Egy pillanattal később felhördült. Az előtte lévő ház gyepéről egy ötéves forma kislány szaladt az útra. Egy teherautó pont akkor fordult ki a ház bejárójáról, s alig tizenöt méterre volt tőle. A sofőr vadul rádudált a gyerekre, amitől az összezavarodott és éppen a teherautó elé futott. Csodával határos módon a kislánynak sikerült biztonságban átkelni az úton, felhúzta magát egy alacsony kőfalra – ami történetesen egy híd egyik oldalát alkotta. De a következő pillanatban, ahogy a teherautó elsuhant mellette, a gyerek elveszítette az egyensúlyát és átborult a fal túloldalára!

- Te jó ég! – kiáltott fel Nancy, miközben beletaposott a fékbe. Lelki szemei előtt megjelent a kép, ahogy a gyerek a víz mélyére süllyed, talán még a fejét is beütötte egy sziklába. Nancy kipattant a kocsiból és átrohant az úton. A vízpart szélén látta a göndör hajú kislányt, aki a jobb oldalán feküdt mozdulatlanul.

- Jaj, csak nehogy… - Nancy nem merte befejezni a szörnyű gondolatot, miközben lemászott a meredek lejtőn.

Amikor odaért a gyerekhez, megkönnyebbülten látta, hogy a kislány normálisan lélegzett és nem került víz se az orrába, sem pedig a szájába. Egy gyors vizsgálat után megállapította, hogy a gyereknek nem tört el semmije.

Nancy gyengéden felemelte a kislányt, erősen tartotta karjaiban, miközben felküzdötte magát a lejtőn. Ezután átsietett az úton, s meg sem állt a gyerek házáig.

Abban a pillanatban a bejárati ajtó kinyílt és egy idős nő nyomult ki rajta, arca könnyben úszott.

- Judy! Judy!

- Nyugodjon meg, rendben lesz a kislány – szólt gyorsan Nancy.

A nő, meglátva Nancy autóját, izgatottan kérdezte:

- Te ütötted el?

- Nem, nem. Judy a hídról esett le – sietett a magyarázattal Nancy, majd röviden összefoglalta a történteket.

Eközben egy másik, pár évvel fiatalabb nő sietett ki a házból.

- Ó, kicsikém! Mi történt vele?

Ahogy a nő Judy felé nyúlt, Nancy megnyugtató hangon válaszolt:

- Judy jól van. Beviszem a házba és lefektetem egy kanapéra.

Az egyik nő kinyitotta a szúnyoghálós ajtót, a másik pedig mutatta az utat.

- Erre tessék.

Nancy becipelte a kis terhet az előszobán keresztül egy kis, régimódi nappaliba. Amint letette a gyereket a kanapéra, Judy motyogni kezdett és fejét egyik oldalról a másikra forgatta.

- Szerintem hamarosan magához tér – szólt Nancy.

A két nő aggódva figyelte Judyt, miközben bemutatkoztak Nancynek: Edna és Mary Turnernek hívták őket, ők voltak a kislány nénikéi.

- Judy velünk él – magyarázta Edna, az idősebb testvér. – Mi neveljük ketten.

Nancyt kissé meglepte, hogy két idős nő nevel egy ilyen kis gyereket.

Épp a nevét és a címét adta meg, amikor Judy kinyitotta szemeit és körülnézett. Nancyre esett a pillantása:

- Ki vagy te?

- A nevem Nancy. Örülök, hogy megismerhetlek, Judy.

- Láttad, amikor leestem?

Nancy bólintott, mire Mary néni megszólalt:

- Kimentett a folyóból, miután beleestél.

Judy sírva fakadt.

- Soha, de soha nem rohanok át többet az úton, tényleg! – ígérte a két nőnek.

Nancy megnyugtatta, hogy elhiszi. Megsimította a gyerek fejét, aki mosolyogva nézett fel rá. Habár Nancy tudta, hogy Judynak nem esett nagyobb baja, úgy döntött, marad még pár percet, hátha tud segíteni valamit. A gyerek vizes ruháit szárazra cserélték.

Mary Turner a konyha felé indult.

- Jobb, ha keresek orvosságot és hideg borogatást Judynak. Egy jó nagy pukli készül előjönni a fején. Nancy, velem jönnél, kérlek?

Mutatta az utat a konyha felé, ahol elővette az elsősegély-készletet, ami a falon lógott.

- Szeretnék bocsánatot kérni tőled, Nancy, amiért azt hittem, te ütötted el Judyt – kezdett bele a nő. – Sajnos Ednával elveszítettük a fejünket.  Tudod, Judy nagyon kedves a számunkra. Mi neveltük az édesanyját, aki egyke volt, és egészen kicsi korában árva lett. Ugyanez történt Judyval is. A szülei egy hajórobbanásban haltak meg három éve. Szegény kislánynak nincs más rokona rajtunk kívül.

- Judy nagyon egészségesnek és boldognak tűnik – szólt gyorsan Nancy –, szóval biztosan szeret itt élni.

Mary elmosolyodott.

- Megtesszük, ami tőlünk és a csekélyke bevételünkből telik. Néha azonban nem elegendő, sajnos. Eladtunk néhány régi bútort annak a két férfinak, akiket a teherautóban láttál. Nem ismerem őket, de azt hiszem, megfelelő árat kértek.

Mary Turner gondolatai visszatértek a kis Judyhoz.

- Most, amikor még kislány, Edna és én képesek vagyunk a jövedelmünkből eltartani. Viszont a jövő már nem tűnik ilyen rózsásnak. Varrónők vagyunk, de az ujjaink már nem olyan ügyesek a tűvel, mint régen.

Az igazat megvallva, Nancy, abban az időben, amikor Judy szülei meghaltak, Edna és én elgondolkodtunk azon, hogy képesek leszünk-e rendesen gondoskodni Judyról. De elhatároztuk, hogy megpróbáljuk és most a világ minden kincséért sem szeretnénk elveszíteni őt. Teljes szívből megszerettük a kis drágát.

Nancyt meghatotta a történet. Tudta, mi jár a Turner-nővérek fejében – a kiadások megemelkednek majd, és ahogy telik az idő, úgy csökken a bevételük.

- Sajnos Judy szülei nagyon kevés pénzt hagytak rá – folytatta Mary. –  De ragyogó emberek voltak és Judy is épp olyan lesz, mint ők. Zene- és táncórákat kellene vennie, és gimnáziumban tanulnia. De attól tartok, mi soha nem leszünk képesek neki megadni mindezt.

- Judy nyerhet ösztöndíjat vagy más pénzbeli segítséget is kaphat – szólt bíztatóan Nancy.

Mary úgy látta, hogy Nancy együttérzően hallgatta, ezért úgy döntött, megnyílik neki:

- Az apánk unokatestvére, Josiah Crowley régebben segített nekünk. De néhány hónapja meghalt. Évekig hosszú látogatásokat tett nálunk és nagyon bőkezű volt. – Miss Turner felsóhajtott. – Mindig azt ígérte, hogy gondoskodni fog rólunk a végrendeletében – nagyon szerette a kis Judyt – és attól tartok, Edna és én erre alapoztuk Judy jövőjét. De aztán mégsem tartotta be, amit ígért.

Nancy megértően mosolygott a nőre, és inkább nem szólt semmit. Közben arra gondolt, hogy Mr Crowley talán meggondolta magát.

- Josiah később más unokatestvéreinél lakott; ettől fogva a dolgok megváltoztak. Ritkán jött csak hozzánk. De múlt februárban itt járt és ugyanazt a dolgot mondta, mint korábban – hogy Edna és én pénz örökölni fogunk tőle. Annyiszor segített már nekünk, pont ezért furcsálljuk, hogy végül mégsem hagyott ránk semmit.

Mary Turner Nancyre pillantott.

- Talán te ismered a mi jómódú unokatestvéreinket, akikhez Josiah költözött. River Heights-ban élnek. Richard Topham családjára gondolok.

- Két lányuk van: Ada és Isabel? – kérdezte Nancy. – Mert ha igen, akkor ismerem őket.

- Igen, erre a családra gondolok – felelte Mary.

Nancy némi fagyosságot vélt kihallani a nő hangjából.

- Ismered azt a két lányt? – kérdezte Miss Turner.

Nancy nem felelt azonnal. Arra tanították, hogy nem illendő pletykálkodni.

- Ada és Isabel abba a középiskolába jártak, mint én. Nem voltunk közeli barátok. Mi – öhm – nem értettünk egyet pár dologban - fogalmazott óvatosan.

Ezalatt az idő alatt Mary Turner kiválasztott néhány dolgot az elsősegély-dobozból. Most a fagyasztóhoz ment pár jégkockáért. Ahogy elrendezte ezeket a tárgyakat egy tálcán, így szólt:

- Nos, amikor Josiah kuzinunk meghalt, legnagyobb meglepetésünkre Richard Topham előállt egy olyan végrendelettel, amely a Crowley-vagyon végrehajtójaként nevezte meg őt, és amely szerint minden pénzt ő örökölt a feleségével és a lányaival együtt.

- Igen, olvastam róla az újságban – emlékezett vissza Nancy. – Nagy vagyonról van szó?

- Úgy tudom, hatalmas összegről – felelte Mary Turner. – Viszont Josiah nem egy unokatestvére azt állítja, hogy az öreg nekik is azt mondta, amit nekünk – hogy pénzt szeretne ránk hagyni -, és bíróságra akarják vinni az ügyet. – A nő vállat vont. – De azt hiszem, hogy a végrendelet megtámadása reménytelen lenne. Ennek ellenére, Edna és én úgy érezzük, hogy kell lennie egy későbbi változatnak, még ha ezt eddig senki sem mutatta be.

Nancy követte Miss Turnert a nappaliba. A hideg borogatás segített levinni a duzzanatot, ahol Judy beütötte a fejét. Most, hogy meggyőződhetett arról, hogy a kislány rendben van, Nancy bejelentette, hogy mennie kell.

- Majd látogass meg, amilyen hamar tudsz – szólt Judy. – Megkedveltelek, Nancy. Te vagy az én megmentőm.

- Mindenképpen – felelte Nancy. – Én is kedvellek téged. Igazi sportember vagy!

A gyerek nagynénjei újra és újra megköszönték Nancynek, hogy megmentette Judyt. A látogató alig ért az ajtóhoz, amikor Edna hirtelen megszólalt:

- Mary, hol van az ezüst teáskannánk?

- Itt van a teázóasztalkán… Ó, eltűnt!

Edna az ebédlőbe szaladt.

- Az ezüst gyertyatartók! Azok is eltűntek!

Nancy zavartan megállt az ajtó előtt.

- Úgy értik, hogy ellopták őket? – kérdezte.

- Csakis azok a férfiak lehettek, akik a bútorokat vették tőlünk! – mondta Mary Turner, aki egészen fehér lett, mint a fal.

Nancy azonnal a teherautóban ülő két férfira gondolt.

- Kik voltak azok a férfiak? – kérdezte.

- Ó, Mary, hogy lehettünk ennyire óvatlanok? – jajveszékelt Edna Turner. – Nem tudjuk, kik voltak. Csak bekopogtak az ajtón, és megkérdezték, van-e eladó régi bútorunk… Soha többé nem látjuk az ezüstöket!

- Nem olyan biztos az – szólt Nancy. – Felhívom a rendőrséget.

- Ó, drágám! – mondta bánatosan Mary. – A telefonunk nem működik.

- Akkor megpróbálom elcsípni azt a furgont! – jelentette ki Nancy. – Hogy néztek ki a férfiak?

- Alacsonyak voltak és nagydarabok. Az egyiknek sötét haja volt, a másiknak világos. Mindkettőnek nagy orra volt. Csak ennyire emlékszem.

- Én is – tette hozzá Edna.

Egy gyors köszönéssel Nancy kisietett a házból a kocsijához.