Nóri

A sors fintora

   Miután Kornél és Zack elmentek, azonnal hazamentem és leültem a néma házban a kanapéra. Tudtam, hogy egy jó ideig egyedül leszek itthon, így nem kellett felmennem a szobámba.
   Mozdulatlanul ültem, de a fejemben a gondolatok gőzerővel pörögtek.
   Most mégis mi lesz?!
   Kornél rájött – mondta egy hang a fejemben, de egy másik rögtön le is torkollta. Ha Kornél rájött volna, már rég mind a kettőnket kicsapott volna.
   Honnan veszed? – vitázott az első hang. – Még soha senki nem keveredett ilyen bajba a központban. Fogalmad sincs, mi a hivatalos eljárás…
   Sóhajtva a kezembe temettem az arcom és az elmúlt 5 nap eseményei peregtek le a szemem előtt.
   Tudtam, hogy a suliban fagyos vagyok vele, de ezt még szombaton megbeszéltük, ez első randin.
   A közeli parkba mentünk és leültünk egy félreeső padra. Rögtön éreztem, hogy elvörösödöm, mikor összekulcsolta az ujjainkat, mégis olyan magától értetődő volt az egész.
   - Akkor a suliban titkoljuk, hogy összejöttünk? – kérdezte. – Még mindig kitartasz emellett?
   - Igen – sóhajtottam és a vállára hajtottam a fejem. Hirtelen olyan nyugalom szállt meg, amelyet még sose éreztem. – Sajnos, muszáj lesz.
   - És mi van akkor, ha nem tudok ellenállni a vágynak? – kérdezte, miközben végigsimított az arcomon, mire felemeltem a fejem és döbbenten-kérdőn a szemébe néztem. A tekintete azonban pajkosan csillogott, amitől elnevettem magam.
   - Nos – mondtam évődve. -, akkor kénytelen leszel ellenállni a vágynak - néztem rá kihívóan.
   - Csak aztán nehogy az legyen, hogy te nem tudsz ellenállni nekem – húzta végig a mutatóujját az arccsontomon, amitől a szívem sokkal gyorsabban vert a megszokottnál és hirtelen kitörlődött minden gondolat a fejemből.
   Belenéztem a szürke szemeibe és attól a pillantástól, amit ekkor vetett rám, csak még jobban zavarba jöttem és elpirultam. A tekintetéből kiolvastam, hogy tisztában van azzal, milyen érzelmeket ébreszt bennem és azzal is, hogy az álarc, ami a valódi akaratomat rejti, nem is olyan soká lehull.
   Az ajkamba haraptam, majd megadtam magam a vágynak és végre megcsókoltam.
   Ez a csók sokkal másabb volt, mint az előző napi. Azt a düh és a harag, no meg a féltékenység hajtotta, ezt azonban a vágy, hogy közel kerüljek hozzá.
   Felemelte a kezét miközben csókolóztunk és újra végigsimított az arcomon és most már a nyakamon is. A vérem a fülemben dübörgött, miközben a csók elmélyült.
   Csak most döbbentem rá igazán, hogy mennyire is szeretem, sőt, mi több, kívánom őt.
   Hirtelen azonban egy utolsó puszival a számra elhúzódott tőlem, majd magához húzott és a fejem búbjára tette az állát. Átöleltem a derekát. Olyan jó volt így ülni a padon.
   Aztán persze millió meg egy dologról beszélgettünk. Könyvek, filmnek, szabadidő, úti célok, család…
   Most végre alkalmam nyílt olyan kérdéseket is feltenni neki, amelyeket eddig nem mertem, vagy nem voltak olyan fontosak.
  Például végre rendesen kifaggathattam az Izával való kapcsolatáról. Jó, oké, azt tudtam, hogy nem szerették egymást, de akkor minek voltak együtt?
   - Ezt most komolyan kérdezted? – nézett rám felemelt szemöldökkel, mire nekem még egy ideig nem esett le a tantusz. Aztán mikor végre igen, rendesen el is vörösödtem. – Nóri, nem mondom, hogy baj, hogy te romantikus vagy, de vannak olyanok, akik nem éppen ezt az oldalát nézik a dolognak. Én és Iza… hát, nem ezzel foglalkoztunk.
   Gyerekesnek éreztem magam azért, mert erre nem gondoltam. De ha valakit meglátsz úgy csókolózni valakivel, ahogy én Izát és Zack-et, neked se éppen a testi vágy jutna eszedbe, mint kiváltó tényező. Na, jó, nem egyből arra gondolnál.
   Zavaromat leplezendő, inkább az összefont ujjainkra néztem és felfedeztem a kezén egy heget. Ezt felhasználva eltereltem a témát és a délután többi része felettébb kellemesen telt.
   Egyetlen egy gond volt: mikor elváltunk a házunk előtt, olyan mértékű ürességet éreztem, amelyet eddig még sohasem, ráadásul ez sokkal fájdalmasabb volt, mint eddig bármikor.
   S most is ezt a fájdalmat éreztem, a kanapénkon ülve és csak reménykedni tudtam, hogy másnap kiderül erről az egészről: csak bebeszéltem magamnak a dolgot és nincs semmi baj.
   Mikor bementem a suliba, első teendőm az volt, hogy kiterjesztettem a tudatom és Zackhez mentem. A fiú azonban, mikor meglátott, alig láthatóan felemelte a kezét és intett, hogy ez nem a legmegfelelőbb idő a beszélgetésre, majd eltűnt a szemem elől.
   Homlokráncolva néztem utána. Halványan volt egy olyan érzésem, hogy Zack kerül. Erre a gondolatra pedig olyan üresnek éreztem magam, mintha a fiú kivájt volna belőlem egy jelentős darabot, amit magával vitt. Aztán persze leesett, hogy ez így is van: a szíven egy nagyobb darabját már rég neki adtam.
   Megráztam a fejem, hogy magamhoz térjek, majd cseppet se meggyőző módon arra gondoltam, hogy kezeltetnem kéne a paranoiámat.
   Aztán azonban, mikor angol előtt oda akartam menni hozzá és kiment a teremből, mire megindultam volna, már biztosra vettem, hogy kerül.
   Egész nap nem bírtam egy falatot sem enni és végig abban reménykedtem, hogy egyszer csak hirtelen feltűnik az orrom előtt, megragadja a csuklóm, majd elrángat egy elhagyatott helyre, ahol aztán addig csókol, amíg bírja levegővel. Sajna, azonban ez inkább megmaradt csak egy álomnak, minthogy valósággá váljon.
   Csütörtökön azt hittem, megtört végre a jég, ugyanis egyik óra után megvárt az ajtó mellett, míg ki nem jövök a teremből.
   - Kornél üzeni – mondta, de kerülte a pillantásom. -, hogy délután menj be a központba. Beszélni akar veled…
   - Öh… - hirtelen nem tudtam, mit válaszoljak. – Köszönöm, hogy szóltál, de…
   - Nincs mit – mondta a szavamba vágva ugyanolyan színtelen hangon, mint eddig, s már elfordult, mikor gyorsan a keze után kaptam és megragadtam a csuklóját.
   - Várj, Zack! – mondtam. – Beszélhetnék veled?
   - Bocs… - mondta és lerázta a kezem. -, de most nem érek rá…
   - De hát… - cincogtam, pedig már csak a hátához beszélhettem. A távolság egyre csak nőtt közöttünk, s már vagy 10 méter választhatott el minket, mikor végre megtaláltam a hangom. Hirtelen ötlettől vezérelve utána kiabáltam.
   - Zack, most mondd meg, megbántottalak valamivel? Tettem valamit, amitől így elfordultál tőlem? Mi a francért nem bírsz a közelemben lenni, vagy a szemembe nézni? Válaszolj már! – tettem hozzá, mikor a srác csak megállt, de nem fordult felém.
   A hangomra olyan csend lett a folyosón, mintha a Himnusz első pár akkordját hallották volna és egy emberenként fordultak felénk. Én azonban csak Zack-kel foglalkoztam, aki igaz, hogy megtorpant a hangomra, de még mindig háttal állt nekem.
   Egy mondatra vártam, amely, ha kimondja, megnyugtat és nem faggatózom tovább, de Zack ahelyett, hogy megfordult volna, inkább újra elindult az órája felé, anélkül, hogy egy szót is mondott volna. Otthagyott engem egyedül az egyre növekvő suttogások közepette.
   Összeszorítottam az ajkaim, hogy megakadályozzam a sírásom és kihúztam magam, majd bementem a terembe. Úgy tettem, mintha nem hallanám a találgatásokat, amiket a viselkedésemmel szítottam.
   Valahogy nem érdekelt, hogy ki mit gondolt. Ez csak suli, az istenért és nem a központ. Zack-kel kapcsolatban azonban semmit nem értettem, s ez jobban érdekelt, mint bármi más. Mi folyik itt? Miért kerül? Mi ez az egész??
   A következő napokban nem sok minden változott: ugyanúgy került engem és csak akkor szólt hozzám, ha muszáj volt. Ha megpróbáltam vele angolon beszélni, mindig lerázott egy "Most nem érek rá, Nóri", vagy hasonló lényegű mondattal, majd ha tehette, azonnal otthagyott.
   Mikor már ez egy hete így ment, besokalltam. Egy tervet eszeltem ki: hazáig követem és kerül, amibe kerül, de kiszedem belőle, hogy mégis mi a jó fene történt akkor, ott, Kornél dolgozószobájában.
   Persze egyszerűbb lett volna Kornélhoz fordulni, de ezt szinte azonnal elvetettem: hogyha közöm van a dologhoz – és nagy a valószínűsége, hogy igen - akkor érdemes úgy Kornél elé állnom, hogy van valamiféle használható tervem, ötletem, vagy esetleg hazugságom.
   Megfordult a fejemben persze az is, hogy beszélek Ezékiellel, de inkább hagytam ezt az ötletet: tudtam, bármennyire is könyörgöm neki, nem mond el semmit, arról, ami most Zack-ben lejátszódik.
   A következő szerdán aztán hazáig követtem, tisztes távolságból. A tervem azonban megbukott: Zack bevárt a házuk előtt.
   - Gyere velem – mondta és egyenesen a lakásukba vezetett.
   Soha életemben nem jártam még ott, így aztán eléggé feszengve éreztem magam, mikor beléptem a az előszobába.
   A földre tettem a táskám és miközben levettem a cipőm, körbenéztem. Az angolóráknak hála, tudtam, hogy az anyukája lakberendezéssel foglalkozik, ennek ellenére mégis elámultam, hogy a közepes méretű lakás milyen ízlésesen van berendezve.
   Zack azonban nem hagyott sok időt a nézelődésre, ugyanis beterelt a szobájába, majd egy levelet nyomott a kezembe és végignyúlt az ágyán. Az egyik kezét a feje alá tette, a másikat lazán a mellkasára ejtette.
   - Mi ez? – kérdeztem a fiú és a boríték között ingáztatva a tekintetem. Azon a Tanácsi Székhely és a központunk címét olvastam, Zack nevével együtt.
   - Csak nyisd ki és olvasd el! – mondta halkan Zack. A hangjában azonban semmilyen érzelem nem volt.
   Remegett a kezem, miközben kihalásztam a papírt a borítékból, majd olvasni kezdtem. A levélből azonban csak szavak és szókapcsolatok jutottak el a tudatomig: Hivatalos levél… Bajos Kornél Márk… ajánlása… Központi Vámpírvadász Hivatal Bizottság… a felvételi eljárás során megvizsgált iratok… alkalmassá tették Önt, hogy előterjesszük… elvégzi a kapott Feladatot, hivatásos vámpírvadász lehet… semmilyen segítséget nem kérhet… a Feladat sikeres… hivatalos vámpírvadász… Tisztelettel.
   Mikor a levél végére értem, csak akkor jutott el a tudatomig, hogy az egyik kezemet a számra tapasztom, miközben a szemem megtelt könnyel.
   Egyetlen ugrással a fiúnál teremtem, feltérdeltem az ágyra és a mellkasához bújva magamhoz öleltem őt.
   Így már mindent értettem.
  - Oh, édesem… - mondtam és azt se vettem fel, hogy lefeküdtem mellé az ágyra. Sokkal jobban szükségem volt arra, hogy az arcom a mellkasába temessem, minthogy tiltakozzak az ellen, hogy ketten vagyunk egy elég nagy ágyon…
   Miközben kicsordultak a könnyeim és elkezdtem szipogni, Zack gépiesen magához ölelt, de ebből az ölelésből minden érzelem hiányzott. Jóformán csak felemelte a jobb kezét, a derekamra tette és otthagyta.
   - Úgy sajnálom – motyogtam a mellkasába.
   - Ne hülyéskedj – mondta Zack. – Nem a te hibád.
   Gyorsan feltérdeltem, hogy a fiúra tudjak nézni és most én kérdeztem azt, amit még nem is olyan régen ő.
   - Most akkor mit tegyünk?
   Zack belenézett a szemembe.

   - Gyere ide – mondta kedvesen és kitárta a karját, mire visszafeküdtem mellé.
   Amint a testem az övé mellett volt, az ajkaink szinte azonnal megtalálták egymást.
   Mind a ketten ebből a csókból próbáltunk erőt meríteni.
   Egyvalamivel azonban tisztában voltam: bármi is történjék, nincs az a pénz, hogy még egyszer önként átéljem azt a megpróbáltatást, amit az elmúlt napok okoztak.
 

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés