Kornél

A régmúlt visszatér

   Most, hogy Nóriék is elhagyták a központ épületét, már tudtam, hogy merre keressem Zack-et. Tisztában voltam vele, hogy ahol a fiú van, ott találom Ébenézert is.
   Mikor felértem a központ tetejére, megálltam. Ébenézer épp Zack-et győzködte, hogy álljon át mellé.
   - Mellettem te lehetnél a legfőbb vámpírvadász – mondta. – Nem kellene engedelmeskedned az ostoba parancsoknak – szünetet tartott, de mikor a srác nem válaszolt, folytatta. – Ha csatlakozol hozzám, nem kellene attól tartanod, hogy elveszítheted Nórit. Mi több, neki nem kellene harcolnia, hiszen emiatt is aggódsz, nem?  - kérdezte, miközben elkezdett körözni a fiú körül, aki dermedten állt. Ébenézer pedig a fülébe suttogva folytatta. – Azért is félsz, hogy mi lesz akkor, ha Nóri egy harcban ismét úgy leblokkol, mint most… Ő nem harcra született, nem úgy, mint te… Te sokkal tehetségesebb vagy nála… S ezt a tehetséget hagynád kárba veszni…
   Úgy éreztem, nem bírom tovább. A tulajdon félelmét használja a fiú ellen, s ezt nem hagyhattam tovább folytatódni.
   - Na hallgass rá, Zack! – léptem ki az ajtó takarásából. – Csak össze akar zavarni, amiben elég nagy tehetsége van…
   A hangomra Zack megrázta a fejét és felemelte a kezében tartott pisztolyt. Egyenesen Ébenézerre célzott, de tudtam, hogy a srác nem lesz képes meghúzni a ravaszt, mivel Ébenézer majd megint eltereli róla a figyelmét.
   - Milyen rég is volt, hogy harcoltunk egymás ellen, Ébenézer – mondtam sóhajtva a vámpírnak és közelebb léptem hozzájuk.
   Egy futó pillantás erejéig Zack-re néztem, aki időközben összeszedte magát. Viszont azt is láttam rajta, hogy nem a fejét használja, hanem a harag vezérli, s ezáltal könnyen megfontolatlanná válhatott.
   - Zack! – szóltam rá, még mielőtt valami olyat tesz, amely mindannyiunk életét befolyásolhatja. – Maradj ki ebből…
   - De Kornél! – nézett rám a fiú, a szürke szemében értetlenség tükröződött, s még valami, amit nem tudtam hova tenni.
   - Parancs.
   Tudtam, hogy csak ez az egyetlen szó, amely képes visszatartani a fiút. Ha azt akartam, hogy Nórinak ne legyen sok ez az egész, a srácot élve kell kimenekítenem innen. De ez, figyelembe véve a helyzetet, kilátástalannak tűnt…

   Ébenézerre néztem: a vámpír ijesztő nyugalommal állt alig 5 méterre tőlem, s kettőre Zack-től.
   Tudtam, mit forgat a fejében, s azt is tudtam, hogy csak én vagyok képes megölni őt.
   - Na, mi az, Kornél – szólalt meg a vérszívó, s egy kegyetlen mosoly jelent meg az arcán. – Meg sem kérdezed, hogy csináltam ezt a csodát? – emelte fel oldalra a két kezét, mintha csak egy divatbemutatón lenne. Már-már vártam, mikor fordul meg a saját tengelye körül, minden oldalról bemutatva magát.
   - Én nem nevezném csodának azt, hogy Bizalmasból szörnyeteget csináltál, s nem csak magadból… – mondtam, s én is megindultam felé. A kardom, melyet már egy jó ideje csak fali díszként használtam, súlyosan lógott az oldalamon.
   - Szörnyeteget? – kérdezett vissza. – Te és a hozzád hasonlók a szörnyetegek! Hány vámpír vérének kell még hullnia azért, hogy rájöjjetek erre?!
   Zack megmoccant. Ha valaki csak feleannyira ismeri őt, mint én, már az is rögtön kitalálta volna, mire készül. Azonban nem engedhettem, hogy beleavatkozzon: az ő életének nem szabad itt és most véget érnie.
   - Zack…! – kaptam a fiú felé a tekintetem s figyelmeztetően szóltam rá, de ezzel elvesztettem a koncentrációmat: Ébenézer kihasználta a helyzetet és nekem rontott.
   A kardot szinte a semmiből húzta elő, s nekem már csak annyi időm maradt, hogy kihúzzam az enyémet. Félig sikerült csak előrántanom a hüvelyéből, mikor a két penge szikrát vetve egymásnak csapódott.
   Lendületet vettem és ellöktem magamtól a vámpírt, de az nem távolodott el tőlem messzire. A következő támadásáig megint épp, hogy csak arra maradt időm, hogy rendesen kihúzzam a kardomat.
   Nem hiába akartak engem kinevezni még annak idején a Tanácsban a Vadászok vezetőjének: nem sok vadász volt rajtam kívül, aki úgy értett a kardokhoz, mint én.
   Most azonban már jobban el tudtam lökni magamtól a vámpírt, s átvettem az irányítást: támadtam.
   Tudtam, hogy felesleges egyből a szívét célba vennem, ugyanis egyáltalán nem volt ostoba, s határozottan védekezett. Akárhányszor támadtam, minduntalan megállította a kardomat.
   Éreztem, hogy Zack-ben egyre jobban nő a tenni akarás, s tudtam, nem sok híja van, hogy beleavatkozzon a harcba, hiába parancsoltam meg neki az ellenkezőjét.
   Ugyanakkor még annyi időm se volt, hogy akárcsak a nevét kiejtve rászóljak: a vámpír mindig megérezte, valahányszor csak egy pillanatra is lankad a figyelmem, s máris átvette a támadó szerepét.
   Ébenézer gyors támadásokkal próbált kibillenteni az egyensúlyomból, vagy kicsavarni a kardot a kezemből: egyszer jobbról támadt, egyszer balról, de akárcsak az én esetemben, úgy az övében is minduntalan a kardom pengéjébe ütközött.
   Aztán Ébenézer hirtelen kicselezte a védelmemet és végigszántott a pengéjével a homlokomon. A vér csöpögve hullt le a földre, s csak ekkor ért el hozzám a lent ácsorgók rémült sikolya.
   A kezem a homlokomra tettem, s letöröltem róla a vért. Ez így nem megy…
   Tudtam, hogy csak egy módszer van, ha le akarom győzni: szereznem kell egy pisztolyt.  
  Ébenézer azonban megállt és elmosolyodott. Mint a macska az egérrel, ő is pontosan ugyanúgy játszott velem.
   - Na, mi az? – kérdezte ördögi mosollyal az arcán. – Mindenki Központvezetője Kornél már kijött volna a gyakorlatból? Mikor még a Hivatalban alattam szolgáltál, nem voltál ennyire puhány. A központ és a gyerekek nevelése ellágyított?
   - Fogd be! – mondtam. – Az lehet, hogy már nem vagyok olyan jó, mint voltam egykor, de még mindig nem vagyok olyan gerinctelen féreg, mint te!
   - Hogy én? – kérdezett vissza Ébenézer, miközben elkezdtünk körözni. – Gerinctelen? Akkor te mi vagy, Kornél? Tudtad, hogy a kölyköt akarom – bökött a fejével Zack felé. -, mégsem állítottál meg! Meg lett volna a hatalmad hozzá, hogy megvédd a kölyköt és a központodat, mégsem tetted! Akkor ki is a gerinctelen?
   Egy pillanatra lehunytam a szemem. Mindig is reménykedtem benne, hogy ez sose derül ki Zack számára, de volt valami, ami mindennél fontosabb volt.
   - Tudtam, hogy Zack-et akarod – válaszoltam. – Ha azt hiszed, hogy nem láttam keresztül rajtad, tévedsz. Amióta ki akartad végeztetni Marát általam, azóta tudok a titkos tervedről.
   - Nahát, az a ribanc elmondta neked? – tetette a meglepődöttet Ébenézer. – Igen, ő lett volna a legelső katonám, ha jól viselkedik és engedelmeskedik a parancsomnak. De, sajnos, feléledt benne a könyörület, vagy mi és elmenekült, ahelyett, hogy csatlakozott volna. Így aztán nem volt más választásom, mint kivégeztetni. De áthúztad a számításaimat! Rájöttél, hogy koholt váddal akarom megöletni a lányt, így életben hagytad! Azzal pedig, hogy inkább egy központot alapítottál vele együtt, még az életét is megvédted!
   - Nem szorulok senki védelmére, Ébenézer! – hallatszott egy hang a tetőre vezető ajtó felől.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés