Zack

A karácsonyi parti

   A lány furcsa arckifejezést vágott – talán sajnálatot - és innen tudtam, hogy nem engem húzott. Ha az én nevem állt volna a lapon, Nóri minimum mérges lenne és még azt is kinéztem volna belőle, azt mondja, hogy saját magát húzta.
   Rebekán semmi nem látszott, Robin viszont határtalan öröm lett úrrá. Én következtem. Ránéztem a lapra, s azon Rebeka nevét olvastam.
   - Nem én vagyok az – mondtam és tekintetem találkozott Nóri fürkésző pillantásával.
   Elmosolyodtam, mivel a lány olyan idióta arcot vágott.
   - Nos, akkor 23-áig van időnk kifundálni és elkészíteni az ajándékot. 23-án, este 8 órakor pedig beindul a buli! – Sanyi a végére már kiabált.
   - Jól van, na, állítsd már le magad! – szólt rá Robi és megindult legjobb barátja felé, ugyanakkor ő sem tudta elnyomni a kitörő jókedvét. – Zack – fordult hirtelen felém. -, ha 23-án már lesz hó, lenne kedved hógolyózni? Persze a lányok ellen! – tette hozzá gyorsan.

    - Nem vagyunk annyian! - mondtam és leültem Rebeka mellé, a székre. - Nem lenne kiegyenlített a dolog!
   Robi egyáltalán nem ijedt meg ettől a lehetőségtől.
   - Nos, akkor mindenki annyi embert hoz magával, amennyit csak tud. Aztán majd egyelően leszünk valahogy…
   Elgondolkoztam.
   - Hozhatok egy Bizalmast? – kérdeztem hirtelen ötlettől vezérelve.
   - Miért is ne? – kérdezett vissza Robi. - Minél többen vagyunk, annál jobb! Ugye, Kornél?
   - Miért van olyan érzésem – sóhajtott Kornél. -, hogyha még nemet is mondanék, akkor is azt csinálnátok, amit akartok…
   A fájdalmasnak szánt kifejezésre mindenki elnevette magát. Arra már én is rájöttem, hogy Kornélt egyáltalán nem zavarja, hogyha körülötte vagyunk, s már azt is rég megállapítottam, azt se bánja, ha "idegenek" vannak közöttünk.
   - És akkor mit csinálunk, ha nem lesz hó? – kérdezte Nóri, mikor a nevetés elült. Nem is te lennél, ha nem tetted volna fel ezt a kérdést…
   - Akkor… - gondolkodott el Sanyi, majd egyszer csak felcsillant a szeme. – Üvegezünk.
   Újból kipukkant mindenkiből az izgatott nevetés.
   Ahogy közeledett a 23-ika, úgy tűnt egyre biztosabbnak, hogy fehér karácsonyunk lesz.
   Sanyi és Robi meg Nóri a partit rendezték, én pedig csak figyeltem őket.
   A lány sok mindenben tehetséges volt, ott segített, ahol tudott. Míg én a zenéket válogattam össze, ő az ételekért, az italokért és az érkezők névsoráért is felelt.
   Mikor már csak 3 nap volt hátra a buliig, mindenki egyre jobban várta a Szenteste előtti éjszakát. Az időjárás is tartogatott nekünk egy meglepetést: egy héttel a buli előtt elkezdett esni a hó és mindenki legnagyobb meglepetésére, meg is maradt.
   Egész héten hiába hívogattam Izát, a lány nem vette fel a telefonját és arra is hiába vártam, hogy visszahívjon. A buli napjának délutánján még tettem egy utolsó kísérletet, hátha mégis felveszi azt az átkozott telefont, de az ki volt kapcsolva.
   Azt hittem, ott üt meg a guta, mikor meghallottam a gépi hangot: A hívott szám pillanatnyilag nem kapcsolható…
  Vetettem egy megsemmisítő pillantást a mobilra, majd lehajítottam az ágyamra és sértődötten bekapcsoltam a nootebook-omat. Néhány űrlény felrobbantása majd jobb kedvre derít. Nem igazán hittem benne… Az órára pillantottam. A pontos idő 14:20 volt.
   Épp kimentem egy pohár üdítőért, mikor a pillantásom megakadt az órán: 17:59-et mutatott. Nekem pedig pontosan hatra kellett volna odaérnem a központba…
   Mikor beléptem az ajtón – hosszas rábeszélés után Kornél és Mara megengedte, hogy ott bulizzunk, feltéve, ha rendet rakunk utána -, hirtelen nem ismertem meg a helyet. Minden falon szerpentin lógott, nem volt egy centiméternyi üres falrész sem.
   - Azt a rohadt… - vonta magára Robi a figyelmem, aki egy létráról próbált felerősíteni még díszeket. – Zack, megtennéd, hogy felveszed? – mutatott krepp-papír díszre, amit – gondolom -, épp akkor ejthetett le, mikor én megérkeztem.
   - Nóri merre van? – kérdeztem, miközben a kezébe nyomtam a díszt.
   - Konyha – felelte a fiú és szemöldök ráncolva nézett a kezére. – Ez már sok lesz, nem?
   - Nekem mindegy – vontam meg a vállam. – És mondd csak… nagyon zabos?
   - A szerpentin?
   - Dehogy! Nóri!
   - Jaa! – esett le a srácnak. - Mikor kb. 10 perccel ezelőtt láttam, még nem volt az, de hogy most milyen, azt nem tudom – mondta visszafordulva a fal felé és egy cellux darabbal felerősítette a díszt.
   - Köszi – morogtam. – Így már sokkal okosabb vagyok… - sóhajtottam és megindultam a konyha felé, de az ajtóból még visszafordultam. - Szerintem ne tedd fel, már így is több mint kellene.
   Maga a teremnyi méretű konyha a Bizalmasok részénél kapott helyet. Ennek az volt az oka, hogy az edzőterem és a könyvár kiszorította a főépületből. Ami minket illetett, egyáltalán nem bántuk, mert így az edzések között legalább volt egy ürügy, amiért kiszökhettünk az északi szárnyba, ahol a Bizalmasokon kívül szinte senki nem volt és annyi időt tölthettünk el itt, amennyit csak nem szégyelltünk.
   Megálltam a hatalmas konyha ajtajában és benéztem rajta. Nóri háttal a konyhapultnak támaszkodva állt és a telefonba beszélt. Nem vett észre, így bekopogtam. A lány felemelte a fejét, majd szabad kezével intett, hogy lépjek be.
   -… nem, mondtam már, hogy nem! Nincs kintről behozott pia! Nem! Szerinted mi a fenének szenvedtem annyit?! Nem hozhatsz piát! Lesz puncs, elég az! Jó, akkor ne gyere!! – a lány határozott mozdulattal lecsapta a kagylót. – Itt vagyok! Mi kellene? – nézett a szemembe hosszú idő óta először. Ebből jöttem rá, hogy annyira lefoglalják az előkészületek, hogy minden másról megfeledkezett.
   - Semmi – vontam vállat. -, csak gondoltam szólok, hogy megjöttem.  – mondtam és már előre felkészültem rá, hogy most fog robbanni a bomba. De tévedtem.
   - Rendben, gondolom, a cd-ket megtalálod. Ami a zenéket illeti… - ekkor újra megszólalt a kezében a vezeték nélküli telefon. – Oh, bocsi, egy pillanat… Halló? – szólt bele.
   Hirtelen nevetés hangja hallatszott, s 5 lány masírozott be a konyhába. A viselkedésükből ítélve mind Nóri barátnői voltak. Beletelt egy kis időbe, mire rájöttem, hogy honnan olyan ismerősek: a suliból. A suliból?!
   Döbbenten néztem rájuk. Mi a fene…?
   - Nóri, tedd már le azt a telefont! – mondta az egyik, kb. Nórival egyforma magas lány és megállt barátnője előtt.
   - Maradj már, Anna! - mire ő elnevette magát, de tovább beszélt a kagylóba.
- Nézd, nyolckor kezdünk, de ez még nem biztos… - mondta a konyhapult felé fordulva, hogy egy kicsit kizárjon minket a fejéből.
   Bezzeg, ha ÉN mondtam volna, hogy tegye le, de azonnal, már rég fej nélkül rohangálnék…
   - Szia, Zack! – hallottam az egy másik barátnő hangját a hátam mögül. Megfordultam, s ránéztem a vékony, szőke, szemüveges lányra. – Jó érzés végre személyesen is megismerni…
   Megdermedve néztem rájuk. Honnan ismernek ők engem?! Aztán a tekintetem Nórira esett, aki még mindig a telefonbeszélgetésbe volt beletemetkezve. Így már kezdett derengeni a dolog…
   - Huuuh. – sóhajtott nagyot a lány és letette a telefont. - Na, végre! Végre vége!
   Nóri kifújta a levegőt, majd mosolyogva felénk fordult. Mikor azonban a tekintete az arcomra esett, lehervadt a mosolya és az arckifejezése óvatossá vált.
   - Látom, megismerkedtetek – mondta a lány halkan, miközben kérdőn nézett ránk.
   - Hát, nem igazán – motyogtam. – Segítenél? – kérdeztem rosszat sejtve.
   - Oh… - mondta a lány és látszott rajta, hogy zavarba jött. – Szóval, Noémi, Anna, Eszter, Enikő, Dóri – sorolta fel a barátnői nevét úgy, ahogy álltak. – Bemutatom Zack-et. És persze fordítva is…
   - Nóri, válthatnék veled néhány szót? – kérdeztem hirtelen.
   - Mondd! – mondta félénken mosolyogva, de nem nézett a szemembe.
   - Négyszemközt – sziszegtem összeszorított fogaim között.
   - Öhm… - hümmögött a lány. – Nem érne rá egy kicsit később? – kérdezte egy oktávval magasabb hangon. - Még át is kellene öltöznöm, meg kivasalni a hajam, meg… - sorolta az érveit, de a szavába vágtam.
   - Most! Gyerünk! – utasítottam, mire Nóri meghökkenve nézett rám. – A gardróbba! – mondtam és nyomatékosan megragadtam a vállát, hogy kitoljam őt a konyhából. Mikor már a két épületet összekötő, ablakfalú folyosó közepén jártunk, csak akkor jutott el a tudatomig, hogy hol is van a kezem, s lekaptam róla.
   Legszívesebben már az előtérben megálltam volna, de ott még mindig a díszeket pakolták (Rebeka irányítása mellett Robi a díszek 90%-át kénytelen volt leszedni), így kénytelen-kelletlen muszáj voltam valóban a gardróbba vezetni a lányt.
   A gardrób, ami egy kisméretű szoba volt, amit inkább télen használtuk kabát és csizmatartónak, az előtérben lévő irattár mellett volt, tele fogasokkal és cipőtartó szekrényekkel. Most még csak pár kabát lógott bent, így jó sok hely volt benne, de majd ha mindenki eljön, akit meghívtunk, jóformán csak ketten férnek majd be az elég sötét helyiségbe.
   Ide vezettem a lányt, ahová majd nem is olyan soká, az üvegezők vonulnak majd félre. Elhessegettem magamtól a gondolatot, hogy mi is fog majd itt lezajlani próbának csúfolt valami alatt.
   Kintről felkattintottam a lámpát, majd a lány után beléptem a gardróbba és behúztam magam mögött az ajtót.
   Elég volt egy pillantást vetnem Nóri arcára, hogy rájöjjek: pontosan ugyanarra gondoltunk.
   - Mégis mióta tudhatnak „emberek” a vámpírokról?? – szegeztem neki a kérdést dühösen.
   A lány megkönnyebbült arcot vágott, amelyből kitaláltam, hogy nyílván félreértelmezte a helyzetet és azt hitte, hogy… A gondolatra még a hideg is kirázott.
   - Mióta Kornél engedélyezte – mondta kicsit fölényesebb hangon. - Két évvel ezelőtt megtámadta őket egy vámpír a nyílt utcán és csak a szerencsének volt köszönhető, hogy megéreztem a veszélyt és utánuk mentem. Azóta mindent tudnak. És most bocsi, de mennem kell készülődni – mondta és szinte kirobbant a szobából, bevágva maga mögött az ajtót.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés