Zack

Ismét tanácstalanul

   - E... e... előléptetés? – néztem a kezemben tartott borítékra. - Mármint... engem? Hivatásos vadásszá? Mit... vagyis... Mi ez az egész? – kérdeztem teljesen összezavarodva.
   Azt hittem, rájött. Azt hittem, tudja. Azt hittem… vége van. És erre… Előléptetés… Ez túl sok volt ahhoz, hogy meg tudjam emészteni.
   - Érdekes látni, hogy valakinek, aki eddig mindig megtalálta a hangját, elakad a szava… - nevetett halkan Kornél.
   - De...  – néztem a vadászra értetlenül. - Mégis miért? Vagyis miért engem és nem Nórit? Ő sokkal... – mondtam és elhallgattam.
   Most, hogy kimondtam a nevét, minden eszembe jutott: a tökéletes ugrásai, az arca, amint nevet, a csókja… és hirtelen elöntött a bűntudat, a kétségbeesés… Nem kellene ezt tennem…
   - Hát igen – magyarázott közben Kornél és szomorúan elmosolyodott. -, már neked is feltűnt, igaz?  Az a lány valóban figyelemre méltó eredményeket ért már el, azonban ahhoz, hogy elismert vámpírvadász legyen, még sokat kell fejlődnie. Ha megfigyelted, nála két dolog szokott előfordulni: vagy leblokkol és akkor még a legegyszerűbb dolgokat is elpuskázza, vagy felpörög és akkor nincs, ki megállítsa… - sóhajtott, majd homlokráncolva nézett a szemembe. - De azért, azt hittem, ennél jobban fogsz örülni annak a borítéknak, hisz már amikor ideérkeztél, ez volt az álmod nem?
   - De, persze – mondtam.
   Még mindig nem tértem magamhoz. Legszívesebben felpattantam volna, hogy kirohanjak a szobából és mégis: csak ültem a széken és próbáltam túljutni a fejemben örvényként kavargó gondolatok kavalkádján.
   - Akkor meg?– nézett rám gondolkozva Kornél. - Mi a baj?
   - Semmi – mondtam, de nem voltam túl meggyőző, s ezzel tisztában voltam. Tudtam, most rosszul hazudok, s látszik rajtam, hogy van valami gond. Hangtalanul sóhajtottam. Csak az igazat. - Csak ez olyan hirtelen jött – magyaráztam, s lényegében nem is hazudtam. Ez volt az igazság. Vagyis inkább az igazság egy része… – Mármint… gondoltam, hogy egy nap sikerül majd, de hogy ez a nap ilyen hamar eljön… – mondtam akadozva. Gyerünk, nyugi, csak lazán… Menni fog az. Ha nem pánikolsz, kihúzod magad a csávából… - De, Kornél… Én azt hiszem, nem vagyok jó erre… – mondtam furcsa hangon. Istenem, még normálisan se tudok beszélni… Szedd már össze magad!! - Mármint biztos, hogy nem én vagyok a legmegfelelőbb ember erre a posztra – emeltem fel végre a tekintetem és néztem egyenesen a szemébe. -, hisz annyian tanulnak még rajtam kívül ebben a központban, akik jobban megérdemelnék ezt a kitüntetést nálam… - Elvégre összejöttem Nórival…
   - Igen – nézett rám kedvesen Kornél. -, megértem, hogy szerénykedsz, de ez érdemeid alapján kiérdemled. Péter is ezt mondta…
   Hogy jön ide a volt központom vezetője?!
   - Péter?
  - Igen – bólintott Kornél. – Beszéltem vele, s igazából ő ültette el az ötletet a fülemben, hogy mind a ketten tanúskodjunk melletted és igazoljuk, hogy megérdemled a kinevezést. Ő is, ugyanúgy, ahogy én, meg van győződve róla, hogy kiérdemelted.
   - De hát… - értetlenkedtem. – Eddig azt hittem, hogy Péter…
   Elhallgattam. Mindig is meg voltam győződve róla, hogy nem tart elég ügyesnek az előterjesztésre. Ha csak azt nézzük, hogy soha, egyetlen egy szóval sem említette nekem, hogy meg lenne elégedve velem…
   - Tudom, de ne aggódj – mosolyodott el végül.  -, ezek után, hogy a Központi Vámpírvadász Hivatal Bizottsága is elismert, nincs okod arra, hogy visszakozz… igenis kiérdemelted már és légy inkább büszke magadra! Körülbelül annyira, mint amennyire én vagyok rád…
   Most, életemben először, nem esett jól az a dicséret, amelyre már oly régóta vártam…
   - Igen, persze… – mondtam újra a borítékot mustrálva. – Csak… kérhetnék egy kis időt, hogy átgondoljam? Bár tényleg ez minden álmom, de… át kell gondolnom… ha megenged – tettem hozzá.
   Nem akartam faragatlan lenni, de magányra vágytam, s arra, hogy minél hamarabb elhagyjam a szobát.
   - Persze - mondta, miközben felálltam. Tudtam, hogy most, szintén életemben először, menekülök. De nem volt mit tennem. -, de ne sokáig tétovázz! Meg különben is: ilyen lehetőséged úgyse lesz másik… Legalábbis egyhamar biztos nem…
   - Kösz, Kornél… - mondtam, miközben pár lépéssel átszeltem a szobát és már a kilincset fogtam, mikor a hangja ismét utolért.
   - Nézd, megértem, hogy nagyon megszeretted a központot, de az, hogy hivatásos vadász leszel, még nem jelenti az örök elválást… - folytatta Kornél a saját monológját, nem figyelve arra, hogy én már menni szeretnék. - Meg gondolj arra, hogy innen már csak felfelé vezet az út… és csak akkor lehetsz sikeres, ha élsz ezzel a lehetőséggel, mert csak keveseknek adatik meg. Kérlek, gondolkodj ezen!   Rendben, most már elmehetsz – mondta, mikor látta, hogy már nem sokáig bírom. -, csak ennyit akartam mondani.
   - Kösz, Kornél… És majd... jelentkezem… - mondtam és gyorsan kifordultam az ajtón.

   Becsuktam magam mögött, majd hirtelen ötlettől vezérelve felrohantam az emeletre. Magányra vágytam, így berohantam az első nyitott ajtajú szobába és bevágtam magam mögött.

   Az istenit, az istenit, az istenit…

   A borítékot gyorsan az ágyra dobtam, majd – ideglevezető gyanánt - belerúgtam a legközelebbi tárgyba: az ágy lábába. Amivel persze nem értem el mást, csak annyit, hogy még idegesebb lettem, mivel a nagylábujjam belépett a Fájó Testrészek Csoportba.

   Lerogytam az ágyra és a tenyerembe temettem az arcom.
   Ilyen a fasorba sincs, ilyen egyszerűen nem létezik, ilyen egyszerűen nem fordulhat elő… Na jó… most pedig megnyugszol, szépen lassan….

   Mégis mi a francért lennék nyugodt? – szálltam vitába önmagammal. – Vagy itt maradok és vadász leszek, hivatalosan és nem lehetek együtt a lánnyal, akit szeretek, vagy elmegyek és – ahogy Kornél mondta – várom a legnagyobb csodát, hogy újra előterjesszenek…
   A tekintetem megakadt a borítékon, majd miután hangosan kifújtam a bennem rekedt levegőt, kivettem belőle a papírt és olvasni kezdtem a levelet.
   Azonnal észrevettem a fejlécen a Tanács összetéveszthetetlen címerét, amely nem igazán javított a kedélyállapotomon.

Központi Vámpírvadász Hivatal hivatalos levele

   Tisztelt Orosz Zakariás!
 

   Bajos Kornél Márk és Tóth Péter központvezetők írásos ajánlása és a Központi Vámpírvadász Hivatal Bizottságának döntése alapján értesítjük, hogy a felvételi eljárás során megvizsgált iratok és igazolások elbírálása után az alábbi eredményt állapították meg: a benyújtott iratok és igazolások alkalmassá tették Önt, hogy előterjesszük a Feladatra.
   Tájékoztatjuk, hogyha a Tanácsi Testőrség két tagjának a felügyelete mellett elvégzi a kapott Feladatot, hivatásos vámpírvadász lehet.
   Felhívjuk szíves figyelmét továbbá arra, hogy a Feladathoz semmilyen segítséget nem kérhet és el nem fogadhat. Ha mégis megteszi, az eljárást azonnali hatállyal felfüggesztjük.
   A következő két hétben postai úton megkapja a pontos információkat, amelyek feljogosítják Önt, hogy a lapon szereplő, veszélyes vámpírt likvidálja.
   Amennyiben a Feladat elvégzése sikeres és a Tanácsi Testőrség sem talált semmilyen hibát, úgy az elbírálás után már hivatalos vámpírvadásszá válhat.

   A munkájához sok sikert kívánunk.

Tisztelettel:
            Kormos Alfréd

igazgatóhelyettes

   Csak ültem az ágy szélén és szinte alig fogtam fel a levél tartalmát. Tényleg hivatalos vadász lehetek…
   A papír remegett a kezemben. Épp előhalásztam egy cigit, mikor kopogtattak. Rögtön a hatalmába kerített az ismerős érzés és már tudtam, hogy Mara áll az ajtón túl.
   - Bejöhetek? – nyitott be és bekukkantott a szobába.
   Ha akartam volna se tudtam volna eltűntetni a hivatalos levelet.
   - Persze – mondtam, miközben a lány bejött a szobába és leült mellém. Felnéztem, majd homlokráncolva követtem Mara szúrós tekintetét. A cigit fixírozta. – Ja, tényleg, bocs. Nem szabad a házban dohányozni… - mondtam és visszatettem a szálat a dobozba, amit aztán az asztalra dobtam.
   Pár perces csend után ismét Mara szólalt meg.
   - Hallottam, mi történt. Gratulálok – mondta mosolyogva a lány és a szemembe nézett.

   - Ja. - bólintottam. -, kineveznek. Hát nem isteni? – lobogtattam meg a még mindig a kezemben tartott iratot. - Csak akkor azt tudnám, hogy miért nem vagyok felhőtlenül boldog… - mondtam gúnyosan.
   - Zack… - szólalt meg Mara, majd kedvesen és egyben békítően felém fordult. – Kornél nem tudja, hogy mi van, vagy mi van kialakulóban köztetek. Jobban mondva ez így nem igaz. Inkább úgy mondanám: nem akarja látni. – majd némi hallgatás után hozzátette. - Igazából véve, hogy őszinte legyek, én végig tudtam, mi lesz belőle. Kornél azonban meg volt győződve róla, hogy végre megvan az, akiből tökéletes vadász csinálhat és nem törődött a részletekkel. – mikor meglátta az értetlen arckifejezésemet, megmagyarázta. – TE vagy a tökéletes vadász, Zack.
   - Hogy én? Tökéletes? – kérdeztem vissza, de mikor Mara csak bólogatott, a szememet forgattam. - Isteni – mondtam. – Vagyis én vagyok a kis kedvenc… - A szó eszembe juttatott egy, számomra ezer évesnek tűnő emléket egy osztálykirándulásról, amikor Nórival beszélgettünk. 
   - Amúgy nem vagyok az - mondta a lány.
   - Ötéves? – kérdeztem még mindig a kezemben levő cigis dobozzal bajlódva.
   - Nem. – mondta még mindig halkan. - Kornél kedvence.
    Milyen igaz…
   - Most mit tegyek, Mara? – néztem rá a kétségbeesés széléről a lányra.
   - Valóban nekem kellene megmondanom? – kérdezett vissza, miközben felvonta a szemöldökét.

   - Nézd – mondtam. – Nem tudom… semmit nem tudok… Nóri is… Nem tudom, hogy mi legyen…

   - Nézd, én nem fogom megmondani, hogy mit tegyél, de javasolhatok valamit? – kérdezte Mara, mire röviden biccentettem. - Most ne találkozz Nórival. A saját érdeketekben – tette hozzá, mikor látta, hogy közbe akarok vágni. – Mind a ketten, most olyan hangulatban vagytok, amely csak árthat nektek. Most nagy szükségetek van arra, hogy tisztán lássatok és ehhez időre van szükségetek.

   - Vagyis kerüljem? – néztem a lány szemébe.

   - Lényegében igen – bólintott. - Ez lesz a legjobb megoldás.

   Ez rohadt jó… Miért van az, hogy mindenkinek az a számomra a legjobb megoldása, amivel én egyáltalán nem értek egyet?!?!

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés