba járhattam és meghallgathattam a legújabb pletykákat. Az egyik közvetve engem is érintett, ugyanis most már szinte mindenki látta Zack barátnőjét. A hír, hogy Zack-nek komoly kapcsolata van, úgy látszott, csak engem nem érdekelt.
   Egyébként a suliban is látni lehetett a tavaszt. Senkinek sem volt kedve tanulni, mindenki már a tavaszi szünetet várta. Az azonban április végére esett, így március elején csak álmodozhattunk az egy hetes semmit tevésről. Ráadásként a következő hétre három témazárót is beígértek és még csak kedd volt.
   - Hát, emberek, ez szívás! – fakadt ki Eszter a nagyszünetben. – Egy hétvége alatt hogy lehet rendesen felkészülni három témazáróra?!
   - Úgy, hogy már most elkezded – sóhajtott Anna és letette a szendvicsét az asztalra.
   Mind a hatan a tanteremben voltunk. Mindenki más az udvaron élvezte az új tavasz első napsütését.
   - Hát ez nem igaz! Legalább ne egy napon írnánk a bioszt meg a matekot!
   - Úgyis egy napon fogjuk – vettem elő az „optimizmusomat”. – Ráadásul szerdán. De csak azért, mert kedden faktom van, így örülhetek neki, ha ötre hazaesem…
   - Amúgy van hír… - Anna gyorsan körbe nézett, bár tök feleslegesen: csak mi voltunk a teremben. – a vámpírról?
   - Nincs. Semmi – mondtam és a kezembe temettem az arcom. – A vadász, akit megtámadtak, sokkot kapott, így semmire sem emlékszik. Az orvos szerint az agya így védekezik a sokkoló emlékek ellen. Ami vicc, mivel semmi sem látszik rajta. Olyankor szokott az agy törölni, ha valami olyan dolog történik, amibe bele is őrülhet, nem? De a fickókámon semmi nem látszott. Nem volt rajta súlyos sérülés: a törött bordája nem lyukasztotta át a tüdejét, nem szakadt be a feje, csak két oldalbordája megrepedt, a lába két helyen tört, a válla kiugrott a helyéről…
   - És ez neked nem súlyos? – döbbent meg Dóri. – Ez rohadt durva.
   - Nézd, már nem azért mondom, de én súlyosabb állapotban voltam… - mondtam mogorván. – Különben is, ha valakit még élő állapotában szó szerint felboncolnak, na az durva. De ez…
   - Úgy értette – állt barátnője mellé Anna. -, hogy ezek miatt még nem kéne az agyának blokkolnia. És nem is erőszakolták meg…
   A többiek homlokukat ráncolva kuncogtak.
   - Már úgy értem, hogy ez lehetne olyan tényező, de e nélkül, ez olyan… hiányos az egész.
   Eszter a fejét csóválta.
   - Egyszer majd elmagyarázod nekem, hogy miért akarsz ennyire vadász lenni. Ez még apád nyomozói munkájánál is durvább…
   - Szerintem nem – mondtam. - Ha azt nézed, akkor embereket mentünk. Ráadásul olyan emberek életét, akik nem is tudják, hogy veszélyben vannak.
   - Ez nem semmi. De nem félsz? Úgy értem, te is veszélyben vagy, nem? – tette fel a nyilvánvaló kérdést Enikő.
   - Ebből a szempontból olyan, mint a tűzoltói munka. Ők is tudják, hogy veszélyes bemenni egy égő házba, de ez a munkájuk és bemennek. Bár előtte kiképzést kapnak meg felszerelést. Mi is kapunk.
   - De ez akkor is durva – mondta Eszter, mintegy lezárva a témát.
   Homlokráncolva néztem rájuk. Ez volt az első beszélgetés a három év alatt, amikor nem borzadtak el a vámpír szó hallatán és úgy néztek rám, mintha egy hős ülne velük szemben…
   A következő héten megírtuk a dolgozatokat. Érdekesen sikerültek. Az azt követőn másból írtunk, az azt követőn meg kiosztották őket. És ez így ment, szinte vég nélkül.
   A jó hír viszont az volt, hogy ahogy teltek-múltak a hetek, úgy közeledett a tavaszi szünet és az azt követő öt napos kirándulás, amit az érettségi szünetre meg az azt megelőző hétvégére terveztünk.
 

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés