Nóri

GYILKOS DÜH

   - Te mocsok, sehonnai szemétláda! – kiabáltam, miközben egy fél tárnyi golyót röpítettem az egyik vámpírba, aki a torkomat pécézte ki magának. – Még hogy menjek el?!?! Én?! Inkább neked… – mondtam tovább a magamét, miközben a vámpír csak nem akart kinyiffanni. –… te vagy az, akinek el kellene elhúznia a csíkot! Az anyádat - tettem hozzá a vámpírra nézve és nekirontottam egy tőrrel. -, dögölj már meg végre!! – döftem a mellkasába a kést, mire azonnal porrá hullott szét.
   A központ alagsorában jártam. Mikor otthagytam Zack-et, csatlakoztam egy csapat menekülőhöz és levezettem őket az alagsorba, hogy biztonságosan kijussanak a titkos alagútrendszeren keresztül a veszélyes zónából.
   Sajnos azonban, az idegen, gonosz vámpírok is felfedezték a kijáratot és azt használva beszabadultak a központba.
   A kis csapat szeme láttára kellett harcolnom a vérszívók ellen, ami – legnagyobb csodálkozásomra – egy kicsit feszélyezett. Bár a szülők tudták, hogy a gyerekeik vadászok és félig-meddig végignézték a bemutatót, azt össze sem lehet hasonlítani egy éles helyzettel. Ott a mozgás tökéletesen van koordinálva, meg volt beszélve, melyik mozdulat után mi jön, itt viszont… hát, nem.
   Némelyik szülő már-már be akart segíteni, mikor az egyik vámpír kivillantotta rájuk a szép szemfogait, amitől elment a kedvük a segítségnyújtástól. Nem is bántam.
   Miután legyőztem a vérszívókat és megbizonyosodtam arról, hogy a közelben nincs több hívatlan vendég, kitereltem a csapatot a szabad levegőre. Mindenki döbbenten nézett a lenyugvó nap fényében pompázó környékre. A város szélén voltunk, holott a központ majdhogynem a város közepén volt.
   - Mi a… - tört ki az egyik szülőből.
   - Úgy néz ki, több vámpírra nem kell számítaniuk – mondtam és végignéztem a csoporton. Némelyik anya a hisztéria és a sokk határán állt és nem kellett volna hozzá sok, hogy elkezdjenek torkuk szakadtából sikítani. – Innen már egyszerűen haza tudnak jutni…  - néztem még egyszer körbe. - Nekem viszont most mennem kell…
   Már elfordultam, mikor megszólalt az egyik, enyhe sokkot kapott nő.
   - Várj csak! Most itt akarsz minket hagyni?! Miért nem kísérsz te minket haza?!
   Kelletlenül visszafordultam.
   - Nem tehetem – ráztam meg a fejem. – Na jó… - mondtam a szememet forgatva és beadtam a derekam. -,van valaki maguk között, aki tud bánni egy pisztollyal?
   - Én igen – lépett közelebb hozzám az egyik férfi, aki korábban is a segítségemre akart sietni.
   Bólintottam.
   - Rendben. Odaadom magának a tartalék pisztolyomat – mondtam és miután kihalásztam a jobb lábszáramra erősített hámból a fegyvert, felé nyújtottam. Viszont azzal is tisztában voltam, hogy ezzel talán a saját életemet kockáztatom, elvégre nem véletlen, hogyha az embernél két pisztoly is van. – A tára tele van. Hat golyó van a tárban, egy a csőben. Célozzon a vámpír szívére és porrá hullik szét, ha elpusztul. Magára bízom őket – mondtam és komoly tekintettel néztem bele a férfi szemébe.
   Ezzel a felelősség már nem az én vállamon van – sugalltam a pillantásommal.
   - Rendben – bólintott, mintha megértené az üzenetem és óvatosan kivette a kezemből a fegyvert. – Vigyázz magadra! – mondta még utoljára, majd a kis csapat élén elindult a város felé.
   Tudtam, hogy valamilyen okból kifolyólag a vámpírok célja a központ, így meg voltam róla győződve, hogy úgymond feleslegesen adtam oda neki a pisztolyomat, de ha az ijedősebb nőket ez nyugtatja meg, ám legyen.
   Sose értettem, hogy mi van a felnőttekkel. Vajon mit tennének, ha egy vérszomjas vámpír toppanna az orruk elé és meg kellene védeniük magukat? Elájulnának? – gondoltam a felidézve az anyák rémült tekintetét és ilyenkor adtam hálát az égnek, hogy ennél azért keményebb fából faragtak.
   Na, nem mintha nem is olyan rég még nem pánikoltam volna be én is…
   A vállam fölött vetettem még egy utolsó pillantást a tájra, majd lezártam az ajtót, s most visszafelé tartottam az alagúton át.
   A lövésem hangja térített vissza a jelenbe, mire megráztam a fejem. Veszélyes dolog a harc közben elkalandozni…
   Miután legyőztem a vámpírt, aki rámtámadt, tovább mentem a néma folyosón, de már csak magamban füstölögtem. Az elmúlt fél órában, mióta visszafelé tartottam a központ felé, legalább 10 vérszívót öltem meg. A farmerem, ami rajtam volt, több helyen elszakadt, a könnyű blúzom – az egyik kedvenc ruhadarabom – pedig semmivel sem festett jobban. Biztosra vettem, hogyha mindennek vége, már soha nem vehetem fel őket.
   Tudtam, hogy amit Zack mondott, annak van és volt is értelme. Így legalább magamhoz tértem abból az állapotból, ami azóta bennem volt, hogy Zack-et előterjesztették.
   Még magamnak sem mertem bevallani, de féltékeny voltam rá. Neki teljesült az álma, nekem nem. Ugyanakkor, büszkeséget is éreztem, ugyanebből az okból kifolyólag.
   Újabb vámpír került az utamba, s bennem megint felrobbant egy harag-bomba, mikor a tár kifogyott, pont, mikor az egyik társa is csatlakozott a duónkhoz. Egy tőrrel viszont sokkal veszélyesebb vámpírt ölni, mint pisztollyal.
   Ez is a te hibád!! – kentem a dolgot gondolatban Zack-re.
   Nem állítom, hogy nem tudok verekedni. Sose tagadtam. Csak hát eddig soha nem kerültem olyan szituba, hogy kelljen. Eddig a pontig.
   A két vámpír egyszerre támadt, s éreztem, hogy kezd forrósodni körülöttem a levegő. Ám így legalább a dühöt le tudtam vezetni. Vagyis egy részét.
   Az egyik vámpír nekem rontott, de egy jól irányzott jobbhoroggal egy pár pillanatig harcképtelenné tettem, legalábbis addig, amíg a másikkal foglalkoztam…
   Jó pár ütést mértem a vámpírokra, ám mikor bekaptam egy elég szép ütést a gyomorszájamba és a tőröm kiesett a kezemből, egy kicsit kezdtem pánikolni. Arról már nem is beszélve, mikor a földön heverő tőrbe az egyik szemetebb vámpír belerúgott, mire az eltűnt a folyosó sötétjében.
   Két vámpír ellen fegyvertelenül… szép menet lesz…
   A kiképzésnek hála, nem vesztettem el a fejem. Azzal tökéletesen tisztában voltam, hogy fegyverek nélkül az esélyeim eléggé szépen lecsökkentek, de azt semmiképpen nem állíthattam, hogy reménytelen a helyzet. Különösen akkor, mikor elkezdtem hátrálni és épp ráléptem az elrúgott tőrömbe.
   Mire azonban végeztem a két vámpírral, még több előkerült.
   Nem mondhatnám, hogy egyszerű menet volt, de a végére az állás 12-0 az én javamra.
   Mikor végre továbbindulhattam a folyosón, kiterjesztettem a tudatom, de semmit nem éreztem, ami a vámpírok jelenlétét illette. Ebből arra kellett következtetnem, hogy ezek azok közé az új vérszívók közé tartoztak.
   Arról azonban, hogy Ébenézerrel - vagy, ahogy Dóri mondaná, a főmuftival - mi van és hogy odafent mi a helyzet, azt nem tudtam. Ezt az érzést pedig nagyon, de nagyon utáltam…
   A folyosó néptelen volt. Úgy nézett ki, hogy végre sikerült elintéznem azokat a vámpírokat, akik voltak olyan ügyesek, hogy felfedezzék a titkos bejáratot.
   Sajnos azonban az örömöm elhamarkodott volt, ugyanis pár perc múlva nem messze tőlem lépteket hallottam. Már épp emeltem volna a tőrömet, hogy rátámadjak, mikor az illető befordult a sarkon és megláthattam egy régi ismerőst.
   - Félix! – kiáltottam, s mire észbe kaptam, már a nyakába is ugrottam.
   Nem tagadom: jó volt végre "meglátnom a fényt az alagút végén". Jó volt tudni, hogy bár az alagsorban vagyok és a szó szoros értelmében nem vagyok egyedül, végre van mellettem valaki, aki megvédhet.
   - Nóri! – ölelte át a derekam, de csak azért, hogy utána gyorsan el is toljon magától és homlokráncolva nézzen rám. – Hát te meg mit keresel idelent?!
   - Az egyik nagyobb csoportot kísértem le, hogy mindegyikük biztonságosan elhagyja a területet. Viszont az egyik ajtót felfedezték és azt lezártam. De hogy a többivel mi van…
   - Lejöttél ide egyedül?! – mondta döbbenten. – Zack vagy valaki nem jött le veled?!?!
   - Nem szorulok segítségre… - mondtam fagyosan és végignéztem a folyosón. – Amúgy pedig Zack-kel összevesztünk… - bukott ki belőlem önkéntelenül.
   - Oké – bólintott. -, de ez most miért olyan nagy tragédia? – kérdezte, miután látta rajtam, hogy mennyire bánt a dolog. Ezek szerint nem olvasta ki a fejemből…
   - Mert szeretem őt… - néztem bele szomorúan, ugyanakkor megbánón a szemébe. – Ráadásul ő is engem…
   - Nanee – mondta elképedve. – Gondoltam, hogy előbb-utóbb ez lesz, de hogy mindkettőtök részéről…
   - Tudom… - sóhajtottam. – De most…
   Félix egy darabig töprengve nézett rám, majd együtt érzőn, amiből kitaláltam, hogy a gondolataim között olvas.
   - Biztos nem úgy értette… - vigasztalt végül.
   - Nem-e?  - emeltem fel a szemöldököm. - Szerinted a szavainak mi más értelme lehet?!
   - Jó – mondta Félix. -, akkor máshogy mondom: nem úgy gondolta. Hiszen te is tudod: eléggé össze voltál zuhanva. Ha pedig nem látott más kiutat…
   - Mindegy, hagyjuk - rántottam meg a vállam. – Ha vége lesz ennek az egész rémálomnak, odamegyek hozzá, leülünk és megbeszéljük. De addig… van más teendőnk is.
   Nem akartam találgatásokba bonyolódni. Az a legjobb megoldás, ha az ő szájából hallom az igazságot és nem kombinálok. Ha mindketten megússzuk ezt az egészet, esküszöm, hogy kiderítem, de addig…
   Némán folytattuk az utunkat vissza a központba, s közben ellenőriztük az összes titkos bejáratot. Szerencsénkre azok mindegyike érintetlen volt, egyiket sem törték fel.
   Még körülbelül egy jó fél óra kellett, hogy elérjük végre azt az ajtót, amin keresztül bejuthattunk a központ épületébe, majd egy lépcsőn keresztül az emeletekre.
   A lépcsőfokokat kettesével szedve felszaladtunk előbb az edzőteremhez, majd még tovább. Ahogy haladtunk felfelé, egyre jobban lehetett hallani, hogy egy jó páran harcolnak az előtérben.
   Már éppen elértem a lépcső tetejét a bejárat emeletén, mikor kis híján nekirohantam Zack-nek, aki épp az ellenkező irányba igyekezett. A srác a derekamnál fogva kapott el, s mentett meg az eleséstől.
    Azonban alighogy ért hozzám, máris elfogott a megkönnyebbülés és az öröm, hogy minden rendben van vele és nincs semmi baja.
   - Zack!
   A nyakába ugrottam és csak szorítottam őt. Mindenről megfeledkeztem. Arról, hogy összevesztünk, arról, hogy dühös vagyok rá, sőt, még arról is, hogy van egy jó pár fájó pontom és a karomat is csak egy bizonyos pontig tudom felemelni.
   Az, hogy átölelhetem a nyakát és magamhoz ölelhetem a legtökéletesebb fájdalomcsillapító volt, ami valaha is létezett.
   - Nóri! – hallottam a hangját, amely most halk volt és szelíd, s aminek hallatára a gyomrom görcsbe rándult. – Minden rendben?
   - Igen, persze – mondtam és elengedtem. – Az alagsorban csak az egyik bejáratot fedezték fel, de azt újból lezártam…
   Zack azonban, látszólag nem figyelt rám. Helyette inkább Félixet mustrálta és olyan volt, mintha a hőmérséklet hirtelen több fokot is esett volna. Éreztem, hogy az arcomból kifut a vér. Zack most biztos azt gondolja, hogy Félix és én… mi ketten…
   Már vettem a levegőt, hogy megmondjam: téved, ha azt hiszi, hogy Félix és köztem történt valami odalent, mikor Félix alig hallhatóan megszólalt.
   - Tudom, hogy ő hozzád tartozik…
   Döbbenten néztem hol egyikre, hol másikra. Mégis mi ez az egész? A kérdést azonban már nem tudtam hangosan kimondani, ugyanis két vámpír rohant felfelé a lépcsőn, s ez elvonta a figyelmem.
   Zack megragadta a derekam és felfelé lökött.
   - Fel! Gyorsan! Az előtérhez! – kiabálta, mire én úgy is tettem.
   Miközben felfelé rohantam, átgondoltam, hogy milyen fegyverek állnak a segítségemre, de meg kellett állapítanom, hogy sajnos, semmilyen. Még az alagsorban kifogyott a pisztolyomból a töltény, egy 20 centis tőrrel pedig nem sok mindenre mentem.
   A lépcsőről felérve eljutottunk az előtérhez, ahol megtorpantam és megpördültem a tengelyem körül, hogy harcolni tudjak a két vámpírral. Nem arra tanítottak itt, a központban, hogy egy kilátástalan helyzetben ne találjam fel magam – ötlött fel bennem.
   - Nóri! – hallottam hirtelen Félix hangját, mire odafordultam és láttam, hogy egy tárgy repül felém. Még a levegőben elkaptam a felém dobott pisztolyt.
   - Kösz! – kiabáltam vissza.
   Félix és Zack azonban elrohantak mellettem, mire én ott maradtam egyedül, szemben a két vámpírral. Épp megfordult a fejemben, hogy gúnyosan megköszönjem, vagy épp utánuk kiáltsak, amiért magamra hagytak, mikor elért hozzám a harc zaja.
   A folyosókon is folyik a küzdelem.
   Már megértettem, hogy miért hagytak ott engem két vámpírral és mentek segíteni azoknak, akik isten tudja, mennyi vérszívóval állnak szemben.
   Elhelyezkedtem, hogy minél pontosabban tudjak célozni. Előbb az egyik vámpírt pillantottam meg a lépcsőn felfelé rohanni. Épp hogy feltűnt a kanyarban, mikor felemelte a fejét és rám nézett, mire meghúztam a ravaszt. Pont a két szeme között találtam el. A lövés zaja szinte még el sem halt, mikor a vámpír már porrá hullott szét.
   A másik vérszívóval már nem voltam ilyen szerencsés. Ő elhajolt a lövésem elől, így a vállát találtam el. Mire azonban újból célba vehettem volna, egy sikoly vonta el a figyelmem.
   Oldalra kaptam a fejem és láttam, amint Rebeka kezéből, aki a könyvtárhoz vezető folyosón harcolt, tőlem kb. 5 méterre és kirepül a pisztolya. Rémületemre azonban a vámpír, aki ellen küzdött, már ott is termett, hogy megölje őt.
   Csak álltam és döbbenten figyeltem, hogy Félix a másodperc törtrésze alatt a lány mellett termett, majd egy ügyes mozdulattal visszalökte a vámpírt, aki a levegőt átszelve nekiesett az egyik társának.
   A szemem sarkából láttam, hogy az ellenfelem kihasználta pillanatnyi figyelmetlenségemet és rámtámadt. Épp csak annyi időm volt, hogy felfogjam a veszélyt, reagálni azonban már nem tudtam rá.
   Hirtelen előttem termett, bal kezének összes karmával végigszántott a jobb alkaromon, mire éles fájdalmat éreztem. A következő pillanatban hatalmas erővel elpofozott, amitől átrepültem a folyosón, majd háttal nekiestem a könyvtár ajtajának. A lendületemtől az kinyílt, s mire észbe kaptam, már a küszöbön feküdtem, a fájdalomtól csillagokat látva.
   Megpróbáltam feltápászkodni, a fájdalom azonban az utamat állta. A jobb kezemet alig tudtam megemelni, ráadásul erősen vérzett, a hátamnak pedig nem tett jót a küszöbbel való találkozás.
   A bal kezemmel próbáltam ülő helyzetbe tornázni magam. A vámpírt azonban - legnagyobb meglepetésemre -, hidegen hagyta a csepegő vér szaga és lassan odasétált hozzám.
   Nem voltam elég gyors, s szinte a földön feküdtem, mikor megállt felettem, majd egy gúnyos mosoly jelent meg az arcán, amitől a hideg futkosott a hátamon.
   - Ég veled, kislány -– mondta teljesen érthetően, majd felemelte a kezét, hogy lendületet vegyen egy támadáshoz és megöljön.
   Egy hosszú, végtelennek tűnő másodpercig az öt karomra meredtem, melyet rám szegezett.
  A mellkasomnál fogva el fog nyársalni…
   A következő pillanatban azonban egy fura pengést hallottam, majd egy nyílvessző állt ki a támadóm mellkasából. A vámpír a sebéhez kapott, de el már nem érte: a teste porrá hullott szét.
   Döbbenten néztem a gyilkos eszközre, amely leesett a lábamhoz, miközben végre sikerült felülnöm. Hogy került ide egy nyílvessző?!?!
   - Nóri! - kiabálta Dóri, miközben beért a látóterembe. A kezében egy íjat tartott. - Jól vagy?
   - I-igen… – mondtam, még mindig a nyílvesszőre meredve. – De…
   Akkor azonban a figyelmemet egy újabb robbanás térítette el, amely a belső kert felől jött és Zack, aki a kifelé vezető mellékajtó felé rohant.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés