Nóri

A kényszeres elhatározás

   Életem legrosszabb éjszakája volt ez és még mindig nem volt vége.
   Mikor odamentünk a két elcsatangolt tinihez, a sikolyukból ítélve azt hihették, hogy valami vadállatok vagyunk.
   Bár aztán váltig állították, hogy nem ijedtek meg túlságosan, meg voltam győződve az ellenkezőjéről, mivel még azt se vették észre, hogy Zack fél arca egy merő vér volt.
   - Jó éjszakát! – motyogtam a párocska után, amikor ők megörülve annak, hogy nem fedezték fel az eltűnésüket, besurrantak a saját házuk ajtaján és maguk után becsapták azt. – Ugyan, ne is köszönjétek…
   - Nem tudom, mit vársz – szólalt meg Zack, miközben felmentünk a házainkhoz vezető lépcsőn és karba tett kézzel, háttal nekitámaszkodott az oszlopnak.
   Ránéztem és szinte megrémültem magamtól. Ugyanis nem akartam elengedni, elválni tőle. Még nem.
   - Ülj le! – mondtam egy pillanatnyi gondolkozás után, hogy mit is tehetnék és a lépcsőre böktem a fejemmel.
   - Mit akarsz? – kérdezte és csak nagy nehezen tudtam megállni, hogy el ne mosolyodjak a hangjából kicsengő, leheletnyi félelem hallatán.
   - Megnézni a fejeden lévő sebet – mondtam halkan.
   Furcsa volt, hogy az egyik pillanatban még legszívesebben fejbe vágnám egy palacsintasütővel, a következőben pedig szinte bármilyen apró szalmaszálba belekapaszkodom, csakhogy ne kelljen elengednem őt. Szánalmas vagyok…
   A fiú még egy pillanatig csak állt és nézett rám, majd leült a felső lépcsőfokra, én pedig mellé térdeltem. Felemeltem a kezem és gyengéden egy picit meghúztam a bőrt, hogy megnézzem, nincs-e benne valamilyen kosz.
   Fejcsóválva néztem a horzsolást a homlokán. Számomra túl mély volt és túl fájdalmas. Ha velem történik meg ez, már rég visítva bömbölnék a fájdalomtól…
   Felé hajoltam, hogy jobban lássam, de így eltakartam a hátam mögül jövő fényt. Végül egészen a combjához kellett húzódnom, hogy lássak valamit. Zack egyből rám nézett, mikor megérezte a lábamat, de én kitartóan a sebre koncentráltam.
   – Ülj csak át a korláthoz! Így semmit nem látok! – kértem a lámpa alatti oszlopra mutatva. Mikor megtette, újra felé hajoltam. - Ki kellene tisztítani… - mondtam csak úgy, magamnak. Bementem az elsősegély ládámért, amit Anyu tett be az utazótáskámba. Kivettem belőle a fertőtlenítőszert, lecsavartam a kupakját és egy kicsit tettem a steril vattára.
   - Ez egy kicsit csípni fog – mondtam figyelmeztetően és gyorsan végighúztam a seben. Zack felszisszent. – Bocsi, sajnálom – bukott ki belőlem.
   - Csak… csináld – mondta összeszorított fogakkal és behunyta a szemét.

   Közelebb húzódtam hozzá és megpróbáltam nem észrevenni, hogy a felsőtestünk között már csak 5 cm a távolság. A szívem a torkomban dobogott, a gyomrom görcsbe ugrott, az agyamat pedig teljesen elkábította a belőle áradó illat… Koncentrálj már, te dilis!
   Amikor azonban már csak a biztonság kedvéért nyomkodtam a sebet, Zack kinyitotta szemét. Az arcunk csak pár centire volt egymástól. A bal kezemmel, amellyel eddig a válla felett támaszkodtam a korlát oszlopához, ekkor a vállára csúszott. A jobb kezem, amiben a fertőtlenítő volt, a combomra hanyatlott. Ilyen nincs, hogy megint megtörténjen…
   Most azonban valamiért pontosan tudtam, hogy ez már egyáltalán nem vicc.
   Döbbenten néztem a szürke szempárba és minden eltűnt a fejemből… Zack közelebb hajolt hozzám, a szám pedig önkéntelenül kinyílt… tudtam, mi fog következni, mégsem tudtam gondolkozni… és ő egyre közelebb került hozzám… már éreztem a leheletének forróságát… már felkészültem a puha ajkaira és a lágy csókjára…
   - Hát ti meg a mi a csudát kerestek idekint ilyenkor?! – csattant egy hang a hátam mögül, mire mind a ketten összerezzentünk, a kezemből pedig a fertőtlenítő kiesett a földre. Épp idejében kaptam utána, hogy ne folyjon ki. Felpattantam a földről és Zack is felállt.
   - Én csak… izé… mi… - dadogtam. A Nyanya pedig csak állt és közömbösen nézett rám.
   - Zakariás fiam, veled meg mi történt? – kérdezte a Nyanya Zack felé fordulva. Zakariás?!
   Döbbenten és mégis kérdőn néztem rá. Erre vajon mit fog válaszolni?
   - Tanárnő, nem éreztem jól magam, kijöttem levegőzni, de le volt kapcsolva éjszakára az összes villany és én nekimentem az egyik faoszlopnak. Nóri pedig felkelt a zajra és a szitkozódásomra, majd kijött és fertőtlenítette a sebet… - mondta egy pillanatnyi gondolkozás nélkül.
   Az arcán egyáltalán nem látszott, hogy hazudott. Döbbenten, szájtátva néztem rá. Lehetetlen, hogy ezt a hülyeséget a nő elhiggye. Elvégre ott volt egy sor, árulkodó jel:

   1. ha rosszul érezte volna magát, egyszerűen kinyitja az ablakot és így nem szegi meg a szabályt, elvégre lassan hajnalodott…

   2. ha tényleg az oszlopnak ment volna neki, akkor függőleges lett volna a sérülése meg tiszta és nem pedig egy elmosódott, elferdült seb;

   3. na meg nem seb lett volna, hanem egy karcolás;

   4. és a legnyilvánvalóbb: sehol sincs lekapcsolva a villany, minden egyes ajtónál ég. Nem beszélve arról, hogy én utcai ruhában vagyok, nem pedig hálóingben vagy pizsamában…
   - Máskor lehetnél figyelmesebb! – mondta a Nyanya. – Most pedig mind a ketten, irány az ágy!
   - Hát, akkor… izé… - dadogtam. – Jó éjszakát! – mondtam és megfordultam, majd gyorsan felnyaláboltam az elsősegélydobozomat.
   - Jó éjt! – mondta Zack és ő is elindult a saját házuk ajtaja felé.
   Egy pillantást se vetve a tanárnőre bemenekültem az ajtón, becsuktam magam mögött és kulcsra zártam, majd meg se állva, tovább viharzottam, be a szobába és leültem az ágyamra.
   Naná. Ha ÉN próbáltam volna ezzel beetetni… De én nem vagyok ennyire tökéletes hazug…
   A tenyerembe temettem az arcom, mikor beúszott a kép, amint ott vagyunk egymástól pár centire. Az a szürke szempár…
   Némán sóhajtottam. Nem tudtam mit kezdeni a feltörő érzésekkel. Úgy éreztem, nem bírom tovább. A lényem két részre szakadt. Az egyik fele, amihez hozzá tartozott az agyam, azt követelte, hogy szálljak ki. Vessek véget ennek az egésznek még most, mielőtt elszabadulna a pokol. Most, még mielőtt elszabadulna az irányításom alól. Felejtsem el a görcsöt a gyomromban, valahányszor csak meglátom, vagy épp találkozik a tekintetünk. Felejtsem el a majdnem-csókokat. Felejtsek el… mindent. Hagyjam abba, még mielőtt túl késő lenne. Elvégre, ő is egy vadász. Jól tudtam a szabályt: „Soha, de soha ne szeress bele egy másik vadászba!” És ráadásként alig ismertem. Fogalmam se volt, hogy ki ő.
   A lényem másik része azonban, a szívemmel együtt, erőteljesen tiltakozott. Szeretem őt – döbbentem rá. És már nem tudnék megállni. Meg lehet próbálni, de biztos a kudarc. Ha belenézek abba a szürke szempárba, minden megszűnik létezni. Bár ehhez elég az is, ha felvillantja azt a csibészes mosolyát.
   Jól emlékeztem a tornaórára: „Kicsi lány” és a vér megindul az ereimben. Megpróbálni lemondani arról, ami a legfontosabb? Még akkor is, ha majd beleörülök? Még akkor is, ha nem kérek egyebet, csak egy pillantást? Ha csak egyetlen egy röpke pillanat is elég lenne, amikor a tekintetünk találkozik?
   Igen. A saját érdekemben. Muszáj.
   Hátradőltem; a fejemet a falnak támasztottam. Olyan volt ez, mint mikor egy útkereszteződéshez érsz. Az egyik egy napfényes út, amin egyszerű lenne végigmenni, de ott nem vár rád senki és semmi, s ezt biztosan tudod. A másik egy ingoványos, riasztó, félelmetes útvesztő, amely nem vezet sehova. De talán ott van a boldogság, s nem baj, ha bele is süppedsz a mocsárba, legalább szerelmesed karjában ér el a vég.
   Nekem ugyanis ezt jelentené az, ha le kellene mondanom a vadászi létről. A véget. A jövőre is gondolnom kell. És nem csak a magaméra. Az övére is.
   - Nóri – emelte fel álmosan a fejét Eszter. -, minden rendben?
   Ránéztem a legjobb barátnőmre. Megfordult a fejemben, hogy neki mindent elmondok. Csak neki. De aztán lemondtam erről az ötletről. Túlságosan is nagy a kockázat. Bőven elég, ha én szenvedek és nem kell az, hogy bárki is együtt érzőn nézzen rám.
   - Persze, minden rendben – mondtam és rádőltem az ágyra, majd magamra húztam a takarót.
 

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés