Zack

Izabella

   Szinte végignézhettem a lány arcán, hogyan jut el a tudatáig az, amit mondtam. Először enyhe érdeklődés, majd döbbenet, végül harag. Legalább olyan arccal nézett rám, mintha azt kértem volna tőle, hogy feküdjön le velem.
   Nem mintha ez valaha is megtörténne…
   - Na, akkor holnap – mondtam és otthagytam a lányt.
   Végre alkalmam nyílt a saját fejem után menni, elvégezni egy kis magánnyomozást. Ehhez kellett a lány. Csak remélni tudtam, hogy megteszi, amire kértem.

 Ezt a nyomozási módszert Iza találta ki. Elcsábítani az informátort, ha az önszántából nem adná ki a híreket. Másodállásban újságírónak készült, innen is jött az ötlete, amit ketten tökéletesítettünk. Nóri pedig alkalmas volt rá, hogy a női szerepet eljátssza, így szerezve meg az infókat.
   Hazafele menet arra gondoltam, hogy felhívom Izát. Hátha vannak besúgói a környéken. Meg aztán régen is beszéltünk, majdnem egy hónapja.
   Iza egy hivatásos vámpírvadász volt. A négy év korkülönbség, ami köztünk volt, sok mindenre alkalmassá tette.
   Mikor hazaértem, szinte körbe se néztem a lakáson, csak ledobtam a földre a cuccom, aztán majdhogynem öntudatlanul előhalásztam a telómat, bementem a szobámba, végignyúltam az ágyon, az egyik kezemet a fejem alá tettem és megnyomtam a Hívás gombot.
   - Szia, te drága – trillázta bele a telefonba, mikor a harmadik csengés után felvette. – Már azt hittem, elfelejtetted a számom!
   - Ugyan, Iza, komolyan azt hiszed, képes lennék arra, hogy elfelejtselek? – kérdeztem mosolyogva. Ezt a mosolyt ő persze nem láthatta, de kihallotta a hangomból.
   - Húú, te mekkora egy manipulátor vagy!  - nevetett. - Na, félre téve a tréfát, mi kell?
   Ezt bírtam Izában. Ha kellett, nagyon jó fej tudott lenni, ha kellett pedig nagyon komoly.
   - Infó – mondtam egyszerűen, kertelés nélkül. Iza sem szerette a köntörfalazókat, pont úgy, ahogy én. – Nincs véletlenül itt, a környéken egy pár informátorod?
   - Az eltűnésekkel kapcsolatban?  - kérdezte, mire én döbbenten meredtem a plafonra.
   - Te is tudsz róla?
   - Persze – mondta. – Még szép. Egyedül a tanulóknak nem mondták. Persze ennek is megvan az oka. Egyébként már egy jó fél évvel ezelőtt kezdődtek az eltűnések…
   - Isteni! – gúnyolódtam. – Miért van olyan érzésem, hogy csak azért, mert eljöttem otthonról, máris mindenből ki akarnak hagyni?
   - Nyugi. Ez nem ellened irányul. Ami pedig az informátorokat illeti – terelte el a figyelmem. – Ha adsz egy kis időt, utána nézek, hogy kikhez érdemes menned.
   - Iza, egyszerűen imádlak! – hálálkodtam.
   - Én is, bébi! Na és mikor jársz legközelebb felém?
   - Hát, nem hiszem, hogy egyhamar lenne. Legnagyobb sajnálatomra – persze.
   - Kár. Még a végén új játszópajtás után kell néznem. – mondta poénkodva.
   - Ne aggódj, amint tudok, megyek és meglátogatlak. Végétre is csak 100 kilométer választ el. Mi az? Semmi. Anyám kocsijával…
   - Majd megoldod, édesem. Egyébként Nórival mi a helyzet? Kikészített már teljesen? – kérdezte.
   A múltkor voltam olyan hülye és megemlítettem neki Nórit, hogy mennyire idegesít. Azóta pedig mindig megkérdezi, hogy mi van a lánnyal.
   - Hagyjuk. Holnap egy egész napot vele kell töltenem – mondta sötéten.
   A háttérből valaki Izához beszélt.
   - Életem, nekem most mennem kell! – hadarta. - Majd hívlak a nevekkel, jó?
   - Az a gáz, édes, hogy holnapra már kellene.
   - Oké, majd megnézem, mit tehetek. Holnap mindenféleképpen hívlak. Pápá!
   Meg se várta, hogy válaszoljak, máris letette.
   Iza volt a világ legdögösebb nője, emellett okos volt, falta az életet és – ami viszont egy kicsi problémát jelentett – vadász volt.
   A vámpírvadászok életét, csakúgy, mint mindenki másét, meghatározza egy szabályzat, mindenféle passzussal. Az első számú szabály az, hogy senki ne tudjon a vámpírokról – ha lehet.
   Mégis, a legfőbb szabály a párkapcsolatokra vonatkozott: „Soha, de soha ne szeress bele egy másik vadászba!”.
   Köztem és Iza között azonban erről szó sem lehetett. Hiába volt minden, ami kellett, ahhoz, hogy beleszeressek, valami mégis hiányzott hozzá.
   Mikor hazaértem, Anyu még nem volt otthon. Kíváncsi voltam, vajon olyan egyszerűen belemegy-e abba, hogy ideadja nekem az autót. A jogsi nem volt gond: Apu a válásuk után 1 héttel már ki is fizette nekem a tanfolyamot. Úgy gondolta, ezzel valami segítséget nyújt. Végül is, meg is tette, ha jobban belegondolok. Most hogy mennék nyomozni jogsi nélkül?
   Letettem a táskám a szobámban, majd kimentem a konyhába és miközben betettem a mikróba a tegnapról megmaradt spagettit, azon gondolkoztam, hogyan csórom el majd anyutól a kocsit.
   A legegyszerűbb, ha az igazat mondom…
  Már a szobámban ültem a notebook-om előtt, mikor egyszer csak egy furcsa érzés kerített hatalmába: egy vámpír volt az, aki… felfelé mászik a falon?! Mi a franc…
   Körülbelül fél perccel később hallottam, amint kinyílik az erkélyajtónk, majd pár másodperccel később Ez huppant le az ágyamra.
   - Azt hittem, hamarabb megérzel – mondta köszönés gyanánt.
   - Bocs – mondtam fel se nézve a stratégiai játékból. -, hogy nem figyelek oda minden vámpírra, aki elmegy az ablakom alatt. Mi a pálya?
   - Beugrottam beszélgetni – mosolygott vidáman Ez. - Holnap akkor mentek?
   - Ja – bólintottam.
   - Jól feladtad a leckét annak a szerencsétlen lánynak! – mondta hirtelen.
   Felkaptam a fejem és homlokráncolva néztem rá. Mikor beszélt ő Izával?
   - Nórinak! – magyarázta értetlen arckifejezésem láttán. – Remélem, tudod, hogy nincs éppen jó véleménye rólad.
   - Nem is kell, hogy legyen – motyogtam és felé fordítottam az irodai székemet és úgy helyezkedtem, hogy szemtől szemben tudjunk beszélni.
   - Nem olyan rossz ő, mint amennyire te gondolod – mosolyodott el halványan.
   - Nem? – néztem rá döbbenten. - Nem láttad, hogy mit művelt tegnap? Értetlenkedik, okoskodik… A falra mászok tőle!
   - Szerintem csak a te viselkedésedre válaszol így – nézett rám elnézően. -  Mindenesetre nem bánsz vele finoman.
   - Ő nem egy elkényeztetett kis hercegnő, hanem egy 17 éves, majdnem felnőtt nő! És nem az 1600-as években élünk, hogy udvariaskodjak vele! – kötöttem az ebet a karóhoz.
   - Mindegy – mondta vállat vonva Ez. - Akkor is kiborítottad.
   - Nem nagy ügy, majd megbékél. – jelentettem ki, miközben az ágyam lábát néztem. Most Iza és a telefonja sokkal fontosabb volt, mint a lány lelki békéje.
   - Gondolhattam volna, hogy erről fúj a szél – szólalt meg epésen Ez. -  Beszéltél Izával.
   Bár a mellékelt ábra nem úgy mutatja, de Ez-nek semmi baja Izával. Csak meg van róla győződve, hogy rossz hatással vagyunk egymásra.
   - Köszi, ki lehet mászni az agyamból!
   - Ne hasonlítsd össze a két lányt! – kérte Ez, mire rámeredtem. – Egyáltalán nem is hasonlítanak. Izát nem lehet egy egyszerű beszólással megbántani, Nórit viszont igen.
   - Csak nem bejön neked a lány?! – kérdeztem döbbenten.
   - Hülye vagy! – válaszolta elkomorodva. – Ha nem változtál volna meg az alatt a hat hónap alatt, most tudnád a választ és nem kérdeznéd.
   - Bocs, Ez – mondtam bűnbánóan. – Nem gondoltam át.
   Ezékielnek volt egy szoros kapcsolata egy emberi lánnyal. Csak hát, amikor a lány rájött, hogy Ez igazából egy vámpír, annyira kiakadt, hogy ki kellett törölni az emlékezetéből a fiút. Ezékielt ez annyira megviselte, hogy azóta nem igazán próbálkozik.
   - Az utóbbi időben mindenkin átgázolsz – emelte fel a hangját. - Anyádon, Nórin, a tanárokon, rajtam… Pedig akár hiszed, akár nem, mi csak segíteni akarunk. Ki sem bírom találni, mi az, ami ennyire megváltoztatott…
   - Ezékiel, hagyd abba! – szóltam rá nyomatékosan. – Hányszor mondjam még el, hogy nem viselt meg a válás?! Anyámék eddig se jöttek ki, most legalább nem veszekednek állandóan. A tanulás meg eddig se izgatott, úgyhogy nem igazán érdekel, hogy mi lesz. Ami meg a non stop iskolaváltást illeti… Teljesen hidegen hagy, hogy kik az osztálytársaim…
   - És Nóri? – kérdezte Ez, a dolog lényegére tapintva. A lány ugyanis valamiért felrúgta az eddigi normális életem. A lány és az a verseny, ami nem csak a központban zajlott közöttünk, hanem a suliban is.
  és ez volt az, amit Ezékiel nagyon is tudott.
   - Ő… - kezdtem. - Más tészta. Ezzel fejezzük be az analizálást, oké?! – néztem rá szúrósan.
   - Rendben. De tudod, hogy rám számíthatsz…
   Az égre emeltem a tekintetem.
   - Ez, könyörgöm, fogd már fel, hogy minden rendben velem, nincs szükségem a babusgatásra. Csak arra, hogy minden visszaálljon a rendes kerékvágásba – mondtam. -, de ez a hajó már elment – tettem hozzá. -, úgyhogy hagyjuk, oké?
   Ez egy darabig még merően nézett rám, majd feltápászkodott.  
   - Jó, oké, felfogtam! – mondta. – Na megyek! Holnap korán kelsz, úgyhogy feküdj le időben! – szólt rám, majd elindult az erkélyajtó felé, hogy távozzon.
   Neki, az emberekkel ellentétben, a lift túl lassú volt.
   - Igenis, Anyuci! – kiabáltam utána, majd meghallottam a fojtott nevetését.
 

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés