Nóri

 A Tornaóra
 

  
   A következő három hétben elkezdődött a munka. A fakultációk, mint rájöttünk, nem is olyan egyszerűek, mint ahogy azt gondoltuk. Kiderült, hogy a nyári szünet 2 és fél hónapjában többet felejtettünk, mint hittük volna. Hosszas gondolkozás után a földrajzot választottam ötödik érettségi tantárgy gyanánt, de aztán rájöttem, hogy ez a tárgy egyáltalán nem is olyan könnyű. S a dolgot még nehezítették maguk a tanórák.
   Úgy tűnt, az összes tanár arra a következtetésre jutott, hogy csak az ő tantárgyára kell készülni, annyi tanulnivalót akasztottak a nyakunkba. Így aztán az edzésekre is csak esténként, s csak péntek délutánonként jutott időm. Arra pedig, hogy a játszótéren gyakoroljak, jó volt, ha hétvégén sort tudtam keríteni.

   Zack pedig egyre jobb és jobb lett, nemcsak az edzéseken, hanem angolon is. Teljes mértékben átvette a helyem...Az órán ez egy kis könnyebbséget jelentett, de körülbelül ugyanannyira idegesített is a dolog. Ha a tanárnő felszólított, hogy fordítsak le egy mondatot, még bele se kezdtem, mikor a fiú már mondta is a helyes választ. Ráadásul a csoport lustái rászoktak arra, hogy az ő háziját másolják le, mert az sokkal pontosabb volt, mint az enyém. Legszívesebben üvöltöttem volna. 

Ami az edzéseket illette, ott kifejezetten dühített a helyzet. Mindent tökéletesebben tudott nálam, s most már ott tartottunk, hogy a kezdők neki engedtek utat, s nekem kellett kivárnom, míg sorra kerülök. S ráadásként néha, ha találkozott a tekintetünk, úgy nézett rám, mintha egy hülye liba lennék, aki eltörpül az ő nagysága mellett.
   Pénteken a 4-5. órám dupla tesi volt. Annyiban szerettem ezt a tárgyat, hogy némi gyakorlást jelentett az edzésre.
   A csoportnak most talajgyakorlatoznia kellett: bukfenceznie, kézen és fejen állnia, cigánykerekeznie.
   A bordásfalnak dőlve álltam, és néztem a többieket. Némelyeknek tökéletesen ment, de voltak, akik megszenvedték ezeket a gyakorlatokat. Hála annak, hogy vadász vagyok, már 13 évesen meg kellett tanulnom mindezt. Jól emlékeztem arra, hogy mennyit szenvedtem, mire megtanultam az összes gyakorlatot. Aztán persze majd' szívinfarktust kaptam, mikor, miután bemutattam őket tökéletesen a földön, közölték velem, hogy nagyon jó, úgyhogy most már áttérhetek a 2 méter magas gerendára, hogy ott is begyakoroljam…
  Hirtelen ötlettel körbenéztem a teremben. Senki sem figyelt rám: a tanárnő két lánynak magyarázta, hogyan lehet normálisan kézen állni, a mások pedig gyakoroltak, vagy úgy tettek, mint aki azt teszi. 
   Odamentem a gerendához és gyorsan felmásztam rá. Körbenéztem; még mindig nem tűnt fel senkinek, hogy mit csinálok, mindenki talajgyakorlatozott vagy éppen figyelte a gyakorlót.
   Lendületet vettem és hátrafelé kézen átfordultam 3-szor, mikor elértem a végét, egy szaltóval leugrottam a földön levő dobbantóra. Imádtam a gerendát.
   Felnéztem és észrevettem, hogy többen döbbeneten néztek rám; válaszul én csak mosolyogtam. Mindenki úgy tudta, hogy szertornász vagyok. Tökéletes fedősztori volt, és még csak nem is volt olyan nagy hazugság.
   - Ugye tudsz róla, hogy felvágsz? – kérdezte Ann,a és karba tette a kezét. Mellette ott volt Eszter, Noémi, Dóri és Enikő.
   Mint a suliban mindenki, tesi órára mi is egy fehér pólót viseltünk meg idétlen, legalább három számmal nagyobb, piros rövidnadrágot. Ilyenkor adtam hálát az égnek, hogy külön vagyunk a fiúktól.
   - Ugyan, hisz’ senki más nem gyakorol ezen. Akkor meg miért ne?
   Anna megcsóválta a fejét, én pedig visszamásztam a gerendára. Épp újra végig akartam menni érintő lépéssel, mikor a jól ismert érzés megjelent: Zack valahol a közelben volt. Biztos lóg az órájáról és inkább a folyosón őgyeleg…

   Mondjuk én, ha neki lennék, inkább bemennék a könyvtárba, vagy elhúznám innen a csíkot, nehogy lebukjak a tanárok előtt… Bár nem hiszem, hogy izgatná, ha elkapnák…
   Megvontam a vállam, és nem törődtem vele tovább. Megfordultam inkább a gerendán, és cigánykerekeztem egyet. Hirtelen ajtónyikorgást hallottam, ami azt jelentette, hogy valaki kiment vagy bejött az ajtón.
   Biztos valamelyik fiú jött, hogy elkérje a szertár kulcsát.
   Ismét cigánykerekeztem. Mikor elértem a gerenda végét és megfordultam, bizsergést éreztem a tarkómon. Homlokráncolva kaptam fel a fejem.

   A tekintetem találkozott Zack hideg, szürke szemével. A fiú ott állt, közvetlenül a gerenda mellett, tőlem egy fél méterre és engem nézett. Engem, az idétlen, piros rövidnadrágomban.
   Fogalmam se volt, hogy mi történhetett. Illetve tudom, hisz nem kell sok ész hozzá, hogy kitaláljam: mellé léptem a gerendának. Csak arra emlékeztem, hogy az egyik pillanatban még döbbenten nézek Zack szemébe, a következőben eltűnik az egyik lábam alól a gerenda, végül pedig egyenesen Zack-re zuhanok.
   Mire magamhoz tértem a döbbenettől, Zack már háttal feküdt a földön, én rajta, a kezem a mellkasán, az övé a derekamon. Szerencsémre én nem ütöttem meg magam, elvégre a srác felfogta az esésem.
   Felemeltem a fejem, hogy megköszönjem neki. Meg akartam köszönni neki. De tényleg. Ám amint a szemébe néztem, elakadt a lélegzetem és egy végtelenül hosszú másodpercig csak bámultam rá, nem szóltam semmit. Ennek pedig csak egy oka volt: a tekintete.
   Közelről láthattam, mennyire vonzó egy fiú. Az arca tökéletes volt, a haja felzselézett és az az illat… A szemére pedig csak egy szó van: gyönyörű. Azt a hidegséget, amit addig láttam benne, mintha elfújták volna. Később meg mertem volna esküdni rá, hogy ha az arcán nem is látszott, a szeme nevetett. Nevetett és nem kinevetett.
   Úgy éreztem, ezt a pillanatot nem lehet elrontani, hogy hatalmasat tévedtem vele kapcsolatban. Egyáltalán nem lehet senki olyan bunkó, mint ő volt, ezzel a kinézettel.
   - Nem gondoltál még rá, hogy fogyózhatnál?  - szólalt meg hirtelen, és egy gúnyos mosoly jelent meg az arcán. – Ugyanis nem vagy épp egy pehelysúly…

   Egy hosszú pillanatig csak feküdtem rajta, pontosabban addig, amíg el nem jutott a tudatomig, hogy mi is mondott.
   - Mit mondtál?! – kaptam levegő után.
   Négykézlábra löktem magam. A térdeim két oldalról a bordái mellett voltak, a tenyerem a válla fölött. Az indulat pedig egyre nőtt a kezemben. Dühösen meredtem az enyéimtől kb. 15 cm-re levő szemeibe, s reménykedtem, hogy visszavonja a sértő szavakat, vagy legalább nem ismétli meg még egyszer.
   - Na, így már sokkal jobb.  – vigyorgott, s egyáltalán nem zavarta, hogy legszívesebben megfojtanám. - De most komolyan, nem gondoltál még rá? – nézett rám még mindig mosolyogva, miközben oldalra biccentette a fejét, hogy más szögből is megnézhesse a reakciómat. Mintha azt várta volna, hogy erre vajon mit lépek.
   - Teee… - hörögtem és már emeltem a kezem, hogy behúzzak neki egyet.
   Halk, de annál figyelmeztetőbb köhintés hallatszott a hátam mögül, mire észhez tértem. Nem lett volna tanácsos a tornatanárnőm meg a fél osztály szeme láttára bemázolnom egy srácnak. Utána ugyanis magyarázkodhatnék, hogy ő kezdte és nem én, úgyse hinne nekem senki.
   Feltápászkodtam róla, és megelőzésképpen karba fontam a kezem. Nem engedhettem meg magamnak, hogy kiküldjenek az óráról és igazolatlant kapjak. Ráadásul miatta.
   A srác simán felállt. Nem látszott rajta, hogy félt volna tőlem, és még csak azt a szívességet se tette meg, hogy eltünteti az arcáról azt az idegesítő mosolyát.
   - Köszönöm – sziszegte olyan halkan, hogy csak én hallhassam a szavait.
   Összeszorítottam az állkapcsom, és válaszul csak fintorogtam; legszívesebben beverten volna a fejét a falba. Bár nem vagyok egy harcias típus, de, úgy látszik, ez a fiú kihozza belőlem a legrosszabbat…
   - Mire fel az a viselkedés?!  - kérdezte hangosan a tanárnő. - Te, fiam, azonnal távozz az órámról – Önelégülten néztem Zack szemébe és most az én arcomon is megjelent ugyanaz a mosoly, ami az övén. -, te pedig, Nóri – fordult felém a tanárnő -, indíts öltözni!
   - De… - kezdtem. Még volt vagy 10 perc csengőig.
   - Nem vitatkozom. Tudod, hol találod a kulcsot – mondta és már el is fordult, hogy folytassa az órát.
   Zack előtt viharzottam ki a teremből. Még azelőtt soha, semmilyen körülmények között sem zavartak ki egyetlen óráról sem. Zűröm sem volt senkivel.
   Én a jó kislány vagyok!!
   - Na, mi van, kicsi lány, csak nem kidobtak az óráról? – Zack gúnyosan nézett le rám. Mintha nem tudta volna…
   - A te hibád! – fröcsögtem, s közel álltam a síráshoz. – Mi a francnak jöttél be a terembe?!
   - Csak azért, hogy lássalak ebben a szexi ruciban – nézett végig rajtam.
   Ennyi volt. Ez volt az utolsó csepp a pohárban. Már emeltem a kezem, hogy teljes erőből pofon vágjam, de ekkor egy kéz megragadta hátulról a csuklóm, egy másik pedig a vállamnál fogva próbált tartani. Hátra néztem, s láttam, hogy a barátaim egytől egyig kijöttek utánam.
   Kitéptem magam a kezeik közül, s megindultam a fiú felé.
   - Te ostoba, bunkó… - sziszegtem.
   - Beképzelt liba… - vágott a szavamba, de én úgy tettem, mintha meg se hallottam volna.
   - Magamutogató, idióta… - mondtam az arcába egyre hangosabban, miközben lassan elé léptem.
   - Hisztis picsa… - A szája szélén újra megjelent egy elfojtott mosoly. De csak egy pillanat-töredékig láthattam, aztán megint eltűnt.  
   - Felfújt hólyag…
   - Elviselhetetlen…
   Kifogytam a szavakból, amiket a fejéhez tudtam volna vágni. Morogva beletúrtam a hajamba és elfordultam tőle.
   - Na, mi van, kicsi lány, ennyi volt? – mondta, mire azonnal felé fordultam.
   - Egyelőre igen – feleltem maró gúnnyal, és próbáltam megőrizni a büszkeségem maradékát..
   - Na, szóval, ha ennyi volt, akkor csak szólok, hogy délután legyél a központban. Kornél beszélni akar veled.
   Nem hittem a füleimnek.
   - És ezért csináltad úgy, hogy kizavarjanak az óráról?! Ezt én is tudtam!
   - Csak egy észrevétel: magadnak köszönheted, hogy kizavartak, nem nekem – mutatott rám mind a két mutató ujjával. Bár nem mutatta, meg mertem volna esküdni rá, hogy nagyon is élvezi a szóváltásunkat. – Én akkor, engedelmeddel, leléptem. Sziasztok!
   Döbbeneten néztem rá. Még ekkora egy… - a mondatot még gondolatban sem tudtam befejezni. Ököllel behúztam egyet a használaton kívüli szőnyegek egyikébe, amit a folyosón tároltak. Amilyen szerencsétlen voltam, lehorzsoltam a kezem.
   - Aú! A rohadt…
   - Nóri, nyugodj már meg! – mondta Eszter.
   Nem válaszoltam; inkább morogva felmentem az öltözőbe. Legszívesebben üvöltöttem volna, ehelyett gyorsan felöltöztem, és elmentem a következő órára, miközben megszólalt a csengő.
   A teremben leültem a helyemre és bekapcsoltam a telefonom, a fülhallgatót a fülembe dugtam, kikerestem egy jó, dübörgős rock-számot, és mogorva hallgatásba merültem. Így jöttek oda a többiek, és leültek a helyükre: Eszter mellém, Anna elém, Noémi Anna mellé, Enikő és Dóri pedig eléjük.
   Senki sem szólt hozzám, mivel látták, hogy mindjárt robbanok.
   Legszívesebben most azonnal megkerestem volna Zack-et, hogy megmondjam neki a magamét, hogy összeszidjam. De túl jól ismertem magam ahhoz, hogy tudjam: elég lett volna csak annyi, hogy erélyesebben rám szól, és én máris sírva rohantam volna vissza a saját osztálytermembe, vagy rosszabb esetben a mosdóba, hogy kisírjam magam.
   Legnagyobb sajnálatomra még mindig féltem tőle…

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés