Zack

Nem törődni a holnappal

   A napok felgyorsultak, ráadásul elérkezett az év vége és most, még ha valaki jobb jegyre vágyott, egy kis erőfeszítéssel elérhette azt. Az edzéseken elkezdtünk készülni a június közepére tervezett bemutatóra, amit a szülőknek rendezünk, ráadásul pedig ott volt a kapcsolatunk Nórival.
   - Kitaláltam, hogy mi legyen – mondtam egyik szombat délután, mikor Nórival beültünk egy cukrászdába. -  Igazából véve nem most, hanem már régebben. Elfogadom a kinevezést, megcsinálom a Feladatot, utána pedig visszamegyek Apuhoz, már ha addig nem bukunk le. Utána pedig hetente, kéthetente jövök "vissza anyuhoz". Őt nem fogjuk zavarni, mivel így is, úgy is dolgozik… 

   - Távkapcsolat? – nézett rám Nóri, miközben a kanalával csak piszkálgatta a somlói galuskáját, amit rendelt.  

   - Egyelőre – mondtam. – Aztán majd csak kitaláljuk, hogy hogyan is tovább…
   Nóri bólintott, minden lelkesedés nélkül.
   - Mondd – fogtam meg a kezét. –, minden rendben?  

   Nóri azonban nem nézett a szemembe, s láttam rajta: az ötlet, hogy távkapcsolatunk legyen, nagyon megrázta.
   - Nincs más megoldás – mondtam halkan.
   - Tudom – súgta vissza, majd hirtelen előre hajolt és megcsókolt. – Tudom, hogy ez még korai, meg minden, de minek titkoljam tovább, ha egész lényemmel tudom, hogy így van? Szóval… szeretlek! – mondta sután, mire éreztem, hogy egy hatalmas vigyor jelenik meg a képemen.
   - Én is szeretlek…
   Végignéztem, ahogy Nóri elvörösödik, majd elkezd csillogni a szeme. Sóhajtottam és visszatértem a kávémhoz.
   Vajon helyesen cselekszünk?
   - Nóri! Nagyobb lendületet! – harsant Kornél hangja az edzőterem közepéről.
   Az iskolai évzáró előtti utolsó héten jártunk, s javában gyakoroltunk a bemutatóra. Mivel Nóri meg én nagyjából egyforma szinten álltunk, már ami a képességeinket illette, egyértelmű volt, hogy minket osztanak párba.

   A számunk végül is egyszerű volt: talaj- és tornagyakorlatokat bemutatva kellett megmérkőznünk egymással, amit végül, persze csak a lovagiasság kedvéért, Nóri nyer meg.
   Ez a tény azonban nem befolyásolhatta a harcunkat, így teljes erőbedobást igényelt, bár Nóri, előnyére legyen mondva, tényleg mindent megtett, hogy ez így is legyen.
   Mikor azonban a lány már teljesen ki volt merülve, s Kornél még ki akart sajtolni belőle még egy gyakorlatot, közbeléptem.
   - Ez már tényleg túlzás! – mondtam és felsegítettem Nórit a földről. A lány nekem dőlt, s hirtelen nem tudtam megállapítani, azért-e mert nincs ereje, vagy azért, mert az érintésemre vágyik.
   Kornél azonban ebből semmit nem vett észre, vagy inkább semmi nem tűnt fel neki, ugyanis egyből felém fordult.
   - Az oké, Zack, hogy téged előterjesztettek, de neki még igen is bizonyítania kell, hogy van olyan jó és ügyes, hogy előterjesszük – oktatott, teljesen ellentmondva annak, amit akkor, a szobájában mondott.
   Már-már vettem a levegőt, hogy visszaszóljak, mikor Nóri a vállamra tette a kezét és felegyenesedett.
   - Minden rendben – mondta. – Folytassuk…

   - De nem velem – válaszoltam. – Én nem veszek részt abban, hogy kinyírasd magad…

   Nóri ezzel szemben csak bólogatott és odasétált Kornél elé.

  Nem bírtam végignézni, így otthagytam őket, kettesben az edzőteremben. Ha a végkimerülésig akarják hajtani magukat – jobban mondva mind a ketten Nórit -, ám legyen, de ezt én nem nézem végig.

   Mikor már felöltöztem az utcai ruhámba, nem bírtam megállni, hogy ne nyissam ki résnyire a terem ajtaját és ne kukkantsak be, hogy hogyan állnak. De attól, amit láttam, elállt a lélegzetem.
   Nóri egy majdnem tökéletes kombinációt mutatott be: cigánykerék, kézen átfordulás majd tigrisugrás és csak annyi volt a hibája, hogy a tigrisugrásban nem ugrott elég magasra. Ehhez képest Kornél fagyos hangon megszólalt:
   - Újra!

   Nóri pedig, mint egy gép, újra és újra megcsinálta ugyanazt a gyakorlatot, ahányszor csak Kornél kérte.

   Zsebre dugott kézzel hazamentem, s legnagyobb meglepetésemre, otthon találtam Anyut.
   - Hát te? – kérdeztem döbbenten, majd becsuktam a bejárati ajtónkat. Anyu közben épp a bevásárló szatyorból pakolt kifelé. Odaléptem mellé és kihalásztam belőle a húst, amit vacsorára szánt.
   - A konyhapultra tedd! – utasított. – Amúgy pedig elkérezkedtem hamarabb.
   Némán bólintottam, azonban amikor jobban megfigyeltem Anyut, azonnal észrevettem rajta, hogy valami nincs rendben.
   Némán kipakoltunk a szatyrokból és Anyu már neki is látott a vacsinak, mikor betelt a pohár.

   - Anyu! – emeltem fel a hangom. – Történt valami?
   Anyu szomorkásan elmosolyodott és rám nézett.
   - Ennyire észrevehető rajtam? – kérdezte. – Csak… nem tetszik ez az egész Feladatos-dolog. Tudtuk, hogy egyszer bekövetkezik ez, de… Te még ehhez fiatal vagy! Ez túl veszélyes neked…

   Hirtelen alig tudtam felfogni, hogy mit is mond. Azt hittem, hogy csak viccel, így aztán elnevettem magam.

   - Anyu! – mondtam nevetve. – Erre képeznek hat éves korom óta! Lassan már nem tudnak olyan feladatot adni, ami veszélyes lenne számomra…
   - Az lehet – húzta fel Anyu az orrát. -, de nekem akkor se tetszik a dolog! Ráadásul apád is egyetért velem…
   - Mikor beszéltél te Apával?! – kérdeztem döbbenten.
   Hogy őszinte legyek, a válásuk nem volt valami csendes dolog. Alig egy éve történt, így mindenre jól emlékszem: a veszekedésekre, a kiabálásokra, arra, hogy Anyu egyszer csak összepakolt és egyszeriben ott találtam magam az anyai nagyanyáméknál és persze arra is, mikor végre mind a ketten aláírták a szerződést.
   Megegyeztek, hogy Apu bármikor jöhet látogatóba, mivel messze is költöztünk – majdnem 250 kilométerre a régi házunktól - és a munkája se teszi éppenséggel lehetővé, hogy minden második héten leutazzon hozzánk, vagy épp én menjek fel hozzá.

   Abban viszont mind a ketten egyetértettek – s jó ideje ez volt az első dolog, amiben igen -, hogy bármikor, ha történik velem valami, vagy valami dolog velem kapcsolatos, hívhatják egymást.

   Legjobb tudomásom szerint azóta a nap óta még csak fel sem emelték a kagylót, hogy felhívják a másikat.

   - Miután Kornél elküldött egy hasonló értesítést, mint a tiéd, első gondolatom az volt, hogy ezt megbeszélem Zolival is, elvégre ő az apád és neki is tudnia kell róla – mondta Anyu.

   - És? Mi lett az eredmény? – kérdeztem ironikusan. – Eldöntöttétek helyettem, hogy mindez túl veszélyes a számomra és hagyjam abba az egészet? Vagy esetleg megint elfogadsz egy másik állást?
   Anyu lecsapta a pultra a kést, amivel eddig a húst csontozta ki.
   - Kisfiam, igazán felfoghatnád végre, hogy az új állásomnak semmi köze sincs ahhoz, hogy eltiltsalak a vadászi életedtől! – csattant fel. – Ha így lenne, már rég megtiltottam volna, hogy a központba járj! De most az, hogy elutazz csak azért, mert a Feladat kimondja, hogy… mit tudom én… mondjuk Vlagyivosztokban van a vámpír, akit ki kell végezned… ebbe sem én, sem Zoli nem fog beleegyezni!

   -  Akkor tiltsd meg! De esküszöm neked, hogy abban a pillanatban, ahogy ezt kimondod, engem többé nem látsz! – fenyegetőztem.
   Egyszer már feladtam a régi életem. Nem is olyan rég rákényszerített arra, hogy hagyjak ott mindent, ami fontos volt számomra. Egyetlen egy dolog maradt, ami eddig tényleg állandó volt az életemben: a vadászi lét. Egyszer hajlandó voltam lemondani róla miatta. Újból azonban nem fogom megtenni…

   - Ugyan kérlek! Mégis hová mehetnél?! – kiabált Anyu.
   - Ahhoz neked semmi közöd! – mondtam, majd felkaptam a konyhaasztalról a telefonom, a pénztárcám és a kulcsaimat és kiviharzottam a lakásunkból.
   Három lehetőségem volt: vagy Nóriékhoz, vagy Ezhez, vagy pedig a központba megyek.

   Nóriékban nem voltam teljesen biztos. A szüleivel még sose beszéltem, így nem tartottam fullos ötletnek, hogy ott töltsek pár napot.
   A központot megint csak kizárhattam: ott túl sok kérdést tennének fel, hogy miért nem megyek haza.
   Így maradt Ez szállása.

   Eddig, mióta Ez megjelent itt, csak kétszer jártam nála, de biztos voltam benne, hogy pár éjszakát ott tölthetek. Utána Anyu úgyis lenyugszik és normálisan lehet vele beszélni, így simán hazamehetek. Ez most csak arra jó, hogy bemutassam neki: nem vagyok egy anyámasszony katonája és ha úgy adódna a helyzet, feltalálnám magam.
   Eznek a Bizalmasok Tanácsa biztosít egy lakást a városban. Maga a lakás inkább hasonlít egy ötcsillagos hotel lakosztályára, de épp ez volt benne a jó.
   Mikor elmondtam Eznek, hogy mi a szitu, csak bólintott és felajánlotta a kanapéját pár éjszakára, majd saját munkája után nézett és otthagyott egyedül a lakásban.
   Amint magamra maradtam, legelső dolgom az volt, hogy felhívjam Apát. A második csengésre felvette a telefont.

   - Szevasz, kölyök! – szólt bele a kagylóba. Amióta csak az eszemet tudtam, Apu mindig így szólított, Anyu "kicsim"-jével ellentétben. – Neked aztán van tehetséged ahhoz, hogy borítsd ki az anyádat! – nevetett Apu.

   - Tőled örököltem…
   - Az már igaz – nevetett. – Na, mesélj, mizújs veled?
   Majdnem két hónapja nem beszéltünk, így aztán volt mit mesélnem neki. Mindent elmondtam, kertelés nélkül: Nórit, a sulit, a Feladatot és Anyut.
   Apu azonban, Anyuval ellentétben, soha nem akarta rám erőltetni az akaratát. Ő inkább meghallgatott, majd mikor elmondtam, mit akarok, bólintott egyet. Hagyta, hagy menjek a saját fejem után, de ha bajba keveredtem, ő volt a legelső, aki jött segíteni.

   Most sem csinálta a drámát és megígérte, hogy még egyszer átbeszélik Anyuval a Feladat-dolgot, aminek végtelen hálás voltam.
   Végre egy dolog legalább lekerült rólam, ami a vállamat nyomta.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés