Nóri

A kirándulás

                                                                           



   - Anyu, 5 napra megyek, nem 5 évre! – mondtam.
   A városi bevásárlóközpont közepén álltunk és a kirándulás első napjára vásároltunk be, ugyanis majd csak vacsorát fogunk kapni, addigra érünk oda.
   A szememet forgattam, mikor Anyu a bevásárló kocsiba tett az 5 zsemle mellé még 5 kiflit meg 50 deka felvágottat. És ahogy ismertem, ezt még csak előételnek szánja…
   - Jó, de délután fogtok megérkezni! Enned kell valamit! – mondta és körbenézett. – Szerinted merre vannak az üdítők?
   - Anyu, oké, hogy ennem kell, de elég egy szendvics is. Max kettő – mondtam és kelletlenül megtoltam a bevásárló kocsit, hogy Anyu után eredjek.
   - De ki tudja? Lehet, hogy majd jó lesz az a szendvics valamire – érvelt.
   - Jaj, Anya… Ez nem egy svájci bicska, ami konzervet is nyit, meg csavarhúzó helyett is jó, meg mit t'om én, még mire! Ezek egyszerű szendvicsek, az istenért!
   Anyunak azonban hiába magyaráztam. Néha, mikor rájött, ilyen volt. Túlságosan is anyáskodó. Aztán persze fordult a kocka és olyan is előfordult, hogy jóformán egy egész hétig nem is beszéltünk, mert túl fáradt volt.
   Délután aztán már csak az utazó táskámba kellett bepakolnom, ami megint nem volt valami egyszerű dolog. Bár ez a sok cuccnak volt köszönhető és nem Anyunak. Persze azért azt nem mondhatnám, hogy békén hagyott…
   - Törülközőt tettél be, kicsim? – kukkantott be Anyu az ajtón.
   - Persze – bólintottam. – Azt hiszem, minden megvan… - néztem körül a szobában.
   - Esőkabátot tettél el? A fogkefédet eltetted? Hozzak még papírzsepit? Elég lesz egy tubus fogkrém? – záporoztak hirtelen a kérdések.
   - Anyu!  - emeltem fel a hangom, türelmem vesztve. - Esőkabátot nem teszek el, mert ott az esernyőm meg a széldzsekim. A fogkefémet még reggel használni fogom, egy 100-as papírzsepi meg elég lesz. Ja és a fogkrémet nem fogom tapétaragasztónak használni, úgyhogy szerintem bőven elég lesz. Még valami – esetleg??
   - Jaj, kicsim, csak 5 napig nem látlak és ez… annyira… - vett elő Anyu a zsebéből egy zsebkendőt és a szeméhez szorította. Istenem!!!
   - Anyu, eddig se sűrűn láttál hétköznap. Amúgy nyugi már, minden rendben lesz. Oké?
   - Szívem, hagyd már a lányt! – jött be Apu is a szobámba. - Okos gyerek, ő is jól tudja, hogy mit kell vinnie és mit ajánlott. Ha meg nem, akkor meg egy életre megtanulja. Én is a saját bőrömön tapasztaltam meg, hogy kiránduláskor igen is jól jön, ha az embernél van egy guriga WC-papír.
   - Jó, de… - tiltakozott Anyu.
   - Gyere és csinálj inkább egy pár szendvicset. – fogta meg gyengéden Apu Anyu felkarját és finoman elkezdte húzni az ajtó irányába. - Reggel legalább ezért ne kelljen kapkodni…
   Hálásan néztem Apura. Ő mindig tudta kezelni Anyu túlzott aggodalmát. Bár ez az aggodalom nem mindig mutatkozik.
   - Mindened megvan? – kérdezte még utoljára Apu.
   - Igen.
   - Helyes – mondta, majd ő is körülnézett a szobámban. Látszott, hogy akar még mondani valamit, de a végén csak rám mosolygott és bezárta maga mögött az ajtót.
   Holnap ilyenkor már rég a szálláson leszünk.
    Utoljára még végignéztem a hatalmas utazótáskámon. Izgatottan sóhajtottam, majd bementem a fürdőszobába, hogy megfürödjek. Egy félórával később pedig már az ágyamban voltam.
   Oldalamra fordultam, de nem tudtam elaludni még egy darabig. Amit a bevásárlás, Anyu hülyesége, meg az izgulás kivert a fejemből, most újra betolakodott a gondolataim közé. Az új vámpírok. Csak annyit tudtunk, hogy érzékelhetetlenek és hogy sötétlila a szemük színe. Hirtelen átfutott a fejemen, hogy talán nem jó ötlet ez az ötnapos kirándulás. Mi lesz, ha baj lesz?
   Megráztam a fejem. Kornél és a többiek itt maradnak, ugye? Olyan mázlim meg csak nincs, hogy összefussak velük. Oké, de mi lesz, ha mégis?
   Hirtelen ötlettől vezérelve felkeltem az ágyból és odamentem az íróasztalomhoz. A pisztolyt, amit még régen Kornél adott, a középső fiókban tartottam. Most is ott volt. Kihúztam a fiókot, de ekkor a pillantásom megakadt a Zack-et ábrázoló rajzomon. Kivettem a pisztolyt és az asztalra tettem, majd a rajz után nyúltam.
   Sóhajtottam. Tisztában voltam a megállapodásommal, amit saját magammal kötöttem. Távol tartom magam a fiútól. Most még csak vonzódom hozzá, de ennek még ellen tudok állni. Ha a közelemben van, feltűnés nélkül arrébb megyek. Egyszerű. Ha valami miatt mégis beszélnem kell vele, csak a tényekre szorítkozok, semmi egyébre nem gondolok, főleg nem arra, hogy milyen jóképű…
   Sóhajtva végigsimítottam a rajzon Zack arcán. Tudtam, hogy el kell felejtenem őt. Az ajkamba haraptam; még utoljára szomorúan és lemondón rámosolyogtam a rajzra, majd visszatettem a helyére, majd felkaptam a pisztolyt és a táskámba tettem, biztos, ami biztos alapon.
   Visszafeküdtem az ágyba és hosszas forgolódás után végre elaludtam.
   Másnap már egy fél órával az indulás előtt az iskola parkolójában voltunk Apu autójában.
   - Elég lesz a pénzed? – kérdezte Apu, miközben a visszapillantó tükörben rám nézett.
   Nem válaszoltam, csak bólintottam. A reggel egy kisebb agyvérzést hozott, mikor megláttam, mennyi szendvicset csinált Anyu. Egy közepes hadsereg vagy egy hétig jól lakott volna vele… A következménye az lett, hogy én kijelentettem, hogy nincs az a pénz, amiért én mindezt magammal vinném, mire Anyu megsértődött, erre Apu szállt vitába velem, hogy igen is magammal viszem, ha jót akarok magamnak. A hátizsákomba pedig így már egy bolha sem férne be… A súlyáról nem is beszélve.
   - Nézd, ott jön Zack! – kiáltotta hirtelen az öcsém és kirobbant a kocsiból a fiú felé.
   - Hát ez nem igaz… - motyogtam magam elé. Mi a francnak kell neki is jönnie?!
   De a következő pillanatban már felderültem, ugyanis megláttam a többieket Zack mögött: Dóri, Eszter, Anna, Noémi és Eni mind egy-egy hatalmas nagy utazótáskát cipeltek egy-egy hátizsákkal kiegészítve. Hát, legalább nem leszek kirívó a sok pakkommal…
   Miközben kiszálltam a kocsiból és kirángattam az utazótáskám, Zack elment mellettem. Még mielőtt átgondolhattam volna, hogy mit is teszek, köszöntem a fiúnak, de ő úgy tett, mint aki nem hallott semmit és szótlanul folytatta az útját a busz felé. Némán elátkoztam magam. Gondolhattam volna…
   Körülbelül 10 perc múlva megérkeztek a tanárok. A négy tanerőből csak hármat ismertem.
   Az ötvenes évei elején járó hölgy például a matektanárom, Vadas Cecília. Vele nem érdemes ujjat húzni, mert ha megteszed, még itt is, a kiránduláson, képes kitalálni egy feladatot, amivel mind az 5 napot végigszenveded és mégsem jön ki az eredmény, pedig csak az idei tananyagot kéne alkalmaznod.
   Itt volt a fiatal fizikatanárom is, a feleségével, Erikával. A nő is fizikus…
   A pasi magas volt, barna hajú és barna szemű. Ő volt az egyetlen tanár, akit szerettem. Bár ami a megjelenését illette, az alapján az ember egy aktakukacnak gondolhatta volna, aki még hírből sem ismerte a viccet, ennek ellenére ugyanúgy nevetett a hülyeségeinken, mint mi.
   A felesége molett alkatú nő volt, hosszú, mahagóni színű hajjal és téglalap alakú szemüveggel. A férjével ellentétben – bár ezt személyesen nem tapasztaltam, mivel nem tanított engem – nem igazán értette a tréfát.
   A szemem a negyedik tanárra siklott. Hogy ki lehetett a pasi, azt nem tudtam, pedig egész jól nézett ki: magas volt, s hozzá kék szem és szőke haj társult…
   - Na, jól van gyerekek, mindenki itt van? – kiáltotta el magát Erika úgy 10 perc múlva. – Akinek szólítom a nevét, legyen szíves jelezzen!
   Sóhajtva néztem az órámra: még volt húsz perc az indulásig. Lemondóan csóváltam a fejem. Nincs az a felsőbb hatalom, hogy mindenki itt legyen…
   - Vonyó Árpád! – olvasta Erika, majd összehajtogatta a lapot.
   - Vagyok! – hallottunk egy mély hangot.
   - Rendben, mindenki itt van! – jelentette ki Erika.
   Kellemesen csalódtam: az egész bagázs megjelent időben. Körbenéztem, s a többiek hangulata rám is átragadt: hirtelen már én is alig vártam, hogy elinduljunk végre.
   Mind a 44-en felszálltunk a buszra, utoljára még integettünk a szülők egy kis csoportjának és mire észbe kaptunk, már az autósztrádán zötykölődtünk.
   - Hát, emberek, nem hittem volna, hogy eljön egyszer ez a nap is! – sóhajtott mellettem Eszter és hátradőlt az ülésen.
   Felnevettem. Olyan jó volt itt ülni a buszban 39 őrült tinédzserrel – ha magamat nem számolom - meg négy tanárral, akik tök jól elvoltak egymással, ránk pedig szinte nem is figyeltek. Bár egy buszon mi bajunk eshetne? Max kiesünk az ülésből…
   A bagázs zsibongott, s a kezdeti feszélyezettség szinte azonnal el is múlt. A busz hátuljából valaki egy csomag gumicukrot hajított előre, mások digitális fényképezőkkel máris képeket csináltak, a buszsofőr rádiójából pedig az Eddától a Kölyköd voltam című örökzöld sláger ment, amit viszont mindenki kiabálva énekelt.
   Sajnos aztán, ahogy lenni szokott, minden jónak vége szakadt egyszer. Ahogy az az útitervünkben szerepelt, minden látványosságnál, múzeumnál, történelmi emlékhelyeknél megálltunk és megnéztük az érdekesebbnél érdekesebb kiállításokat, látnivalókat.
   Az egyik múzeumban például az volt a legizgalmasabb dolog, hogy az egyik srác – mint nem is olyan soká rájöttem, Árpád egyik haverja - a bazárban beszerzett egy vízi pisztolyt és sorban elkezdte locsolni a lányokat, mire mindenki elkezdett sikítozni, vagy kiabálni. Ami nem is lett volna akkora nagy baj, csak éppen egy 18-ik századi kastély komoly kertjében álltunk, vagy száz turistával és egy jó pár komoly idegenvezetővel, így aztán nem volt épp egy szerencsés ötlet. A vége az lett, hogy jött Cecília és hosszas veszekedés után elkobozta a fegyvert. A többi nevezetes helyen pedig még ennyi izgalom sem volt…
   Délután hatra érkeztünk meg végre a szálláshelyünkre, ami egy hatalmas erdő közepén helyezkedett el, egy tisztáson, egy mesterséges tó mellett. A táj viszont gyönyörű volt. Körbe, amerre a szem ellátott, minden irányban hegyek vettek körül minket.
   - Jól van! – fordult felén Erika. – Most elmegyek a kulcsainkért, ti pedig maradjatok itt! Mindjárt jövök…
   Nevethetnékem támadt, mikor megláttam, hogy az összes tanár inkább Erikával tart, semmint hogy vigyázzon ránk…
   Épp a tájban gyönyörködtem, mikor nem messze tőlem megszólalt egy hang.
   - Ez remek! – nyafogta az egyik lány. - Legalább egy olyan helyre jöttünk volna, ahol van térerő! Ez jellemző… - mondta és elindult az egyik irányba, de a tíz centis magas sarkú cipője mélyen a puha talajba fúródott, így inkább tipegett, semmint ment volna. – Ó, hogy még ez is…
   - Ha telefonálni akarsz, akkor kénytelen vagy felmenni az egyik hegy tetejére. Ott már biztos van térerő. Máskor pedig vegyél fel egy egyszerű tornacipőt – mondtam a lánynak. Nem állhattam meg szó nélkül. Utáltam, ha valaki nem tudta értékelni a látványt és csak a saját kényelmével volt elfoglalva és nem azzal, hogy meglássa a szépet.
   Eszterből és Noémiből kipukkant a nevetés, a plázacica meg felhúzta az orrát.
   - Jah, bocs, hogy nem ájulok el néhány dombtól meg egy egérlyuktól. Ez egy… egy borzalom – mondta és lábujjhegyen eltipegett.
   - Hogy szorulnál bele a klozetba! – csúszott ki a számon.
   Nem is olyan soká pedig visszatértek a tanárok.
   - Oké, emberek, mindenki jöjjön ide! – emelte fel a hangját Erika. Ezek szerint ő a legbátrabb, hogy ki mer állni egy csapat tini elé… - Itt vannak a kulcsok! A faházakban három szoba van fürdővel és vécével. Egy házban összesen nyolcan lehettek, a szobabeosztásról pedig majd ti döntötök. Akinek odaadom a kulcsot, annak kérem a nevét. Ő lesz a felelős érte és a faházban lakókért. Világos? Helyes. Most pedig odaadom őket…
   Mi a hármas számú faházat kaptuk. Ami vicces, mivel az egész sorház volt. A kulcsfelelős, naná, hogy én lettem. Hozzánk csapódott még két „D”-s lány, akik első pillantásra is tök szimpatikusak voltak.
   A bejárattal pont szemben volt a fürdőszoba és külön a vécé. Baloldalon először volt a kétágyas szoba, mellette az egyik, vele szemben, jobb oldalon pedig a másik háromágyas szoba. Ez sokkal nagyobb volt, mint a másik háromágyas szoba.
   Pár perc múlva meg is volt az elrendezés: a kétágyas szobát Niki és Anikó, a két „D”-s csaj kapta, Anna, Noémi meg Eni az egyik háromágyasat, én meg Eszter és Dóri a nagyobb háromágyasat.
   Sóhajtottam. Olyan jó lesz Zack-től távol lenni!!

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés