Izabella

Éjszakai beszélgetés

   - És most itt állunk - mondta Zack.
   Hajnali két óra volt. A lakásomban csak a nappali lámpája égett és én meg Zack a kanapémon ültünk. A fiú több mint 40 perce beszélt, én pedig eddig egy szó nélkül csak hallgattam a mondandóját.
   Megtörtént. Tényleg beleszeretett a lányba és most már ráadásul még csak nem is tagadja. És itt kezdődnek a gondok.
   Mint megtudtam, a szenvedélyes csókjuk után Zack útja egyenest haza vezetett, elcsórta az anyja kocsiját és meg sem állt a lakásomig. Most pedig csak ülünk csendben.
   - Most már mindent tudsz – mondta kb. 5 percnyi szünet után és lehajtotta a fejét a tenyerébe.
   - Jaj, kicsim – mondtam és arrébb csusszantam, szorosan mellé, majd átkaroltam a vállát. Most mit tegyek veled? És az ötlet hirtelen szöget ütött a fejemben.
   - Ostoba vagyok – rázta le hirtelen a kezem a válláról és felpattant. – Nem pont neked kéne kiöntenem itt a szívem…
   - Jaj, ugyan már – néztem rá és megpaskoltam magam mellett a kanapét, intve, hogy üljön vissza. De ő inkább állva maradt. – Kinek mondanád el, ha nem nekem? Én biztos nem fogok ítélkezni felettetek és ígérem, hogy Kornél nem fog tőlem megtudni semmit.
   Hogy is tudnám elárulni őt? Akiben annyian hisznek…
   - Iza – nézett rám -, most mit tegyek?
   Sóhajtottam. Én is pont ezt kérdeztem magamtól. Tudtam, hogy meg fog utálni, ha megmondom. Homlokegyenest elmenekül. Elvégre szinte lehetetlen dolgot kérnék tőle. Istenem, csak ne utálj meg!!

   - Egyetlen egy dolgot ígérj meg nekem: hogy nem fogsz dühöngeni - mondtam és komolyan a szemébe néztem.

   - Tudsz kiutat? – csillant fel a szeme, reménykedve rám nézett. Nem.
   - Valami olyasmi – mondtam, miközben felálltam és az ablakhoz mentem. – De ígérd meg!
   Kinéztem az ablakon. A csendes utcán egy teremtett lélek se volt, bár ez egy csöppet se érdekelt.
   - Rendben, ígérem – hallottam végül a hangját a hátam mögül.
   - Zack – bámultam még mindig kifelé az ablakon. Nehezen vettem rá magam, hogy kimondjam, amire gondoltam. De ez az egyetlen kiút. – Zack… - megakadtam, majd újra belekezdtem. - Zack, menj vissza.
   Nem mertem elvenni a tekintetem az utcáról, ám amikor nevetést hallottam a hátam mögül, megfordultam és döbbenten néztem a még mindig vigyorgó fiúra.
   - Hogyan? – kérdezte hitetlenkedve. – Ha hazamegyek Anyámhoz, azzal minden meg lesz oldva?
   - Nem – mondtam a fejemet csóválva. Istenem, miért ilyen nehéz a felfogása?! – Úgy értettem, vissza, haza, Zack. Haza, az Apádhoz.
   - Tessék? – egyből lehervadt a mosoly az arcáról.
   - Ha visszamész, azzal elkerülöd a lebukás veszélyét… - mondtam halkan.
   - Érdekes – vágott a szavamba. – Amikor mi együtt voltunk…
   - Mi sose voltunk együtt – emeltem fel én is a hangom. – Egyébként emlékeztetnélek az ígéretedre. Ha nem ordibálnál, megmagyaráznám.
   Addig nem szólaltam meg, míg ő dühösen nem bólintott.
   - Figyelj – folytattam. –, mikor mi együtt voltunk – bár nem voltunk, de ez mindegy -, akkor egyikünk se volt szerelmes a másikba. Nem volt mi kiderüljön. De te és Nóri… - megcsóváltam a fejem. - egymásba szerettetek. Ha itt maradsz, ez kiderül, elvégre nem tudtok úgy tenni, mintha semmi nem lenne köztetek. Viszont ha elmész… Nem kell feladnotok a vadászi létet. Ráadásul a váláskor kikötés volt, hogy minden második héten Apádnál kell lenned, nem? Így aztán az eltűnésedet magyarázhatnád ezzel. Mind a kettőtök jövője meg van oldva. Ott aztán találhatnál egy rendes, normális lányt…
   - Nem! – mondta. – Nem, nem, nem és nem!
   - De Zack…
   - Iza! – nézett rám. – Te most tényleg a lehetetlen kéred tőlem?
   - Zack – sóhajtottam. – Igen. Meg kell próbálnod. Ha nem mész el… Ha itt maradsz… azzal csak magatoknak ártasz. Mind a kettőtök érdekében. Kérlek…
   - Mintha azt kérnéd tőlem, hogy legyek öngyilkos.
   - Az lenne az öngyilkosság, ha itt maradnál – feleseltem vele.
   - Van neked fogalmad róla, hogy mit kérsz tőlem? – nézett rám. A tekintetében mérhetetlen fájdalom volt. – Végre van egy lány, aki tetszik – mármint úgy értem, igazán. Ráadásul még bele is szeretek, jó formán úgy, hogy nem is ismerem. Aztán kiderül, hogy neki is tetszem. Most meg azt kéred, legyen vége?
   Így, elmondva még szívtelenebbnek tűnök, mint ami vagyok.
   - Tudom, hogy nincs jogom ezt kérni, de muszáj. Te és Nóri vagytok a legtehetségesebb vadász-jelöltek. Nem engedhetjük meg magunknak, hogy elveszítsünk titeket. – próbáltam győzködni. - El kell menned – tettem hozzá nyomatékosan.
   Zack döbbenten nézett maga elé, mégis meg mertem volna esküdni, hogy fontolóra veszi az ajánlatomat.
   - Ezzel halálra ítélsz – mondta végül.
   - Azzal viszont, ha maradsz – vetettem ellen -, te ítélsz halálra sok ártatlan embert.
   - Ezt előbb vele akarom megbeszélni – mondta hirtelen és a kocsi kulcsa után nyúlt. Mikor azonban már kinyitotta az ajtót, utoljára még visszafordult. – Csak, tudod, azon gondolkozom, hogy nem a féltékenységed mondatja-e veled ezeket a szavakat…
   Mikor már rég elment és egyedül maradtam, még mindig az utolsó mondatán töprengtem.
   Féltékenység?
   Szomorúan, egyszersmind gúnyosan elmosolyodtam a gondolatra. Milyen furcsa. Soha nem gondolkoztam el ezen. Hogy féltékeny lennék azért, mert Zack-ben végre megolvadt az a jég, ami a szülei válása következtében keletkezett a szívében? Sajnálnám tőle azt a boldogságot, amit megérdemel?
   Igaz, hogy szeretem őt… De egyáltalán nem szerelemből, hanem mint egy nagyon, nagyon jó barátot, akiért bármit megtennék az életben.
   De sajnos, feladatot kaptam. Rajta kell tartanom a szemem, hogy ne csináljon semmi ostobaságot. Így is, amikor kettesben nyomoztak Nórival és senkinek nem szóltak róla…
   Még tiszta mázli, hogy nem tudták rám bizonyítani, hogy tőlem szerezte meg azoknak az informátoroknak a neveit… Mert ha kiderül, hogy én adtam meg neki…
   Megcsóváltam a fejem. Örömtáncot fogok lejteni, ha a Tanács végre megbízza őt egy feladattal, ami aztán tényleg igazi vámpírvadásszá avatja őt és végre megszűnik ez a teher a vállamról.
   De addig, sajnos, még egy jó pár tincsem meg fog őszülni.
 

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés