Nóri

A hirtelen látogató

   Már bent ültem Apu kocsijában és épp indultunk, mikor még mindig egyetlen egy kép lebegett a szemem előtt.
   Izát és Zack-et láttam, amint smárolnak. Azt hittem, újra átélem a karácsonyi buli napját: pontosan ugyanúgy szorult össze a mellkasom és pontosan ugyanazt éreztem. Legszívesebben megint elsírtam volna magam, mint akkor.
   Kifele bámultam az ablakon, miközben hazaindultunk. Bármily furcsa, de az, hogy újra láttam őket együtt és ráadásul megint smároltak, segített abban, hogy végleg elhatározzam magam: kiverem őt a fejemből.
   Vasárnap délután volt, a kirándulás utáni második nap. Kornél elengedte nekünk az edzést, hogy rendesen ki tudjuk pihenni magunkat, így Eszterrel le tudtunk ülni egy kicsit beszélgetni a szobámban.
   - Ez mind szép és jó, de véghez is tudod vinni? – kérdezte Eszter, mikor elmondtam neki az ötletem.
   A fotelemben ült, ami most, kivételesen nem volt teli frissen mosott ruhákkal. Én tőle úgy egy méterre ültem, az ágyam közepén, felhúzott lábakkal, amiket átkaroltam.
   - Muszáj lesz – mondtam halkan.  – Máskülönben beleőrülök.
   Együtt érzőn nézett rám.
   - Drágám, te tudod – mondta. - Amúgy nem tudod, hogy jön-e valamikor Félix a városba? – váltott témát, mire nevetve néztem rá.
   - Csak nem…? – kérdeztem.
   - Helyes és vicces meg jó fej – mondta, miközben vállat vont. - Ennyi.
   - Pedig azt hittem, megpróbálod magad távol tartani a világomtól – mondtam viccelődve és még mindig nevettem.
   - Tudom, de… - harapott az ajkába a barátnőm. - tehetek én róla, ha nekem egy megszelídített vámpír tetszik?
   - Megszelídített?? – kérdeztem vissza döbbenten és megcsóváltam a fejem. – Csak előtte ne mondd ezt, oké? Egy vámpírt nem lehet megszelídíteni. Isten ne adja, hogy megláss egy vámpírt harc közben… - tettem hozzá borzadva, miközben kirázott a hideg.
   - Durva? – kérdezte komolyan és érdeklődve nézett rám.
   Egyenesen a barnás-zöldes szemébe néztem. Szépítsem meg a dolgot, vagy ne?
   - Egy kicsit nagyon durva… - mondtam végül.
   Eszter egy darabig még szótlanul figyelt, majd kibökte:
   - Komolyan úgy hiszed, hogy el tudod felejteni?
   Nevetve néztem rá, majd mikor leesett, hogy mire értette és láttam, milyen komor képet vág, lehervadt a mosoly az arcomról.
   - Nézd – mondtam sóhajtva és a térdemre támasztottam az állam. -, muszáj lesz. Elvégre ott van neki Iza, meg hát tényleg nem illünk össze… - tettem hozzá vállat vonva.
   Csúnyán nézett rám.
   - Ez szerintem akkor is hülyeség. Csodás párt alkotnátok… - érvelt.
   - Csodás párt? – kérdeztem vissza döbbenten. – Tévedsz. Meg különben sem vagyok az esete. Meg ott van neki Iza, aki egy gyönyörű, csinos nő. Vele nem versenyezhetek.
   - Csak egy király smink kell – győzködött. -, meg egy-két isteni ruci. Aztán meg majd csak ámul, hogy milyen jó nőt hagyott elmenni…
   - Eszter – szóltam rá a barátnőmre. -, én nem akarok harcolni érte. Hogyha neki Iza kell, ám legyen. Megadtam neki az esélyt – mondtam, miközben beugrott egy csomó emlék. Mikor éjszaka fel-alá járkáltunk a városban, majd megtámadtak, mikor ott voltunk kettesben a betegszobában és most is, a kiránduláson… -, Ha ő nem akar belőlem és nagyon úgy néz ki, hogy nem akar, én elfogadom a döntését.
   - De most komolyan, Nóri, ha ennyire fontos neked, akkor… - próbált győzködni szinte kétségbeesetten a lány, de én a fejemet ráztam.
   - Hagyjuk, inkább nem forgok ezen tovább… - mondtam, ennek ellenére Eszter nem adta fel, s már vette a levegőt, hogy tovább érveljen, mikor felemeltem a hangom. - Vita lezárva – mondtam.
   Tudtam, hogy Eszternek igaza van, ráadásul átlát rajtam. Tisztában van vele, hogy a mosoly, ami az arcomon olyan sugárzó, csak kényszer. Tudta, hogy belül össze vagyok zuhanva, s azzal is tisztában volt, hogy legszívesebben harcolnék azért a srácért, aki igazán tetszik nekem. De azzal is tisztában voltam, hogy tudnom kellett feladni. Belül bármennyire is lázadnék a döntésem ellen, bármennyire is küzdenék, itt és most fel kell adnom. Vége van.
   A nap további részében inkább filmeket néztünk Eszterrel és addig minden rendben volt, amíg a barátnőm haza nem ment. Mikor azonban egyedül maradtam, újra elöntött a keserűség és újra sírtam. És már megint ugyan amiatt a srác miatt, akinek a számlájára már annyi szomorúságot lehet írni: Zack volt a könnyeim oka.
   A hétfői nap azonban tartogatott számunkra egy meglepetést. Suli után épp jöttünk ki a kapun, mikor Anna egy meglepett nyikkanást hallatott.
   - Hát te meg hogy kerülsz ide? – hallottuk a hangját, amelyen érződött a döbbenet. – Neked nem a suliban kéne lenned?!
   Odafordultam és a tekintetem egy nagyon jóképű srácra esett, aki nagyon is hasonlított Annára.
   Vámpír!!
   De aztán, mikor másodjára is ránéztem és kiterjesztettem a tudatom, rájöttem, hogy a srác, aki Anna mellett állt "csak" egy halandó, aki egy vámpír szépségével rendelkezik.
   - Sziasztok! – köszönt, majd mindenkivel kezet fogott két puszival egyetemben. – Jácint vagyok, Anna uncsija – nézett egyenesen rám és én elvesztem a királykék tekintetben.
   A vonzerejére ráadásul még az is tett egy lapáttal, hogy egy sötétbarna, szinte fekete hajtincs hullott azokba a gyönyörű, hosszú, göndörödő, sötét szempillával keretezett szemekbe. Egy határozott mozdulattal kirázta azt.
   - Öhm… Nóri – mondtam akadozva és lopva a többiekre néztem.
   Eszter alig láthatóan már végig is mérte a fiút, Dóri pedig alig kapott levegőt. Anna ellenben rezzenéstelenül, szinte dühösen meredt a srácra, mire én homlokráncolva néztem a barátnőmre. Sose láttam még őt csak azért dühösnek lenni, mert meglátott egy ismerőst.
   - Még mindig várom a válaszod – sziszegte.
   - A táncversenyre jöttem – sóhajtotta Jácint, miközben lenézett a lányra. A tekintetében érezhető volt a határtalan szeretet. – Már le is pakoltam nálatok, jobban mondva Anyu elvitte a cuccaimat hozzátok…
   - Hogy mit csináltatok?! – jajdult fel Anna.
   Ebben a pillanatban éreztem, hogy nem lesz célszerű maradnunk, s Eszter és Dóri karját megragadva, elvonszoltam őket onnan. A két rokon mintha észre se vette volna ezt, csak álltak a suli kapujában és szótlanul meredtek egymásra.
   - Hát akkor – kiabáltam még oda nekik, de úgy tűnt, egyikük se hallja a szavaimat. Ennek ellenére akadozva bár, de befejeztem a mondatom. – Izé… Mi leléptünk haza. Sziasztok!
   Mikor már kiértünk a sulitól nem messze lévő parkba, elengedtem a barátnőim kezét.
  - Láttátok…? – kérdezte Eszter alig suttogva és szinte ájultan ült le a park padjára.
   - Még a vak is látta – mondta Dóri és leült mellé.
   Mind a két lány csak nézett maga elé, döbbenten. Én velük szemben álltam, miközben a fejemet csóváltam.
   - Ez a pasi… - kezdte Eszter alig hallhatóan.
   - … maga egy isten – fejezte be helyette a mondatot Dóri, s ő sem volt sokkal hangosabb.
   - Hagyjátok már abba! – szóltam rájuk egy égre emelt pillantás kíséretében. – Ez csak egy srác…
   - Ja, bocs, neked ott van Zack, de mi egyszerű halandók hagy élvezkedjünk már egy kicsit… - nézett rám Eszter megrovóan.
   - Mégpedig egy nagyon-nagyon jóképű sráccal a képzeletünkben… - tette hozzá Dóri komoly arckifejezéssel.
   Én csak a fejemet csóváltam és nagyot sóhajtottam, így fejeztem ki nemtetszésemet a két lány viselkedését illetően.
   - Szörnyűek vagytok – mondtam végül és én is leültem a padra, viszont direkt elhúzódtam tőlük, nehogy a hülyeségük rám is átragadjon.
   Bár igaz, ami igaz: tény, hogy Jácint igen is jóképű – ezt el kellett ismernem. Az pedig egy másik tény, hogy én elfogult vagyok, elvégre nekem tényleg Zack tetszik…
   Hagyd abba! Nem, nem tetszik, mert mind a ketten vadászok vagytok!!
   Csak akkor azt tudnám, hogy miért vonzódok hozzá egyre jobban?? – feleselt belül a hang.
 

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés