Nóri

Megdöbbentő cselekedet

   - Akkor miért nem védted meg te magad, az Isten szerelmére?! – kérdezte Zack felháborodva és elindult utánam.
   - Képzeld, azért, mert nem akartam, hogy mindenkinek feltűnjön, hogy milyen jól tudok verekedni… - sziszegtem dühösen, azt se nézve, merre megyek. – Amúgy pedig nem volt semmi szükség erre a felesleges erőszakra.
   Még mindig remegtem. Az igazság az volt, hogy az egyik, egészen apró részem igen is akarta a csókot, de az utolsó másodpercben rájöttem, hogy egyáltalán nem helyes, amit csinálok. Csak hát egy csöppet elkésett…
   - Felesleges?! – replikázott tovább Zack. - És az esetleg nem fordult meg a tyúk eszedben, hogy ha nem állítom le a srácot, BÁRMIT megtehetett volna veled?!
   - Ugyan már, ne légy nevetséges! – kiabáltam vissza, ami poén volt, mivel ott jött mellettem, alig egy fél méterre tőlem.
   - Nevetséges vagyok?! – bólintott alig láthatóan. – Csak majd akkor is legyek nevetséges, ha…
   - Ha? Ha?! – álltam meg egy lámpa fénykörében. – Ha akarom, meg tudom védeni magam! – sziszegtem. – De most nem akartam önvédelmi bemutatót tartani a nyílt utcán… - mondtam, majd tovább indultam, de Zack követett.
   - Basszus, nem gondolod, hogy egy rendőr lányaként talán nem is olyan nagy baj, ha megteszed?! – mondta tovább a magáét. – Hogy senki nem hányná a szemedre, hogyha egyedül képes lennél megvédeni magadat?!?!
   - Na, ide hallgass! Miért nem hagysz már itt végre és játszod Izának a macsót? – álltam meg ismét, de most egy ház oldalánál és egyenesen a szemébe néztem.
   - Miért van az, hogy valahányszor elkezdünk vitázni, te mindig Izánál kötsz ki? – kérdezte még mindig villámló szemekkel. – Szakadj már le róla, légy szíves!
   Megállt előttem. Jobbra-balra fordult, mintha nem tudna mit tenni. Mintha így próbálná lenyugtatni magát. Elfordult tőlem és a hajába túrt. Szánalmas.
   Ebben a pillanatban jobban utáltam őt bárminél a világon. Legszívesebben elsírtam volna magam, mert újra beugrott a jól ismert kép Zack-ről és Izáról. De mégse tehettem meg, hogy a nyílt utcán elkezdem itatni az egereket, így aztán inkább elővettem egy jól bevált fegyvert: a haragot.
   - Tudod, mi a legnagyobb bajod? Egyáltalán, tudod, mi vagy? – kérdeztem tőle, csak azért, hogy ne kelljen a kérdésére válaszolnom. Mikor meghallotta a hangom, kelletlenül felém fordult. – Megmondom én neked. Egy érzéketlen tuskó, barom vagy, aki átgyalogol mindenkin! – mondtam és az indulattól belehajoltam a mellkasába. Zack azonban csak állt és nem tett semmit az ellen, hogy beolvassak neki. Ha az arca nem sötétül el percről percre egyre jobban, totál azt hihettem volna, hogy egyáltalán nem hallja, amit a mellkasába kiabálok. - Csak azt az egyet kérem, hogy egyszer, csak egyetlen egyszer az életben mutasd ki az érzéseidet és majd a másik…
   Ekkor olyat tett, amit álmomban sem gondoltam volna. Hirtelen megragadta mind a két csuklómat, a vállam mellé emelte őket, nekitolt a ház falának, majd gyengédnek egy cseppet sem mondható módon a számra tapasztotta a száját. Az egyik combját pedig a két lábam közé tolta, így nyomva totálisan a falhoz.
   Az én reakcióm viszont egyáltalán nem volt ésszerű: a logikus cselekedet az lett volna, hogy ellököm magamtól és felképelem. Ehelyett mit tettem? Hirtelen átkaroltam a vállát, magamhoz szorítottam és visszacsókoltam. Rendes, nyelves csókkal. És ő nem tiltakozott…
   Mindent tudtam: hogy egy kihalt, üres utcában állunk, azt, hogy amit tettünk, arra nincs bocsánat, hogy nem kellene ezt tennem. És mégis, átölelve álltam és hosszan csókoltam őt. És abban a pillanatban minden megszűnt körülöttem, csak ő volt, a szája és a nyelve létezett. És akkor semmi más nem érdekelt.
   Hála annak, hogy dühös voltam rá, annak, hogy féltékeny Izára és annak, hogy mennyire megkönnyebbültem a csókjától, már nem érdekelt semmi az ég egy adta világon. Valahogy ő is így lehetett ezzel, mivel a csók egyre hosszabbra és hosszabbra nyúlt és egyre jobban is esett…
   Nagy sokára váltunk csak el. Először óvatosan elengedte a csuklóm, majd ellépett előlem. Mind a ketten úgy ziháltunk, mintha Maratoni távot futottuk volna le – két perc alatt. Erőtlenül a falnak dőltem, hogy legalább állva maradjak és megpróbáltam - több-kevesebb sikerrel - nem zihálni.
   - Csak hogy ne nyomd még egyszer az orrom alá, hogy nem mutatom ki az érzéseimet… – hallottam Zack hangját, mire felnéztem a földről, ahová eddig bámultam. A srác épp a bal keze fejével törölte meg a száját.

   Az ajkamba haraptam. Még most sem fogtam fel, ami az előbb történt..
   - Most nehogy az egészet rám kend… - figyelmeztetett, mikor meglátta az arckifejezésem. – Te vagy az oka. Ha nem lennél annyira egy idegesítő, bolond nőszemély, akkor…
   Ránéztem. Egyszerűen nem bírtam elhinni, hogy mit tettünk. Csókolóztunk. Pont akkor, mikor már le akartam mondani róla. Jézusom, csókolóztunk!! És ráadásként ez egy hatalmas lépés volt afelé, hogy megszegjük a szabályt. Pedig én annyira nem akartam…
   - Vagyis ez... - kezdtem, de megakadtam. -  Ez most mire volt jó?!
   - Szerinted miért csókol meg az ember egy másikat? – kérdezett vissza, úgy, minta egy hülye libához beszélne, de a tekintete diadalittasan csillogott.
   Elfordultam és a kezembe temettem az arcom. Most mi a csudát kezdjünk??
   - Nóri… – szólalt meg és a kezét a vállamhoz érintette. Ha akartam volna, egyszerűen elhúzódhattam volna az érintése elől. Ha akartam volna…
   - Nem, Zack – mondtam és szembefordultam vele és egyenesen azokba a füstös, szürke szemekbe néztem. Pont előttem állt, alig 5 cm-re. Ez pedig egyáltalán nem könnyítette meg a mondanivalómat…– Megmondom, mit teszünk: elfelejtjük ezt az egészet…
   - Tessék?! – nézett rám döbbenten, még a szája is nyitva maradt.
   - Hallgass végig! – mondtam a szemébe nézve. – El kell felejtenünk ezt az egészet! Gondolj bele, mit kockáztatunk: a jövőnket! Nem kérhetjük egymástól, hogy adjuk fel az álmainkat a másikért! Én nem kérhetem tőled és nem is engedhetem neked, hogy megtedd, még akkor sem, ha én boldogan lemondanék róla érted! – mondtam és kihúztam magam.
   Életem legnehezebb mondatai voltak ezek, de legalább kimondtam őket. Még ha belül legszívesebben üvöltöttem volna a fájdalomtól és torkom szakadtából tiltakoztam volna.
   - Ha nem vetted volna észre – mondta kioktató hangon. -, innen már nincs visszaút! Megtettük és ne is tagadd, hogy te is éppen annyira akartad, mint én! – nézett rám, egyenesen a szemembe.
   - Azt akarod, hogy vége legyen az álmunknak?! – kérdeztem döbbenten.
   - Nem! – rázta meg a fejét. - Persze, hogy nem! De fogd már fel, hogy ezt nem lehet egyszerűen meg nem történté tenni! Nem mondhatjuk azt, hogy nem történt semmi és egyszerűen hazamegyünk. Vagy te meg tudnád tenni? – kérdezte, de a válasz már ott volt a tekintetében. Valahogy döbbenetes volt, hogy egy csókból ennyire ki tudta találni, mit is akarok.
   Hazudj, hazudj, hazudj, hazudj…
   - Dehogy tudnám! – mondtam ki az igazat. A fenébe… - Ennyire érzéketlennek tartasz?? Most legszívesebben a nyakadba ugranék és… - elhallgattam a mondat végét és hátrálva egy pillanatra a kezembe temettem a fejem, majd újra felemeltem. – De nem teszem. Annak nem…
   Nem jutottam a mondatom végére. Zack odalépett hozzám, az állam alá nyúlt, így kényszerítve, hogy a szemébe nézzek. Mintha kellett volna kényszerítenie…
   - Nézz rám, Nóri! – mondta, mire engedelmesen felemeltem a pillantásom, egyenesen a szürke szemébe.
   Igazából véve féltem, hogy mit fog tenni, de az aggodalmam alaptalannak bizonyult: nem hajolt le, hogy megcsókoljon. Nem tett semmi ilyet. Még csak a derekam se ölelte át, amiért az egyik részem megsértődött, a másik megkönnyebbült. Szánalmas…
   – Igazad van – mondta, de a kezét még mindig nem vette le az arcomról. - Egyet értek. De ne hidd, hogy ez gyerekjáték lesz. Szerintem mind a ketten tisztában vagyunk vele, milyen érzés titkolni a dolgot. És most… Ez csak még nehezebb lesz.
   - És mi van Izával? – bukott ki belőlem a kérdés. Tudtam, hogy már megint járatom a régi, megunt lemezt, de akkor is. Olyan érzésem volt, mintha valakinek elvettem volna a pasiját. Igaz, hogy Izáról volt szó, akinek minden ujjára legalább öt srác jut, de most nem az volt a lényeg.
   - Mi lenne vele? – kérdezett vissza Zack szemöldök ráncolva. – Iza és én sose jártunk – rázta meg a fejét.
   - Sose?  - döbbentem meg. - De hát… Mindig itt volt. Veled. Mikor megtámadtak minket, akkor is csak… te voltál a fontos, pedig én sérültem meg…
   - Igen. – bólintott, majd elkezdett magyarázni. – Azért volt, mert reménykedik benne, hogy ha betöltöm a tizennyolcat, akkor majd visszamegyek vele – vágott egy grimaszt. - De én nem akarok innen elmenni. Már nem. – tette hozzá és úgy nézett rám, hogy világossá váljon, hogy mi miatt. Vagy inkább ki miatt.
   Sokáig néztünk egymás szemébe. Mind a ketten a másikra vártunk. Elég lett volna, ha valamelyikünk csak egy kicsit is megmozdul és ott tartottunk volna, ahol abbahagytuk.
   - És mi lesz a sulival? Ott is titkolózni kell? – kérdezte csak úgy mellékesen.
   - Igen – mondtam és kiegyenesedtem. Az agyam irányított. Ha nem megyek el, ha nem hagyom ott, akkor véglegesen megszegem a szabályt. Tényleg beleszeretek. Istenem, hisz olyan jól csókolt!! – És, azt hiszem, az lesz a legjobb, ha most elmegyek. Mind a kettőnk érdekében.
   Zack bólintott és ő is felegyenesedett. Csak most vettem észre, hogy milyen közel voltunk egymáshoz.
   - Igen. Igazad van – mondta bólogatva. - Viszlát, holnap a suliban.
   Én elindultam az egyik irányba, ő a másikba. A szívem pedig majd megszakadt.
   Istenem, hogy lehetek ilyen?? Pont abba szeretek bele, akibe nem lenne szabad. És az a csók! Még most is alig kapok levegőt, ha rágondolok! Nem! Nem mehet el! Így nem!
   Mire idáig értem a gondolattal, már meg is fordultam és őt kerestem az utcai lámpák fényében.
   Ott állt, a kezét karba téve, mintha csak arra várna, hogy mikor rohanok oda hozzá. És már nem is kellett sokáig várnia.
   A karjaiba vetettem magam és szenvedélyesen megcsókoltam.
 

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés