Összegömbölyödve, halkan sírdogáltam a kocsma előtti buszmegállóban, és átkoztam a percet, amikor beleegyeztem a suliváltásba. De hát ki mondhatna ellent apámnak?

Szipogva levettem szemüvegem, és megtöröltem a szürke, McKinleys egyenpólómban.

- Nem vagyok nyomi… - motyogtam magam elé. Ha apa tudná, mit tettek…! De nem mondhatom el, mert akkor megint nem tartana elég férfiasnak. A fejemhez vágná, hogy azért tartunk itt, mert hagytam, hogy pár lány osztálytársam gyötörjön…

- Hé, Ken – jelent meg hirtelen egy kéz az arcom előtt, zsebkendőt nyújtva. Felpillantottam, s Lucy kedvesen mosolygó arca tűnt fel a gyér lámpafényben. – Tessék. Ne itasd az egereket, ezek miatt nem érdemes… - foglalt helyet mellettem a padon, és vigasztalóan átkarolt. – Tudod, mekkora hülyék. Ha az apjuk nincs, rég itt se lennének…

- Ahogy én se – tettem hozzá halkan. Igen, protekcióval kerültem be a suliba, ahol régen apám is tanult. Mondhatni egy csettintésére bejutottam, pedig már jóval túl vagyunk a féléven…

- Naa, Keen – rázta meg a vállam Lucy.  Nem szereti, amikor szomorú vagyok. Már így is többször látott sírni, mint kellett volna… Hát a McKinley nem a kedvenc helyem… - Ne csináld máár. Még csak egy hete vagy nálunk, ennél már csak jobb lesz. Higgy nekem!

Szerettem volna hinni neki. Ahogy rám mosolygott, a szemeiben láttam, hogy komolyan gondolta szavait. Lucy Hale számára biztos ilyen a világ…

- Figyelj, most varázsolni fogok – vette el tőlem szemüvegemet. – Úgy hívják: a varázsszem. Még a nagyanyám tanította…- mosolygott titokzatosan. Nem tudtam, viccel-e, de inkább nem akartam akadékoskodni. – Szóóval… Az a lényege, hogy elképzeled, hogy ahová csak nézel, szép dolgokat látsz. Például engem – nevetett fel. – Erre koncentrálva – Ennél a pontnál rálehelt a lencsékre, majd törölgetni kezdte őket pólója sarkával. -, megtörlöd a szemüveged, és amikor felveszed… minden csodás lesz körülötted! Hunyd le a szemed.

Egy pillanatig habozva néztem rá, de aztán engedelmeskedtem neki – tudtam, hogy nem verne át. Például, hogy orrba gyűr vagy röhögve otthagy.

- Tessék. – Éreztem, hogy orrnyergemet és füleimet megérinti valami. – Most már kinyithatod.

Megtettem. Nem sok minden változott: ugyanabban az elhagyatott buszmegállóban voltunk, és még mindig hallottam a távolból a kocsma zajait. De az első dolog, amit megláttam, tényleg csodálatos volt – Lucy mosolya mindennel felért számomra. Vagyis majdnem mindennel…

- Na? Érzed a hatását? – kérdezte bujkáló nevetéssel hangjában.

- Érzem.

Magam is meglepődtem azon, hogy mindezt mosolyogva mondtam. Lucy felnevetett.

- Végre! Ez az én Kenem! Így kell felfogni a dolgokat. Tudod, ahogy Collins őrmester is mondja mindig: Ami nem öl meg…

- …az erőssé tesz – fejeztem be a mondatot. Talán tényleg van benne valami, vagy Lucy varázslata működött. Nem tudom, de annak nagyon örültem, hogy van egy ilyen barátom a McKinleyben.

- Úúú, amúgy képzeld – dőlt hátra a padon. – Odabent megpróbált felszedni egy műmájer. El tudod ezt hinni? – A hangján hallottam, hogy nem tudja eldönteni, hogy nevessen-e vagy felháborodjon.

- Tényleg? Én… nem láttam. – Elég volt felemlegetni a kocsmát, valami belül máris nyomasztani kezdett. Ott öntöttem le véletlenül Brittany-t. – De miért baj? Azt hittem, a lányok szeretik, ha bókolnak nekik…

Lelógattam lábaimat, és a töredezett aszfaltot bámultam, amire rávetültek árnyékaink. Lucy még ülve is magasabb volt nálam…

- Jaj, Keen, persze, hogy szeretjük, de csak ha… - Felsóhajtott, majd fejét rázta. – Nem mindegy hogyan és hogy ki. Ezen a srácon látszott, hogy csak arra hajt.

Kínos csend telepedett közénk.

- Tudod. A szexre.

- Khm, aha… - bólintottam, és kifejezetten örültem, hogy félhomály van. Eléggé elvörösödtem.

Újabb szünet állt be.

Mielőtt azonban ennél is cikibb lett volna a helyzet, megjött a busz. Fogalmam sincs, hogy kerültem volna ki ebből normálisan…

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés