Melódia

Őszinte örömmel szívom be a jellegzetes téli illatot: a friss hó, a kéményekből felszálló füst és a fenyőfák elegyét. Még a hideg se tud zavarni, hisz imádom a telet, a december a kedvenc hónapom. Körbenézek: a hulló hó lassan beborítja az utcákat, a faágakat, a háztetőket…

Gyönyörű.

Elgondolkodva zárom be magam mögött a kaput: tényleg jó ötlet, amit most tervezek?

Megrázom a fejem. Inkább visszamegyek. Mégis ki vágyna arra, hogy szenteste törjenek rá, miközben a családjával ünnepel? Ilyen is csak nekem tud eszembe jutni…

Lábnyomaimat megkétszerezve indulok vissza a kapu felé. Amikor a kezem a kilincshez ér, elbizonytalanodok. De fontos dologról van szó, ezt Nathaniel is megértené…

Kezem továbbra is a hideg fémet szorongatja, a ráfagyott jég lassan megolvad alatta.

Egy gyalogos halad el mellettem, egy idős néni, gondolom a templom felé tart. Fekete kabátja felső részét és kalapját belepte a hó. Csak egy pillanatra néz rám, aztán megy is tovább.

Talán mégis hülyeség. Nekem is inkább a családommal kéne lennem, nem ilyen dolgokkal foglalkozni. Szünet van, inkább ünnepelnem kéne, mint mindenki másnak…

A kulcsot lassan a zárba teszem, s már elfordítanám, amikor egy párocska tűnik fel nevetgélve és összebújva. Ahogy rájuk nézek, elfacsarodik a szívem. A fiú épp félrehúzza a barátnője sálját, s egy darab havat ejt a nyakába, mire a lány felsikít, és ellöki magától; ám mielőtt összekaphatnának, a fiú játékosan belepuszil a lány nyakába, aki eleinte hadakozik, de aztán elmosolyodik. Hogy végül szent lett-e a béke, csak sejteni tudom, mert befordulnak a sarkon.

Ezt az egyet nem szeretem az télben. Az ünnepeket. Vagyis…

Egy évvel ezelőttig semmi bajom nem volt velük, ugyanúgy vártam a karácsonyt és a húsvétot, mint bárki más. Aztán megtörtént a baj. …

Az ajkamba harapok.

Szerelmes lettem.

Nathanielt már egész régóta ismerem: osztálytársak voltunk általános iskolában. Akkoriban nem nagyon beszélgettünk, sok dolgot nem is tudtam róla, csak azt, hogy rossz gyerek, akire percenként rá kellett szólni, amikor nem bírt magával. Egyébként is, inkább a fiúkkal játszott, a lányokra még csak rá se nézett. Mit értettünk mi az autókhoz és a katonásdihoz?

Így ment ez még pár éven át, egészen 12 éves korunkig.

Akkor is tél volt, igaz, még csak december közepe. A lányokkal megbeszéltük, hogy elmegyünk a plázába karácsonyi ajándékot nézni. Nagyon jól éreztük magunkat, még ha végül nem is vettünk semmit. Mielőtt elindultunk volna haza, megálltunk a gyorsbüfénél, ahol, míg a többiek elmentek a mosdóba, én kint maradtam, úgy vártam őket. Épp a menüsort nézegettem, amikor ingerült hangokra lettem figyelmes.

-          … nem hiszem el, hogy nem szándékosan tetted, fiam! Most azonnal kérj bocsánatot a húgodtól!

Egy négytagú családra esett a pillantásom. Mindegyikük haja szőke volt: az anyának és lányának hullámos, az apának őszes, a fiúnak pedig… Nathaniel!

Amilyennek akkor láttam, örökre megmaradt bennem: Nathaniel lehajtotta a fejét, majd piros arccal így szólt:

-          Bocsánat.

Egészen különös volt: tágra nyílt szemmel néztem a fiút, akit mindig is rendbontóként ismertem, de aki most fejét lehajtva kullogott a folyamatosan prédikáló szülei és síró kishúga után…

Nem értettem, mi történt. De azt tudom, hogy akkor és ott valami megváltozott bennem.

Ezek után minden nap egyre többet szóltam hozzá. Eleinte nem nagyon akart barátkozni velem, de ahogy telt az idő, egyre közelebb kerültünk egymáshoz, míg végül jó barátok lettünk. S meglepetésemre, amikor jobban megismertem, kiderült, hogy tud olyan szorgalmas és figyelmes lenni, mint a többiek. Még a tanagyag is sokkal könnyebben megragadt neki! Aztán amikor 14 évesen elballagtunk, nagyon büszke voltam rá. A szülei viszont ellenkezőleg: nekik mindegy volt, hogy a fiuk hány jó jegyet kapott, vagy hány versenyt nyert meg. A mai napig elégedetlenek Nathaniel teljesítményével…

Dühös könnycseppek gyűlnek a szemembe. Ez nem igazság! Nem is érdekel, milyen nap van, elmegyek oda, mert tudom, hogy Nathaniel nem érzi jól magát. Szinte látom, ahogy értelmetlen dolgok miatt összekapnak, aminek mindig ugyanaz a vége: Nathaniel a hibás. Nem, ennél még az is jobb, ha megteszem, amit terveztem.

Hirtelen támadt harciassággal indulok meg Nathanielék háza felé.

Út közben rálátásom nyílik pár idilli vagy kevésbé idilli, családi jelenetre. Díszítik a fát, gyertyát gyújtanak, esznek, filmet néznek, veszekszenek, ölelkeznek…

Ezt látva összeszorul a torkom. A másik ok, amiért tudom, hogy Nathannek szüksége van rám: a barátnője.

Pontosabban az exe. Tegnapelőtt szakítottak. Azóta Nate egy kicsit zárkózottabb: az emailekre tőle szokatlanul, szűkszavúan válaszolgat, találkozni sem akar. Túl jól ismerem már, hogy el tudja hitetni velem, hogy nem viselte meg a szakítás…

Önkéntelenül is felnevetek. Nate, a nagy krimi szakértő! Azt hiszi, félre tud vezetni, de a titkolózásban sosem volt jó. Nem. Ahogy az elmúlt év is bizonyítja, annak én vagyok a mestere…

Egyre hidegebb van, a szél is feltámad, s az arcomba csapja a havat. Mit keresek én itt ilyenkor? Még visszafordulhatok, mintha mi sem történt volna. Igen, hiszen az érzések múlandók. Ha szerencsém van, pár hónap múlva már hűlt helyük marad, és mindez csupán egy kínos, régi emlékké halványul. Pontosan!

Miközben a jégcsappá fagyott kezeimet zsebre vágom, zörgő hangot hallok. Az ajándék.

Az ajkamba harapok.

Nem, az ajándékot oda kell adnom. Ha már ennyit vesződtem vele…

Már csak pár utcányira vagyok a háztól, de minden lépés egyre nehezebb. És nem, nem az időjárás miatt. Habár, az se könnyíti meg túlságosan…

Az utolsó pár métert csigalassúsággal teszem meg, közben végig a tervem jár a fejemben. Az én őrült, hülye ötletem.

Végre megérkezem a házhoz.

Éppen olyan, mint a többi ebben az utcában: kétemeletes, cseréptetős, fehér színű csoda. A kert főleg nyáron az igazi, olyankor egymást érik a színes virágok. Régebben már jártam itt, akkor Nate-tel a ház melletti pavilonban ültünk le tanulni. Nagyon kellemes délután volt.

Már percek óta állhatok itt. Bár a hideg lassan átjárja a testemet, s a hajam is telement hóval, mégsem tudok mozdulni. Ha most becsengetek, minden megváltozik. Kész lennék rá? Elveszíteni Nathanielt?

Mert szinte biztos vagyok benne, mit válaszolna. „Ne haragudj, Melody, de én nem tudok úgy tekinteni rád. Maradjunk barátok.”

Erre a gondolatra, bár már többször lejátszottam magamban, kicsordul egy könnycsepp a szememből, ami szinte azonnal az arcomra fagy.

Nem, ezt nem kockáztathatom meg, mert ezek után nem tudnék a szemébe nézni. Képtelen lennék, tudva, hogy tudja, mit érzek iránta. Talán még meg is sajnálna. Nem!

Elsírom magam. Úgy érzem, én vagyok a világ legnagyobb vesztese. Beleszeretni a legjobb barátomba!

Megtörlöm az arcomat. Nem állhatok itt a végtelenségig. Nem. Legjobb, ha hazamegyek, és megpróbálom elfelejteni ezt a borzalmas napot.

-   Melody!

Összerezzenek.

Ezer közül is megismerem ezt a hangot. A hangot, amit ha csak meghallok, egyszerre önt el a nyugalom, és gyorsul fel a szívverésem. Nathaniel.

-   Melody, mit keresel itt? - lép oda hozzám, miközben bezárja maga mögött a kaput.

Nem merek odanézni, inkább lehajtott fejjel válaszolok.

-   Khm, szia, Nathan.

A hidegtől kicsit berekedtem, tompán szól a hangom. Vagyis nem csak a hidegtől…

-  Hogy kerülsz ide? – néz rám kérdőn, mire nagyot sóhajtok, és mosolyt erőltetek az arcomra. Mint az elmúlt évben sokszor, most is mellbe vág a látvány: haja aranyszínűnek tűnik az utcai lámpák fényében, s a borostyán szemei, amik képesek az ember lelkébe látni, most érdeklődve tekintenek rám.

-   Áh, csak szerettem volna boldog karácsonyt kívánni.

-   Aha… - mondja szemöldök ráncolva.

-  Izé…szóval, boldog karácsonyt!

-  Neked is boldog karácsonyt… Nem jössz be? Nagyon hideg van…

-  Ööö, nem szeretnék zavarni, tényleg csak pár percre jöttem.

-  Ahogy gondolod.

Az eddigi barátságunk folyamán sokszor voltunk már csöndben. Például amikor a DÖK-teremben pakolásztuk a papírokat. Vagy amikor együtt tanultunk. Vagy amikor a könyvtárban olvastunk. De eddig egyszer sem volt ilyen furcsa, ilyen kínos…

-  De te miért vagy kint? – szólalok meg végül. Tényleg nincs valami jó idő, ráadásul szenteste van. Ilyenkor a legtöbb normális ember bent ül a házban a családjával…

-  Csak a szokásos – nevet fel keserűen. – Amber kitalált valami hülyeséget, a szüleim pedig az ő oldalára álltak. Nem volt kedvem veszekedni, szóval kijöttem…

-  Ó, sajnálom – húzom el a szám, majd félrenézek. Legszívesebben megölelném, de… az elég furán venné ki magát.

-  És… amúgy jól vagy? – nézek rá jelentőségteljesen, hátha most kicsit megnyílik nekem. Na, persze…

Nate megrántja a vállát.

-  Persze, jól vagyok. Azt leszámítva, hogy a családom minden karácsonykor összebalhézik valamin, Amber hisztizik egy sort, mert nem azt a kaját kapja, amit rendelt, én hiába próbálom lenyugtatni, erre mindenki nekem esik, hogy miért szólok bele…  Igen, remekül vagyok.

-  Jól van! – húzom fel magam. – Akkor boldog karácsonyt, remélem, gyomorrontást kap az egész családod!

Sarkon fordulok, és zsibbadt tagokkal elmasírozok. Teljesen átfagytam, hülyeség volt idekint ácsorogni. Én és a híres ötleteim!

-  Melody, várj!

Nem érdekel. Nem akarom, hogy érdekeljen. Istenem, képtelen vagyok rá…

-   Ne haragudj! – ér be Nathanniel, a futástól és a hideg széltől teljesen kipirosodott. Istenem, de helyes…

Nem nézek felé, csak megyek tovább. Vagyis mennék, de a fiú megragadja a kezem.

-   Ne menj így el, tudod, hogy nem szeretek haragban lenni… Csak tudod, most nem vagyok valami jó passzban…

Továbbra is kerülöm a tekintetét, de az a tény, hogy fogja a kezem, felmelegíti a bensőmet. Egyszerre vagyok boldog és szomorú, egyszerre vagyok jéggé fagyva és felhevülve. Nem merek megszólalni, mert félek, hogy elárulna a hangom remegése.

-  Melody – hallom most már egész közelről Nathant. – Valami baj van?

Hogy baj? Ugyan, mégis mi lenne, csak épp a szívem szakad meg…

-   Dehogy – susogom, majd nem bírom tovább: elsírom magam.

Nathaniel nem tud mit kezdeni a reakciómmal, mintha szó szerint lefagyott volna, miközben én már zokogok.

-   Shhh…

Ami ezek után történik, teljesen ledöbbent: lassan átölel, majd gyengéden megsimítja a hajam.

-  Nyugodj meg – suttogja lágyan a fülembe. – Itt vagyok veled.

A szívem vadul zakatol, s a bennem égő tűz egyre nagyobb lángokra csap, hogy kezdek attól félni, hogy Nathanielt is megperzseli. Nem bírom tovább…

Nagyot sóhajtok.

Ki…

Felemelem a fejem.

…kell…

Belenézek az aranyfénnyel csillogó szemekbe.

…mondanom…

-   …szeretlek.

S ahogy elhagyja a szó az ajkamat, érzem, hogy egy sokáig épített vár omlik össze. A titkaim vára.

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó Még nincs hozzászólás.