Zack

A vámpírok erdejében

   Döbbenten néztem a lányra a zsibbadó arcomra tett kézzel. Tényleg képes volt megütni. Pedig ezt soha nem néztem volna ki belőle. Azt tudtam, hogy nagy szája van, de hogy verekedni is tud…

   Már-már ott jártam, hogy hátulról nekimegyek és ledöntöm a földre. Képes volt megütni ENGEM egy olyan dolog miatt, amit ő érzett. Elvégre jól éreztem, hogy a szíve milyen hevesen dobogott, meg hogy a lehelete is milyen forróvá vált.
   Eleinte csak meg akartam tréfálni. Éreztetni vele, hogy ki az erősebb. De arra nem számítottam, hogy megmozdul valami benne. Arra meg főleg nem, hogy bennem is megmozdul valami és hirtelen már egyáltalán nem tréfából akartam a csókot.
   Még szerencse, hogy az utolsó pillanatban beindult az eszem és nem követtem el valami nagy baromságot. Mert az, hogy vele csókolózzak, totálisan kimeríti a nagy baromság fogalmát.

   A lány után indultam. Nóriból áradt a düh. Belőlem úgyszintén. Elvégre arról nem volt szó, hogy belesze… Gondolatban megráztam a fejem. Na, azt már nem…

   Jó háromnegyed órát caplattunk az erdőben - szó nélkül. Én azért nem szólaltam meg, mert félő volt, ha megteszem, a lány nem teszi zsebre, amit tőlem kapni fog. Hogy a lány miért nem szólalt meg, azt abból, ahogy végigcsörtetett az erdőn, kitaláltam: iszonyatosan dühös volt rám. És ami a legrosszabb volt az egészben, hogy azt se figyeltem, merre tartunk.
   Épp egy hatalmas fa mellett mentünk el, mikor Nóri megtorpant és leült a görcsére.
   - Na, most mi van? – kérdeztem ellenségesen.
   - Mi lenne? – kérdezett vissza pontosan ugyanolyan hangsúllyal. - Nem fogok többet menni! Ja és van egy olyan érzésem, hogy már rég eltévedtünk.
   - Hogy őszinte legyek, ez a te hibád! – mondtam és körbe néztem. Sajna a fák alapján fogalmam se volt, hogy merre vagyunk, vagy egyáltalán merre kéne mennünk. - Ha nem idegesítesz fel, figyelek a dolgokra és most nem tévedtünk volna el.
   - Úgy, köszi, kend ezt is rám nyugodtan! – csattant fel. - Csinálj úgy, mintha ez is az én hibám lenne. Nem is tudom, ki volt az a hülye, aki meg akart… - zavartan elhallgatott.
   - …csókolni? – fejeztem be helyette a mondatot és lenéztem rá. – Amúgy tévedsz, egyáltalán nem akartalak megcsókolni – mondtam, mire a lány gúnyosan felhorkant. -, csak be akartam bizonyítani, hogy igen is féltékeny vagy. – Háát… legalábbis eredetileg ezt akartam… - és sikerült is. Bár csak szólok: nincs okod a féltékenységre. Nincs az a pénz, hogy mi ketten összejöjjünk.
   - Én nem vagyok féltékeny! – sziszegte a lány, minden egyes szót tökéletesen hangsúlyozva. – Csak éppen így reagáltam a te… közelségedre. Ami, hozzáteszem, igen is természetes reakció volt, a körülményeket tekintve…
   - Nem vagy féltékeny? – ismételtem hitetlenkedve. – Körülményeket tekintve? Hoppá, csak nem úgy érted, hogy vonzónak tartasz? – kérdeztem vigyorogva.
   - Álmodozz csak – mondta a lány és feltápászkodott. – A suli összes lánya a lábaid előtt hever, így nyugodtan kijelenthető, hogy… jó parti vagy – mondta a lány.
   Felnevettem a lány idétlen fogalmazásán.
   - Szerintem gondold ezt át még egyszer, oké? – néztem a szemébe. Sajna a zseblámpa fényét úgy kellett irányítanom, hogy ne világítsak a szemébe, de így a lámpa középpontja pont a mellén állt meg. És sajnos elég nehezen álltam meg, hogy ne azt nézzem.
   - Na jó – mondta a lány. - Én most visszamegyek és ne is próbálj meg megállítani!
    Ismét felnevettem.
   - Sok sikert hozzá! – mondtam gúnyosan és körbenéztem a környéken. Fogalmam se volt, hol vagyunk. - Ha nem terelted volna el a figyelmem, most tudnám, hogy nagyjából merre van az a vissza és magam vezetnélek el a táborunkhoz, de sajna mivel elvontad a figyelmem, így halvány lila…
   - Tudod, mit! – vágott a szavamba mérgesen. - Annyira elegem van már belőled! – mondta a lány, majd hirtelen nekiiramodott és beszaladt az erdőbe.
   - Ne, Nóri, gyere vissza! – kiabáltam utána, majd a nyomába eredtem. A zseblámpa fényében nem sok mindent láttam, de legalább hallottam az avar recsegését, így tudtam a lányt követni.
   Mikor azonban hirtelen elhalt a zaj, mintha egy követ dobtak volna a gyomromba, de szerencsém volt: pár méterre tőlem csak állt és nem moccant. Nem kellett megkérdeznem, hogy miért. Én is éreztem. Az erdőben, nem messze tőlünk három vámpír állt.
   - Remélem, büszke vagy magadra – fröcsögte a lány. – Megtaláltuk őket. De beszélni te fogsz velük, oké?
   - Tudod, néha olyan, de olyan szívesen… - mondtam, de végül csak mérgesen legyintettem egyet. Eljött az a pillanat, mikor elgondolkodtam azon, hogy miért is ne bántsam ezt a lányt. Nem nagyon, csak egy szép jobbegyenes…

   Hirtelen megroppant egy ág. Mind a ketten arra kaptuk a fejünket, mire a másik oldalon is megzörrent a bokor. Hárman voltak körülöttünk.

   Mire azonban megszólalhattam volna, a lány mögül az egyik rá akarta vetni magát. Nem gondolkodtam, csak cselekedtem: félrerántottam Nórit, mire aztán a két karom, aminek eredetileg a lány tarkója lett volna a célja, a homlokomat szántotta végig. Éreztem, hogy a vérem kifröccsen… A vámpír tőlünk két méterre állt meg, nekünk háttal. Mindkét kezét eltartotta magától oldalra, így látni lehetett, hogy jobb kezének mutató- és gyűrűsujjáról elkezdett lefelé folyni a vérem.

   A homlokomhoz emeltem a kezem. A seb nem volt túl mély, nem kellett összevarrni, de nem árt majd neki egy fertőtlenítés.

   A vámpír ekkor megfordult és én döbbenten néztem rá.

   A vérszívó egy nő volt. Mégpedig fajának egyik gyönyörű példánya: hosszú, gesztenyebarna haja ki volt engedve és a derekáig ért. Egy combközépig érő szoknyát viselt és egy ujjatlan felsőt. Meg nem mondtam volna, hogy egy erdőben él. Magasságban egyformák voltunk.

   - Mit keres az erdőnkben két vadász? – kérdezte a vámpír, miközben megfordult. A szeme bordós-pirosan villant.
   Nóri várakozva és egyben sürgetően nézett rám, ami alapján megállapíthattam, hogy nem felejtette el a megállapodásunkat.
   - Kérdeztem valamit! – emelte fel a hangját a vérszívó.
   - Két embert – mondtam végül. – Ketten bejöttek az erdőbe és azóta sincsenek meg.
   - Mi közünk van nekünk ehhez? – lépett közelebb. – Az emberek egy bizonyos mértékig azt csinálnak, amit akarnak – miközben beszélt, a két társa, akiket érzékeltünk, kiléptek az erdő takarásából és a beszélő mellé álltak. – Jól is néznénk ki, ha minden egyes ember után, aki betette ide a lábát, nekünk kéne kajtatnunk.
   - De a ti érdeketek is – szólalt meg Nóri. -, hogy az emberek ne vegyenek tudomást a létezésetekről! - Miközben a lány beszélt, éreztem még egy vámpírt, aki közeledett felénk.
   - Nekik nem kell tudniuk arról, hogy ti itt vagytok – mondtam, miközben szúrósan néztem Nórira. Hála neki, már így is egy pár ember tudja az igazságot.
   - És ez így is lesz – szólalt meg a testetlen hang, majd láthatóvá vált, így mi, a vámpírok és az újonnan érkezett egy háromszöget alkottunk.
   Az ismeretlen egy negyedik, idős női vámpír volt. Döbbenten néztem rá: a ráncaiból és abból, hogy sétapálca kell neki a járáshoz, nagyon-nagyon idős lehetett. Legalább ezer éves.
   - Jól gondolod – bólintott felém, majd a nagyszájú lányhoz fordult. – Igen is elvezeted ahhoz a két emberhez őket, Míra. Nem hiányzik nekünk a Tanács beleszólása. – mikor a lány még mindig nem mozdult, toppantott egyet a botjával. - Indulj!
   - De Tirza… - szólalt meg Míra. – Az a két ember még nem tud rólunk. Meg fogják hallani, hogy nem ketten mennek oda és akkor…
   - Csendet! – emelte fel a hangját Tirza. – Mind a ketten ugyanolyan jól tudjuk, hogy te vagy a legcsendesebb, Míra. Most pedig menjetek.
   Míra még egy pillanatig némán szitkozódott, majd megfordult és elindult.
   - Szívesen, lányom – szólalt meg Tirza Nórira nézve. Ezek szerint a lány gondolatban megköszönte a segítséget. – És add át üdvözletünket Kornélnak.
   Döbbenten néztem a nőre, de Míra egy dühös toppantással útnak indított.
   - Csipkedjétek már magatokat! – hallatszott a lány dühös hangja. - Nem fogok napkeltéig rátok várni!
   - Engem Míra nagyon emlékeztet valakire – jegyezte meg ártatlanul Nóri és a hangjából ítélve egy mosollyal küzdött.
   - Ezt most mire véljem? – kérdeztem, miközben egy ágat toltam félre az útból.
   - Semmire – nézte a lány mereven a földet. – Csak felhívtam a figyelmedet egy közös vonásotokra.
   - Mégis milyen közös vonásról beszélsz te? – kérdeztem, megemelve a hangom. - Gondolom nem arra, hogy ennyire jó alakom lenne… - tettem hozzá vigyorogva és végigmértem hátulról is a vámpírt.
   - Ha jót akarsz magadnak, abbahagyod! – sziszegte Míra.
   - Amúgy milyen alakról beszélsz? – hívta fel magára a figyelmem Nóri. - Neked olyanod nincs. Amúgy az állandó motyogásodra utaltam. Te is mindig így motyogsz, ha valami nem kóser.
   - Motyogás?! – csattantam fel. - Én legalább csak motyogok, de a te természetedet kibírni kész lehetetlenség!
   - Hogy mit mondtál?!
   - Teremtőm, hagyjátok már abba! – jajdult fel Míra, mikor már vettem volna a levegőt, hogy kifejtsem a gondolatom. – Rosszabbak vagytok, mint egy idős házaspár. Miért nem mondjátok ki és akkor mindannyian boldogan élnénk!!
   - Mégis mit mondjak ki? – kérdeztem, de aztán rájöttem, hogy inkább nem vagyok kíváncsi a válaszra. – Amúgy sokat kell még menni?
   - Még kb. 10 méter arra felé – mutatott 11 óra irányába. -  A szállásotok meg abban az irányban van – bökött a fejével előrefele. – Jó éjszakát! – mondta, majd eltűnt az erdőben.
   Tényleg igazat mondott Tirza: Míra olyan halkan lépkedett, hogy nem lehetett hallani.
   - Nesze neked útbaigazítás! – jegyeztem meg és megindultam a mutatott irányba.
 

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés