Boldogan szorongattam a jegyeket és a megvásárolt finomságokat, miközben folyamatosan az embereket figyeltem, hátha megpillanthatom végre életem szerelmét. A szívem egyre hangosabban dörömbölt mellkasomban, a tenyerem is megizzadt, pontosan egész testem verejtékben fürdött már. Talán mégse a kötött pulcsit kellett volna felvennem… De már mindegy, amúgy is eldöntöttem, hogy megfogadom Dake tanácsát: önmagamat adom, mert a lányoknak a belső fontosabb a külsőnél. Ha Dake mondta, akkor biztos igaz.

- Bocsánat, ne haragudj – szólított meg egy vékony hangocska, mire egy pillanatra megfeledkeztem a randimról. Az a fehér ruhás lány volt, akire először azt hittem, Lynn lesz, amikor megláttam Dake mellett. De sokkal fiatalabbnak tűnt és persze teljesen más volt, mint a szerelmem. A szomorú arcát látva megsajnáltam. – Nem láttál véletlenül egy jegyet? Nem találom sehol… - Hangja már-már síróssá vált.

- Bocsi, de nem – feleltem sajnálkozva.

Sötétbarna haja az arcába hullott, ahogy leszegte fejét reménytelenségében, és szemüvege is az orra hegyére csúszott. Kicsit saját magamra emlékeztetett.

- Én… - Felpillantottam. Lynn még sehol. Míg rá várok, akár segíthetek is ennek a lánynak. Hátha. Addig se izgulok annyira. – Segítek megkeresni, jó?

A lány először ködös kifejezéssel meredt rám, talán nem értette, amit mondtam. Megismételtem a mondatot, mire bólintott, de tekintetét végig a földön tartotta.

- Köszi – suttogott. Nem tudtam mire vélni a reakciót. Talán nagyon fontos neki az a jegy.

Rámosolyogtam.

- Megtaláljuk – feleltem neki kedvesen, majd letéve a kezemből a cuccokat, beálltam én is keresni a jegyet. Hol lehet?

A tömeg nem lett sokkal kisebb, vigyáznom kellett, ha nem akartam félpercenként nekimenni valakinek.  Közben persze végig az járt a fejemben, milyen lesz ennyi idő után újra látni Lynnt. Változott vajon? Nem tudtam elhinni, hogy más lenne, nem. És a pletykák? Mennyi az igazság bennük? Ha Lynn tényleg közelebb került Nathanielhez… Nem, az nem lehet…

- Elállod az utat, törpe – szólt mellettem egy vontatott, gúnyos hang. – Menj, mielőtt eltaposlak. – Majd egy hirtelen lökés, és máris a földön találtam magam, félrecsúszott szemüveggel, miközben a társaság, ahová tartozott az engem felborító srác, halkan kinevetett. Nem a fizikai fájdalom bántott, inkább az újabb megszégyenülés. Vöröslő fejjel álltam fel, nyeltem egyet, de hang nem jött ki a torkomon. Nem először történt meg velem az ilyesmi, a McKinley-ben kb. naponta, de azt jobban el tudtam fogadni, mivel… azok a srácok ismertek. De ők… nem. Mi oka volt mégis így viselkednie velem? Nem értettem.

- Menjünk, Chris, nem akarom lekésni az Amerikai pitét - nyávogta a lány a srácnak, aki közben már át is lépett rajtam; látszólag ő volt a bandavezér.

- Jól van, bébi – mosolygott le rá a megnevezett, de a mosolyában volt valami nyugtalanító. Egy farkasra emlékeztetett. Egy nagyon veszélyes egyedre.

Nem is maradtak tovább, mintha mi sem történt volna, bementek. Értetlenül és megbántottan néztem utánuk.

Gondolataimból telefonom csörgése térített magamhoz, azonnal kiment a fejemből a korábbi incidens. Elővettem a készüléket, majd a kijelzőre pillantva megállt a szívverésem. Lynn hívott. Most vagy soha!

Felvettem.

- Ha-halló? – szóltam bele félénken.

Egy ideig csönd volt a vonat másik végén, majd csúfondáros nevetés.

- Nem hiszem el, hogy bevetted! – kacagott a fülembe egy ismerős hang. Kellett egy kis idő, hogy felfogjam, ki az. – Még mindig ugyanolyan lúzer vagy, mint voltál! Csajok, elment! Ken a moziban van! – fulladozott a nevetéstől, s közben másik két lányhang csatlakozott az általános derültséghez. Nem, az nem lehet, hogy ők azok…

- Mekkora lúzer!

- Nagyooon gááz!

- Tudom, hi-he-tet-len! És észre se vette! Ha-ha-ha!

- Mi? Én… nem… nem értem… - hebegtem, teljesen összezavarodva. Mintha egy szikláról löktek volna le. Egyenesen a mélybe…

- Hát persze, hogy nem érted, te idióta! – szakított félbe Amber. – „Ó, Ken, nem tudunk találkozni nyáron, mert el kell utaznom a szüleimmel” – szólt elváltoztatott hangon, mire felismertem a mondatot, amit korábban hallottam. Akkor még azt hittem, Lynn szájából hangzott el. Közben a lány kegyetlenül felkacagott. – Az a hülye liba őrizetlenül hagyta a telefonját! Még szerencse, hogy nem került rossz kezekbe, ugye Ken?

Néma maradtam. A torkomat egy kínzó, fájdalmas érzés szorongatta.

- Ken – szólított meg ismét Amber. Szinte láttam magam előtt önelégült vigyorát, miközben szőke tincseit csavargatja az ujjai között. – Komolyan elhitted, hogy Lynn… hogy Lynn elmenne veled randizni? – Majdnem minden szót kihangsúlyozott, nevetése újra kitörni készült. – Ugyan, nézz már magadra!

Akaratlanul is a moziajtó üvegére pillantottam.

- Kicsi vagy, szemüveges, ronda… - Ahogy a lány beszélt, szavai mintha valóra váltak volna, épp a szemem láttára. - A hajad, a ruháid, a hangod… mindened nyomi. Előbb vallok szerelmet neked, minthogy Lynn észrevegyen téged! Ha eddig nem fogtad volna fel, nincs esélyed… - pillanatnyi szünetet tartott, talán a legdurvább sértést kereste, vagy csak hatásosabbá akarta tenni mindanivalóját. - … semmilyen nőneműnél!  Soha!

Azzal hahotázva megszakította a vonalat. Kővé dermedve néztem a semmibe, agyam képtelen volt feldolgozni a hallottakat.

- Figyelj – hallottam a fehér ruhás lány hangját, mire lassan felé fordítottam a fejem. Láttam rajta, hogy valami fontosat akar mondani, mert mélyen a szemembe nézett. Vett egy lélegzetet. – Ne keresd tovább… Én… - Újra habozott. Belül a száját rágcsálta. – Szia – bökte ki végül, majd minden további nélkül elsietett.

Fogalmam sem volt, miről beszélt. A korábbi incidens még élénken élt bennem.

Majd a kezemre meredtem. A két mozijegy már nyirkossá és gyűrötté vált markomban. Ujjaim elernyedtek, mire az egyik jegy lehullott a földre. Nem hajoltam le érte. Csak elindultam, magam sem tudtam, hová. Csupán egy valami zakatolt bennem: Amber szavai, újra meg újra, mint egy beragadt, régi lemez…

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés