Nóri

Veszekedés az erdőben

   Zack kopogás nélkül rontott be a szobánkba, s megragadta a karom.
   - Aú – mondtam és döbbenten meredtem rá. – Mi van?!
   - Bocsi, de elrabolhatnám Nórit? – tette fel a költői kérdést a többieknek, ugyanis választ nem várva már ki is rángatott a szabadba.
   - Megmondanád, hogy mi ütött beléd? – rántottam ki a csuklóm a kezéből és megálltam a tábor közepén. – Semmi kedvem veled kettesben lenni…
   - Két diák eltűnt – mondta drámai hangon.
   - Még ketten? – kérdeztem döbbenten.
   - Nem, ugyanazok… - csóválta a fejét.
   - Ha nem figyeltél volna, mondták, hogy az ágyukban vannak. Alszanak – néztem rá fáradtan. Erre ez a nagy felhajtás?? - Ha valaki elfáradt, ez természetes, nem?!
   - Aha, akkor én miért hallottam azt, hogy bementek az erdőbe romantikázni és még most se kerültek elő? – vágott vissza.
   - Zack, joguk van kettesben lenni… - néztem a szemébe. - Nyugi már. Ez csak egy erdő! Legfeljebb egy veszett mókus támadhatna rájuk… - mondtam.
   - Ja, meg egy – gyorsan körbenézett. -, egy csapat vámpír – az utolsó három szót szinte a szájáról kellett leolvasnom, holott a környéken egy teremtett lélek se volt.
   - Hogy mi? – dermedtem meg és néztem rá döbbenten. – Mit mondtál? Honnan tudod? – faggattam.
   - Délelőtt bementünk az erdőbe – magyarázta. - Felmásztunk a hegy tetejére, be a sűrűjébe. Ott éreztem. Ha egészen odáig elmentek…
   - Jaj, istenem! – kaptam a kezem a szám elé. – De ugye nem azok az új vámpírok azok?
   - Szerinted ott maradtam megnézni a szemük színét Józsival meg Marcival?! – kérdezte gúnyosan. - Ne légy hülye. Különben is: mondom, hogy érzékeltem őket.
   - Utánuk akarsz menni? – néztem rá döbbenten. - Hőst akarsz játszani?
   - Muszáj. – mondta és zsebre dugott kézzel az erdő felé fordult. Az arcára kiült az aggodalom. - Ha tudomást szereznek vámpírokról, megnézhetjük magunkat…  
   - Oké, várj itt! – mondtam. Már épp elfordultam, mikor megragadta a vállam és visszafordított maga felé.
   - Hova mész? – kérdezte.
   - Utánuk megyünk, nem? – néztem rá értetlenül. – Meg kell védenünk őket! Hozom a pisztolyom meg egy zseblámpát.
   - Te is velem akarsz jönni? – kérdezte döbbenten és még mindig nem engedte el a vállam.
   - Hagyjalak egyedül egy ki'szott nagy erdőben, ahol vámpírok vannak? – kérdeztem, de a döbbenettől inkább hangzott kijelentésnek, semmit kérdésnek. - Kösz, nem.  
   Egy hosszú pillanatig még töprengve nézett rám, majd elengedett.
   - Oké, menj, de siess! – utasított.
   - Neked nem kell…? – néztem végig a farmerjén és a hosszú ujjú pólóján egy zsebet keresve, ahová a fegyvert tehette.
   Zack hátranyúlt és előhúzta a fegyverét.
   - Én mindig magamnál tartom – emelte fel két ujjal a csövénél fogva.
   Bólintottam, majd visszarohantam a szobába és magamhoz vettem a saját pisztolyom. Közben hálát adtam az egének, hogy mégis betettem a táskámba. Most mire mennék pisztoly nélkül?
   A szobában nem kellett magyarázkodnom, elég volt az arcomra nézniük és Eszterék mindjárt ki is találták, hogy vámpír van a dolog mögött s azért megyek el.
   10 perc múlva pedig már be is mentünk az erdőbe.
   Zack körbenézett.
   - Figyelj – szólaltam meg, miközben elmentem egy nagy fa mellett. -, nem azt mondom, hogy hagyjuk abba még most, meg minden, de hogy a francba fogjuk tudni, hogy merre mentek? – tettem fel a logikus kérdést. - Ők csak emberek. Őket nem tudjuk érzékelni… A nyomkövetést meg inkább hagyjuk… - tettem hozzá, mivel tisztában voltam vele, hogy egy városrészben is képes vagyok eltévedni, nemhogy egy erdőben, ahol minden ugyanolyan.
   - Nem is az emberek után megyünk – mondta Zack, miközben elindult az enyhén emelkedő hegyoldalban.
   - Te megőrültél?! – torpantam meg és a hátára meredtem, mikor rájöttem, hogy mire készül. – Te a vámpírokhoz akarsz menni?!
   - Figyelj! Ha nem ellenségesek, akkor segíthetnek megtalálni őket! – állt meg most már ő is és rám nézett.
   - Köszi, most már sokkal nyugodtabb vagyok! – mondtam gúnyosan, de a hatást rontotta, hogy pár oktávval magasabb volt a hangom a megszokottnál. - Tudván, hogy egyenesen egy ismeretlen vámpírcsoporthoz akarsz vinni, tökre megnyugodtam. Ráadásul, ha mindez nem lenne elég, sötétedik. Én nem akarok éjnek évadján egy vámpírokkal teli erdőben csatangolni…
   - De te legalább tudsz harcolni! – vágott a szavamba. - Gondolj bele: az a két civil azt se tudja, mi támadta meg őket, ha egyáltalán megtámadta! Vagy tudod, mit? Ha ennyire ellened van az, hogy megments két embert, akkor menj vissza! – váltott taktikát. Mind a ketten jól tudtuk, hogy azzal, hogyha kihangsúlyozza az életveszélyt, megfog. - Amúgy még az előbb nem voltál ennyire beszari…
   - Köszi – replikáztam. -, de az előbb még úgy volt, hogy az embereket keressük és nem a vámpírokat…
   - Mondd meg, mi a különbség? – csattant fel. - Így is, úgy is az erdőbe kell mennünk. Ja és csak egy észrevétel: Kornélt majd érdekelni fogja, hogy hol volt a kis kedvence, amikor majd elmondom neki, hogy egyedül mentem az eltűntek után…
   Ez volt az a mondat, amivel végképp megakadályozta azt, hogy otthagyjam és az volt a gond, hogy ezzel ő is tisztában volt.
   - Te most zsarolsz?! – néztem rá döbbenten. Az erdő csendjében a hangom még sokáig visszhangzott. – Be akarsz köpni csak azért, mert nem vagyok olyan hülye, hogy éjszaka egy ismeretlen erdőben mászkáljak?!
   - Csak akkor, ha itt hagysz! – visszakozott.
   Villámló tekintettel néztem rá, de sajnos ahhoz túlságosan is beleéltem magam a vitába, hogy gondolkozzak és szinte ész nélkül mondtam tovább a magamét.
   - Mi a fene?! Csak nem azt mondod, hogy szükséged van rám?! Eddig valahogy mindig levegőnek néztél! Vagy most csak azért kellek, mert nincs itt Izácska? – bukott ki belőlem.
   - Miért van az, hogy valahányszor vitázunk, mindig itt lyukadsz ki? – nézett rám homlokráncolva, amitől hirtelen megnémultam. Volt egy olyan érzésem, hogy az utolsó mondatommal elvetettem a sulykot és nem is tévedtem. - Vagy csak nem vagy féltékeny?
   Hirtelen nem kaptam levegőt. Mi a…
   - … fene? Mi a francért lennék én féltékeny?! – kérdeztem, majd kényszerezetten felnevettem. - Inkább megdöbbentőnek tartom, hogy van egy lány a világon, aki el tud téged viselni… - mondtam, de a következő pillanatban elakadtam.
   Ekkor ugyanis Zack egyre közelebb jött, én pedig elkezdtem hátrálni, míg csak egy fának nem ütköztem. Zack azonban ahelyett, hogy abbahagyta volna, szép lassan lehajolt hozzám, egészen addig, amíg az ajka már majdnem súrolta az enyémet.
   – Mit csinálsz? – kérdeztem tök feleslegesen, elvégre tisztában voltam vele, hogy mit tesz.  – Ne merészeld… - mondtam, de a hangom egyáltalán nem volt meggyőző. - eressz el… - motyogtam egyre halkabban, de nem fogadott szót és még közelebb hajolt. - ne csi… - sóhajtottam még utoljára, majd az ajkam önkéntelenül elnyílt és elhallgattam.
   Hirtelen felébredt bennem a vágy, hogy végre megcsókoljon és zárjuk le az egészet. Biztosra vettem, hogy meg is fogja tenni. Ekkor azonban a lényem két részre szakadt: az egyik részem hevesen tiltakozott, a másik viszont még közelebb akart lenni hozzá – és az volt a gond, hogy ez volt az erősebb.
   A lélegzetem felgyorsult és most biztosra vettem, hogy nem leszek olyan hülye, hogy elmeneküljek. Ezt bizonyítandó még egy picit előrébb hajoltam, csak hogy végre megtörténjen az, amit annyira akarok.
   Mikor azonban a szánk már épp találkozott volna, Zack hirtelen kiegyenesedett.
   - Mondtam én, kicsi lány, hogy féltékeny vagy… - mondta nevetve és a hajába túrt.
   CSATT.
   Teljes erőmből pofon vágtam, ő pedig hátratántorodott és döbbenten nézett rám, a kezét az arcának azon részére téve, ahol az ütésem érte.
   - Ne merészeld még egyszer ezt tenni, világos?! – kiabáltam és éreztem, hogy elpirulok a szégyentől. Csak most jutott el a tudatomig, hogy mekkora hülyeséget csináltam. Még szép, hogy nem akart tőlem semmit. Csak játszott… - Most pedig menjünk a vámpírok után… - tettem hozzá villámló tekintettel és megindultam az egyik irányba.
 

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés