- Nem is tudtam, hogy a disznók tudnak két lábon járni – kuncogott Sarah, mire Jessica elfojtott egy mosolyt. Ez fájt a legjobban, bár nem vártam mást: a mostohatestvérem soha nem csinált úgy, mintha odáig lenne értem. Pedig soha nem tettem semmit ellene…

Úgy csináltam, mintha nem hallottam volna a megjegyzést, pedig ilyenkor a poklok poklát jártam meg. Elég volt, ha kiszálltam az autóból, azonnal jöttek az elmésebbnél elmésebb beszólások. Voltam már dagadt disznó, hájfej, malacpofa, szalonna, zsírosbödön, két lábon járó bolygó, Miss Röfi… Ezzel főleg a fiúk dobálóztak, hiszen nem kellett sok kreativitás hozzá. A lányok nem voltak ennyire közvetlenek, jobban szerettek célozgatni arra, hogy miért nem vágtak még le a szüleim vagy hasonlók… Ezek mégis mélyebbre szúrtak, mint az egyszerűbb, durvább szavak…

Régen sokat sírtam, egy ilyenről egyenesen a mosdóba rohantam volna vaskos lábaimon, talán még el is estem volna, a többiek legnagyobb örömére… Mostanra azonban megtanultam nem mutatni a fájdalmat. Egyszerűen az életem részévé vált, egyfajta rituálé volt; mint másnak egy csésze kávé, vagy hogy meghallgatja a híreket. Nekem a reggeli „malackodás” jutott.

Miközben elhagytam a menők bandáját, ahol Sarah-n és Jessicán kívül még csak Jason volt ott (a többiek mindig késtek, mert miért ne?), aki ütemesen rázta a fejét a zenéjére, eszembe jutott, mi lett volna, ha nem hízok el. Talán én is ott ülnék köztük, jókat nevetnénk, buliznánk, és még ki tudja, milyen menő dolgokat csinálnánk.

Elfojtottam egy grimaszt. Miért ábrándozok mindig ezen? Kövér vagyok, és kész. Nincs „mi lenne, ha…”

A folyosón már elég nagy volt a tömeg, mindenki a cuccait vette elő, hiszen pár percen belül becsengetnek. Persze, volt, aki még csoportokba verődve beszélgetett a barátaival, vagy a leckét kunyerálta el. Lehajtott fejjel mentem a saját szekrényem felé, de csak nehezen jutottam előre. Nem, nem csak a méreteim miatt. Egyszerűen oda se figyeltek rám, ilyenkor mindig nagy a káosz.

- Viigyázztam – lökött meg kicsit egy srác, aki elloholt mellettem, és meg sem állt a lépcsőig.

- Semmi baj – mormoltam magam elé. Úgyse hallotta, de mindegy is. Megszoktam, pedig a többiek állítása szerint engem lehetetlen nem észrevenni…

Nagy nehezen végre a szekrényemhez értem, babráltam egy ideig a zárral, ami már tavaly óta vacakolt, de hiába is szóltam volna miatta: elintézték volna annyival, hogy akkor vegyek egy újat. Nem, a Kansasi East Gimi nem volt valami fényes hely: állami kézben volt, de hogy mire költötték a pénzt, el nem tudtam képzelni. A falakon, mondjuk, nem volt olyan sok graffiti és biztonságiak se nézték át a táskáinkat a bejáratnál, de attól még voltak balhék. Pontosat nem tudtam, mert ezeket általában eltusolták. Ha beszélő viszonyban lettem volna Jessicával, ő talán tudott volna mesélni, de… Mindegy is. Addig jó, amíg nem adok ennél is több okot arra, hogy piszkáljanak. Ugyanis nem csak a külsőm miatt lettem élő céltábla: jól is tanultam. Mármint, az átlaghoz képest. Pár tanárom biztatott, hogy még több szorgalom, és akár a másodkategóriás egyetemekre is bekerülhetek, de sajnos nem sok esélyt láttam erre. Ha nem ilyennek születtem volna, ha nem itt élnék, talán…

Kissé összerezzentem a csengő éles hangjára.

- Mindenki befelé! – kiabálta Mr. Fisher, a portás, aki elég türelmetlen pasas volt. Nem is csodáltam, ezek a srácok eléggé ki tudták akasztani. Mindig kitaláltak valamit, amivel kihozták a sodrából: rongálták a sulit vagy a padokat, szétdobálták a szemetet, szóval csak a szokásos.

Mivel nem akartam magamra haragítani, én is a tömeggel tartottam. Az első órám történelem volt, amit Mrs. Coleman tart: hiába próbál érdekesen tanítani, szinte alig akad hallgatósága. Leültem a helyemre, az egyik első padba, ami köztudottan a strébereké. Közelemben nem nagyon voltak, jobb szeretnek nem szem előtt lenni. Én sajnos nem engedhettem meg magamnak ezt a luxust…

Mrs. Coleman ma elég ideges volt. Folyton a szemüvegét igazgatta, és őszülő haja a szokásosnál is borzosabb volt. Szerintem csak azóta kezdett ilyen arányban őszülni, mióta itt tanít… Sajnáltam szegényt, akaratlanul is saját magam jutott róla eszembe.

- Kérlek, figyeljetek! – kérlelte az osztályt. – Ez benne lesz a dolgozatban…

- Milyen dolgozatban? – kérdezett vissza egy flegma hang. Igen, az örökös késők is megérkeztek, köztük vigyorogva, egymást átkarolva Jessica és Scott, a barátja. Tőle származott a kérdés.

- Jaj, Mr. Collins, Miss Turner… - sóhajtotta a tanár, és a haját kezdte birizgálni. Nem tudta felsorolni az összes nevet.

- Jaaaj, ne izéljen már! Itt vagyunk – tárta szét karját Scott, majd ráérősen megcsókolta barátnőjét. – Nyugodtan nyomathatja tovább az anyagot… - legyintett, mikor végre leültek.

- Tényleg, mi lett a… - fordult hátra Jason, majd sutyorogni kezdtek, kicsit sem foglalkozva a kétségbeesett arcot vágó tanárnővel. Szerintem azon gondolkodhatott, egyáltalán mit is keres itt, amikor a diákjai rá se bagóznak. Végül nem mondott semmit, csak elfordult, és remegő hangon diktálni kezdte az évszámokat.

Ha tudtam volna, biztosan segítek, de örültem, ha nem figyeltek rám – addig se kellett elviselnem a megjegyzéseiket.

Míg valahogy így telt el a nap: próbáltam minél kisebbnek, láthatatlanabbnak tűnni, de néha nehéz volt. Például a kedvenc tanárom, Miss Finchley óráján, ami irodalom volt. Épp Shakespeare-t vettünk, aki az egyik kedvenc íróm, de az osztályt nem igazán érdekelte az Ahogy tetszik, pedig szerintem nagyon szép történet. Mint mindig, most is felszólított a tanárnő, miután a többiektől suta vagy épp semmitmondó válaszokat kapott. Reménykedve pillantott rám, így én kénytelen-kelletlen megadtam a helyes megoldást. Egy mosollyal jutalmazott.

- Nagyon jó, köszönöm, Lizzie. Kifejtenéd jobban? Tudom, hogy lesz róla pár érdekes ötleted – bólintott biztatóan.

A számat kezdtem rágcsálni, amit főleg akkor szoktam, amikor ideges vagyok. Zavart, hogy mindenki rám figyelt, éreztem a hátamba fúrt tekinteteket. Idegesen a ceruzámmal kezdtem babrálni, végig lehajtott fejjel beszéltem.

- Rosalinda álruhája kettősségre utal: egyszerre lehet önmaga, ami csak férfi szerepben lehetséges, és kell titkolnia a valós énjét, hiszen nő, aki beleszeretett Orlandóba. Ezt Shakespeare nem egy művében alkalmazza, például a Vízkeresztben, bár ott ikertestvérekről van szó…

Kicsit elbizonytalanodtam. Jó, hát, hülyeség volt felhozni a Vízkeresztet, a tanárnő is tudja, hogy az már másabb…

De Miss Finchley szemei csillogtak az elégedettségtől.

- Remek, igen, valóban jó a meglátásod. Örülök, hogy olvastad a Vízkeresztet, a mi tantervünkbe sajnos nem fért bele… - ingatta a fejét, de közben hallottam a sutyorgás a hátam mögött. Le mertem volna fogadni, hogy tettek jó pár gonosz megjegyzést rám, de szerencsére nem elég hangosan, hogy halljam is. Bár, lett volna pár tippem, mit… - Köszönöm, Lizzie – figyeltem fel a Miss Finchley kedves hangjára. Kis melegség töltött el, éreztem, hogy el is pirultam. Legalább ennyi pozitívuma volt a napnak…

Irodalom után már csak testnevelés volt, amit nagyon szívesen kihagytam volna. Nem is amiatt, mert mozogni kellett – bár azt se szerettem annyira -, hanem, mert tudtam, hogy a nap legrosszabb része vár rám.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés