Dóri

A FEGYVERRAKTÁRBAN

  
   - Így van kibiztosítva - magyarázta Sanyi egy pisztolyon mutogatva: egy kis pöcköt pattintgatott le-fel. - Így nincs. Kibiztosítva, nem kibiztosítva.

   A fegyverraktár közepén álltunk, s hallgattuk a három fiú fegyverhasználat-előadását. Rálestem a lányokra, s az arcukból rájöttem, hogy ők sincsenek a dolog magaslatán.
   A fegyverraktár hosszúkás alakú, lámpával megvilágított helyiség volt, amiben hosszában álltak a polcok, s ezzel számomra egy rendőrségi lefoglalt tárgyak osztályra hasonlított. A helyiség végében kialakítottak egy lőpályát, s ezzel elég érdekes hatást keltett bennem.
   A polcokon ettől függetlenül elég szép kis fegyverarzenál tárult elénk.
   S mint megtudtuk, a fegyverraktár tökéletesen hangszigetelt, semmilyen zaj se ki, se be…
   - Oké – mondta Sanyi és a lő pályához sétált. – Az a lényeg, hogy jól célozzatok. Ha a mellkast találjátok el és jó helyen, akkor a vámpír azonnal elpusztul. Ha nem, akkor csak megsebesítettétek, ami megint jó dolog, mert így könnyebben el lehet találni ismét és nem rohangászik le-fel… Na szóval. Ki akar először lőni? – kérdezte ránk nézve.
   - Rám ne nézzetek! – szólalt meg Eszter.
   - Add ide! – mondtam hirtelen elhatározással és Sanyi mellé léptem. A fiú egy pillanatig furán nézett rám, majd a kezembe adta a súlyos pisztolyt.
   - Oké – állt mögém. – Nyújtsd ki teljesen a karod! – szólt rám, majd visszaállt mellém és eligazította a kezem. – A jobb kezed mutatóujja legyen a ravaszon, a bal kezeddel pedig támaszd ki a fegyvert! – utasított, majd visszaállt mögém. – Oké! Célozz! – mikor megtettem, kiadta a parancsot. - Lőj!
   Csak arra emlékszem, hogy meghúztam a ravaszt, a következő pillanatban valami keményen az arcomba vágott, majd éles fájdalmat éreztem az orromnál, amitől ráadásul még csillagokat is láttam. S elindult az orrom vére. Jobban mondva ömlött.  A szemem könnybe lábadt és úgy éreztem, hogy a fejem menten ketté reped.

   Valahonnan egy zsebkendő került elő, mire én gyorsan az orromhoz szorítottam.
   - Figyelitek? – hallottam Sanyi hangját egy kicsit távolabbról. – Most lőtt életében először és eltalálta a bábut… Ki se nézném a kis Szendéből… Emlékszem, mikor én lőttem legelsőnek, telibe kaptam a lámpát…
   - Jól vagy? – kérdezte Eszter a fiúra vetett lesújtó oldalpillantás kíséretében, mire én csak bólintani tudtam. Pont ez hiányzott.
   - Bégis bi a fene ez?! – kérdeztem a pisztolyra nézve. – Egy lovat rejdeddek el bedde?!?!
   - Nem – csóválta a fejét Robi, s ő is odajött hozzánk. –, csak nem tartottad elég erősen a stukkert. Esetleg újabb jelentkező? – nézett rá a többiekre.
   Egyikünk se csodálkozott, mikor Eszter meg Anna hangosan tiltakoztak.
   Utánam Noémi következett, aki – legnagyobb döbbenetemre – pont a céltábla kellős közepét találta el.
   - Hát ezt beg hogy csidáltad? – néztem rá döbbenten, mire a lány megvonta a vállát.
   - Csak úgy jött – mondta.
   Enikőn nem lepődtem meg: az apja nem egyszer vitte ki a lőpályára, hogy megtanuljon lőni, így mikor ő is bemutatott egy tökéletes lövést, már csak fáradtan csóváltam a fejem.
   Kell itt lennie valami másnak…
  és akkor megpillantottam a számomra tökéletes fegyvert: egy íjat, nyilakkal teli tegezzel.
   - Robi – fordultam a fiú felé. -, bondd, hogy azokat begkaphatob! – néztem álmaim fegyverére.
   - Íj? – kérdezte a srác és odament a falon lévő fegyverekhez. – Te tudsz ezzel bánni? – nézett rám.
   - Bersze – mondtam és odamentem mellé. –, dagja vagyok a Begyei Hagyobányőrző Klubdak. Odd bedig bindenkit, akid érdekel a dolog, begtanítják íjjal lőni, beg kardozni, beg hasonlók.
   - Miért nem ezzel kezdted?! – jött oda hozzánk Sanyi és kérdőn nézett rám. – Akkor nem kellett volna betörnöd az orrod!
   - Bert neb gondoltab, hogy van íjatog – feleltem, miközben Robi levadászta nekem és a kezembe adta a nyilakkal együtt. – Abúgy bedig bár deb is fáj – annyira…
   - Már csak akkor Eszternek meg Annának kell kitalálni, hogy mi legyen a fegyverük.
   Anna azonban közben megtalálta a számára ideális fegyvert: egy ikertőrt.
   - Nem lesz vele egyszerű a dolog – figyelmeztette Sanyi. – Tudnod kell, hogy ezzel nem tudsz távolságot tartani. Ráadásul egyszerre kell vele támadni és védekezni… És ha elvéted… Kérdezd meg majd egyszer Nórit! Őt maga Kornél edzette és így is csak éppen, hogy tud vele bánni…
   - Ezért is kell együtt maradnunk, nem? – nézett rá a lány és a derekára erősített egy hámot, amibe bele tudta tenni a tőröket.
   - Jó, de… - kezdte Robi, de mikor halk neszezést hallottunk, elhallgatott: valaki bejött a fegyverraktárba. A két fiú egyből a toppon volt.
   Robi a szájára tette a mutató ujját, jelezve, hogy maradjunk csendben, miközben Sanyi úgy helyezkedett el a polcok mögött, hogy az újonnan érkezett ne lássa. Robi beterelt minket a lőpálya oldalára, ahonnét nem látszottunk, s egy másik polc-rendszer végébe állt, pont úgy, mint Sanyi.
   Lélegzet visszafojtva vártuk, hogy most mi lesz, s a léptek egyre jobban közeledtek…
   - Fiúk, ne lőjetek – hallottuk az idegen hangját. -, én vagyok az…
   Ekkor már én is tudtam, hogy Ezékiel a jövevény.
   Eszterrel az élünkön mi is odamentük a vámpírhoz.
   - Mi újság odafönn?
   - Hogy vannak a többiek?
   - Hol van Nóri és Zack?
   - Bámulatos, hogy idelenn semmit nem hallunk….
   Ez felemelte a kezét, hogy elhallgattasson minket, mire mi szót fogadtunk.
   - Megtámadták a központot… - mondta.
   - Úristen… - mondta Noémi.
   - És? Hogy állunk? – kérdezte Enikő.
   - Egyszóval és tömören – nézett ránk Ezékiel. -, most minden segítség jól fog jönni… - s végighordozta a tekintetét a kezünkben tartott fegyvereken.
 

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés